ÉletIskola

Kedves Anyukák és Apukák!

anasztaziaSzeretném, ha a következőket elolvasnák a gyermekeitek, mert úgy érzem, nagy szüksége van már a világnak arra, hogy változzon. És ezt leginkább a gyermekeitek nevelésével (tanításával) tudjátok elérni, mert ha ők felnőnek, akkor szabad, boldog felnőttek lesznek, akik normálisan gondolkodnak, és nem emberektől vagy gépektől függenek.

Én most azt vállaltam, hogy elolvasom/átnézem a beérkezett munkákat, és válaszolok rájuk.

Tihanyi Virág

Kedves Gyerekek, leányok, legények, s deli ifjak!

Hozzátok fordulok segítségért.

Jelenlegi helyzetünkben képzésetek, oktatásotok zsákutcába jutott.

A kormányzat nem talált olyan megoldást, ami fellelkesítette volna tanítóitokat, és titeket, s egyben megoldást is adott volna a felmerült problémákra. Magam arra jutottam, hogy nem feladatuk olyan képet megalkotni, képviselni, amely kivezeti társadalmunkat ezen helyzetből.

Eképpen jövőtöket sem képviselhetik, tisztán, fényesen, úgy, hogy Néktek is gyümölcsöző legyen. Így hát tettekre sarkallak Benneteket. Saját jövőtök képét, kérem, alkossátok meg! Elsősorban az oktatás, és képzéseitek terén. Szeretném ha megtapasztalnátok milyen örömmel , egyszerűen tanulni ,magyarán szeretni azt amit csináltok.

Ti tudjátok legjobban, mire, hogyan van szükségetek az iskoláitokban, hogy örömmel, hatékonyan, nemesedhessetek tanítóitokkal együtt.

Szeretném, hogy kezetekbe vennétek sorsotokat! Magam azt vállalom segítőimmel együtt, hogy ha érdemi kölcsönös munka alakul ki, s eredmény születik, szolgálni, s ha kell, képviselni foglak Benneteket a hivatalos világ felé. Hiszen jövőtök teremtői Ti vagytok magatok, de mind eddig kihagytak belőle Titeket. Képeket, elképzeléseket, amelyeket várok Tőletek, lehet rajz, festmény, és az írás bármely szép formája, szívvel, s kézzel alkotva.

Ha még testetek kötve is vagyon a rendszer és a padok kötelékeihez, szellemetek és szívetek attól még szabad, ne feledjétek! Ezenképpen már közösen megyünk tovább, csak rajtunk és tetteinken múlik, hová jutunk, s meddig. Ha úgy érzed, részt vállalnál a közös együtt teremtésben, jelentkezz a következő címre: boldogfalvak@freemail.hu. És mi elküldjük postacímünket.

Szeretettel és szolgálattal: Tihanyi István Nimród és leánya

2014, Fergeteg hava, egy fagyos, kora délután.

anasztazia

A BoldogSzer című könyvből idézek, hogy saját példámmal is elősegítsük a fenti folyamatot:

Imre apó:

– Egy olyan történetet szeretnék most elmesélni nektek, mely 2011-ben játszódik:

Egy kisfiúról szól, aki ritkán járt suliba. Egyszer egy ilyen napon, mikor az iskola helyett kedvenc kis ligetébe ment, leült arra a helyre, ahova mindig szokott, a kis tó melletti a padra.

De e napon minden megváltozott életében.

Sosem történt ilyen véle itt. Nem sokkal később mellé ült egy idősebb, fehér ruhás ember, és egy szokatlan bot volt nála meg egy tarisznya. Kristófot kicsit zavarta e helyzet, de azért ott maradt. Az öreg elővett egy kis kenyér-féleséget és tört belőle, majd a tóban lévő kacsákat kezdte etetni a padról. Kristóf azon tűnődött, hogy ő maga ezt még sosem csinálta, pedig rendszeresen járt ide suli-időben. Az öreg mintha megérezte volna ezt, megkérdezte Kristófot, akarja e ö is etetni a kacsákat.

– Igen! – vágta rá önmagán meglepődve a fiú.

– Sokat szoktál itt ücsörögni, legényke?

– Hát igen.

– Nincs ilyenkor néked iskola?

– De van, csak nem szeretek bejárni, mert nem tetszik a suli.

– Hányadikos vagy?

– Hetedikbe járok.

– Miért nem szereted az iskolát?

– Hát, nem is tudom, még sosem tettem fel magamnak ezt a kérdést.

– Szüleid mit szólnak ehhez, hogy itt töltöd az idődet?

– Apukám nincs, születésem után nem sokkal meghalt, anya meg kint dolgozik Németországban, azért hogy a nagyiéknak sok pénzt küldjön haza. Anyust ritkán látom ennélfogva .

– Miért ment ki? Tán nem talált itthon munkát?

– Amit tudok az az, hogy sosem volt buta gyerek, mert minden ami érdekelte, abban jól elmélyedt, azt megtanulta, de minden egyébben gyengécske volt. Az iskola, amibe járt, nem segítette, csak az előírásnak megfelelt gyereket tartotta jó gyereknek. Anyus így igen kilógott sorból, nagy nehezen végezte el a nyolc osztályt. Teljesen megutálta a sulit, a továbbtanulás így kínszenvedés volt neki, nem is járt, csak másfél évet a varró-suliba. Ezután ment ki dolgozni, ahol megismerkedett apával. Talán ezért vagyok én is ilyen, nem tudom.

– Legényke, tudod e azt, hogy sorsáért mindenki maga felel, és mindenkinek szabadságában áll sorsán változtatni is? Mi az, amire igazán vágysz?

Kristóf egy kicsit csöndben maradt, mert régi képek elevenedtek meg fejében, mikor szülei együtt voltak vele, és tologatták őt egy tavacska körül. Hallotta anyja nevetését, és újra érezte a szülei szeretetét. Mikor e képek végigértek, szeméből kicsordult egy könnycsepp, és azt mondta:

– Szeretném édesanyám szeretetét érezni, szeretném ha itthon lenne, hogy együtt élhessünk, mint egy család.

– Szerinted mikor jönne haza anyukád végleg?

– Ha elég pénzünk lenne.

– Te tudsz-e ezen valamilyen módon segíteni?

– Hát talán úgy, ha sok pénzt keresnék.

– Talán, de ahhoz, hogy sok pénzt keress, mit kell tenned?

– Jó állást kell válasszak, de azt csak úgy tudom, hogy ha tanulok és bejárok a suliba, amit utálok.

– Mikor járnál szívesen iskolába?

– Hááát, ha olyan dolgok is lennének, amit én is szeretek.

– És mik azok?

– Barkácsolás például.

– Mit barkácsoltál utoljára?

– Az ajtót otthon megjavítgattam, aminek nagyi nagyon is örült.

– No, azt már tudjuk, mi kell ahhoz, hogy szeress iskolába járni, és azt is, hogy mi kell ahhoz, hogy hazajöjjön anyukád. Mire van még szükség ahhoz, hogy ez így beteljesüljön?

– Hááát, ez az, amit még ki kell találjak.

– Az a hiányzó kép, ami még nincs meg, hamar meg lesz, ha szemed előtt tartod a vágy képedet édesanyádról, és elég időt szentelsz a megoldásra.

Mikor e szavak elhangoztak, csendben ültek mind a ketten a padon. Kristóf kezdte keresni magában a hiányzó láncszemet, és eközben teljesen magába mélyedt. Azt sem vette észre, hogy az öreg elment mellőle. Mikor visszatért e világba, már délután volt, és azon tűnődött, hogy egyáltalán megtörtént-e ez az egész, vagy csak képzelgett.

Másnap lelkesen indult iskolába, s innentől kezdve teljesen megváltozott élete, és az iskola maga is.

Kristóf aznap délelőtt megkereste kedvenc tanárját, és egy szokatlan kérdéssel fordult hozzá. Elmondta neki, hogy szeretne segíteni az iskola karbantartásában órák után. Ő erre nem mondott semmit, mert ismerte Kristófot, hogy milyen ritkán járogat suliba. Két nap múlva ismét megkérdezte tanárját, hogy segít-e. A tanár órák után elvitte az igazgatóhoz. Ott megállapodtak abban, hogy ha Kristóf rendszeresen látogatja az iskolát, és eredményesebbek lesznek a dolgozatai, akkor Sándorral, az iskola gondnokával, aki itt lakik és karbantartó is egyben, megbeszélik e szokatlan kérést. Kristófnak ez a megállapodás tetszett, és el is fogadta. Sándor örült is a kis segédnek mert neki csak leányai voltak, s őket nem tudta bevonni a munkákba.

Ahogy teltek a hetek, hónapok, Kristóf öröme csak nőttön-nőtt. Tanulmányi eredményei egyre jobban voltak. Az osztály, amibe járt, érzékelte ezt a változást. Ezután többet tudott beszélni osztálytársaival, kedvesebb légkör fogadta reggelente, mert már ők is tudták, hogy itt szokott maradni az iskolában órák után, karbantartani. Kristóf nagyon nem akart barátokat szerezni magának, mert folyamatosan előtte volt az a csodálatos jövőkép, amit megálmodott, és minden szabadidejét azzal töltötte, hogy kitalálja, hogyan segíthetne önmagán és édesanyján.

Padtársa, Reni egyszer megkérdezte tőle, hogy itt maradhatna-e ő is vele. Kristóf annyira meglepődött, hogy szóhoz sem tudott jutni, csak bólogatott, hogy igen. Mert ez a lány az osztály legjobb tanulója volt, és úgy tűnt, hogy eddig nem igazán kedvelte, nem is nagyon foglalkozott vele.

– Szólj otthon a szüleidnek, holnap itt maradnál még egy-két órát az iskolában!

Elérkezett a másnap délután, és Renáta együtt maradt Kristóffal az osztályteremben. A tanár kiment, a többiek is már hazamentek. Ekkor egymásra néztek. Reni megkérdezte Kristófot, hogy mi a szándéka ezzel, miért csinálja ezt.

– Szeretném, hogy minél jobban előhozzam magamból azokat a képességeket, amik a továbbtanulásomat segítik. Ilyen a barkácsolás is. Szeretnék továbbtanulni, asztalos kívánok lenni. De szeretném azt is, hogy ez az iskola ne csak nekem legyen jó, hanem legyen egy-két olyan gyerek is, aki örömmel jön ide, aképpen, hogy tesz valamit ezért az iskoláért, hogy szebb és jobb legyen, mert úgy érzem, hogy eddig senki sem gondolt arra, hogy az iskola legyen jó a diákoknak is. Hogy segítse őket olyan dolgokban is, mint például bármely kézművesség. Te mit szeretsz otthon csinálni, amit jó szívvel végzel, és itt is meg tudnád tenni?

– Szeretek varrni, és otthon a kertünkben van egy kis rész, amit ápolgatok. Anyáék nekem is adták ezt a részt teljesen.

– Most mennünk kell, mert Sándor vár engem. Gyere le te is, és kérdezzük meg, hogy teneked tudna-e valamilyen feladatot találni!

Sándor nagyon megörült ennek a leánykának, mert végre a lányainak olyan társ akadt az iskolában, akivel együtt tudtak játszani, és egyben segíteni a kerti munkában. A gondnoki lakáshoz ugyanis egy kis kert is tartozott. A lányok, már így hárman összefogva nemcsak a kertet szépítették, hanem az elszakadt függönyöket, terítőket is megvarrták. Megkérdezték az igazgatót, hogy kialakíthatják-e a termeket saját ízlésük szerint, feldíszíthetik-e anyagokkal, amiket saját maguk hoznának és varrnának meg. Ő azt mondta, hogy a költségvetésből erre semmiképp nem tud áldozni, de ha maguk megoldják, ám legyen. Renátának sem kellett sok, miután otthon elkészítette a tervezetet, rögvest kihirdette másnap az osztályban, hogy minden otthoni felesleges anyagot hozzanak el osztálytársai. Ők nem idegenkedtek ettől, de nem is tudták mire vélni Reniék eme ötletét. De azért egy hét alatt sikerült annyi anyagot behozni, amivel a lányok tudtak valamit kezdeni.

Kristóf nagyon örült annak, hogy most már nemcsak ő érzi azt, hogy jó itt lenni, hogy tehet valamit, formálhatja az iskolát, hanem van még egy leányka is, a padtársa, aki szintén így érez. Olyan szépre sikeredett az osztályterem, hogy a diákönkormányzat kitüntette az osztályt az összefogásért, és az itt végzett munkáért. Az igazgatóhoz fordultak azzal a kérdéssel, hogy más osztályok is tehetnek-e érdemben valamit az iskoláért. Még egy osztály csatlakozott ehhez teljesen, és a többiből is néhány gyermek.

Ezek után a szülőknek felügyeletet kellett szervezniük a munkához. Sándornak a szülők jelenléte nagyon jól jött, mert kezdte magát úgy érezni, mint egy óvóbácsi, és a munkáját nem tudta hatékonyan végezni. Már annyira lelkesek voltak a gyerekek, hogy nem is akartak hazamenni az iskolából, és a napközi időt is ezzel töltötték el, még tanulni sem akartak annyira. A nagyobbak időnként leültek a kicsikkel, és elmesélték nekik: ahhoz, hogy így tudjon folytatódni a munka, ahhoz a tanulásban is helyt kell állniuk. Inkább kevesebbet dolgozzanak, de legyen meg minden napra az a kevés tanulnivaló. Így az iskola nagyon szépen formálódott a gyerekek segítségével, sajátos színt kezdett felvenni.

Elérkezett a nyolcadik év vége, Kristófnak tovább kellett tanulnia ahhoz, hogy beteljesüljön a kép. Asztalos iskolába ment tovább, Renáta pedig közgazdaságiba. Ezek alatt az évek alatt nem is találkoztak egymással. Ahogy telt-múlt az idő, Kristóf az iskola mellett munkát is tudott vállalni, és pénzt keresett. Gyűjtötte a pénzt, hogy édesanyja hazajöhessen, de közben szövögette azt a képet is, hogyan tudja megsegíteni azt az iskolát, amiben ő kicsinek tanult. Az volt a másik vágya, hogy olyan iskolát szeretne ő létrehozni, ahová a gyerekek örömmel járnak be, és ne érezzék azt, hogy kötelező. Kristóf a négy év asztalos iskola után levelező tagozatra iratkozott be, tovább képezve magát tanárnak, technika-testnevelés szakon.

Ide már egy éve járt, amikor egy levél érkezett hozzá a régi osztályfőnökétől, hogy az ötödik éves osztálytalálkozó két hét múlva lesz, ahová nagyon várják őt. Kristóf nem is tudta, hogy az elmúlt öt év alatt mi is történt ebben az iskolában, mert tanult, dolgozott, pénzt keresett, hajtotta a vágyképe előre. Míg el nem érkezett a találkozó napja, nagyon sokat tűnődött rajta, hogy maradtak-e osztályok, akik továbbvitték ezt a lelkességet, amit ők annak idején elindítottak. Eszébe jutott Renáta is, hogy öt év telt el, és azt sem tudja, mi lett vele, pedig akkor milyen jó segítőtársa volt neki. Látta a lányt maga előtt, amint kapálja kis kertecskéjét, és orcáján a csodálatos ragyogást, amit néki ez a munka és a kert jelent.

Azon a bizonyos napon szintén nagy változás állt be Kristóf életében. Elsőnek ért oda, és amint belépett a kapun, látta, hogy milyen színpompás rajzok vannak a falakon, lelkes gyermeki alkotások felfestve a folyosókra. Amint a körcsarnokba toppant, szétnézett, történelmi jeleneteket látott a falakon. A háta mögött fent saját magát és Renátát ismerte fel az egyik képen! Az ő zsebében ott volt a kalapács, ahogy mindig is, Reni meg köténykéjét viselte a virágai között. Nagyon meghatódott, és a túláradó szeretetben könnycseppek hagyták el szemét.

Ebben a pillanatban ért mellé Renáta is. Szótlanul átölelték egymást, mosolyogtak. A lány az ölelésből kibontakozva felnézett a falra, és ő is észrevette a festményt. Őt is áthatották a múlt gyönyörű képei, és mind a ketten csak álltak csendben, és visszaemlékeztek azokra a csodás szép időkre.

Csendjüket az osztályfőnök törte meg. Nagyon megörültek egymásnak. Ezen a délutánon végleg összekötötte életét Kristóf és Renáta, mert a szerelem energiája ismét felmelegítette szívüket. Nem telt bele három hét kitűzték az esküvő napját. Azért kellett ilyen sok idő rá, mert Kristóf édesanyjának ennyi időbe telt mindent felszámolnia Németországban, hogy hazajöjjön végleg.

Kristóf az esküvő után sem adta fel a másik képet, ami egy új iskola létrehozása volt. A főiskola elvégzése után rögvest visszament régi általános iskolájába, ahol szívesen fogadták öt. A felsős gyerekek nem hittek a szemüknek, hogy az az ember lesz a tanárjuk, akinek ezt a jó sulit köszönhetik. Kristóf, összefogva a gyerekekkel az igazgatóság fele tartalmi változásokat is beadott. Ennek eredményeképpen az igazgató, mivel ekkor már úgy is idős volt, és Kristófot már gyerekkora óta ismerte, lemondott a székéről. A tantestület egyhangúan Kristófot választotta meg igazgatónak.

Nyolc év leforgása alatt teljesen megváltoztatta az iskolát. Bentlakásossá tette, ami akkor az első volt Magyarországon ilyen értelemben. Eme iskola megnyitója napján ott voltak a régi diákok is, akikkel elkezdték ezt az egészet. Ott volt édesanyja, és felesége, Renáta is gyerekeikkel, kik az iskola első bentlakói lettek. Az öröm leírhatatlan volt, mindenkit áthatott a szeretet melegsége, s ekkor Kristóf könnyek között kiment az emelvényre, és elkezdett beszélni:

– Emlékszem, mintha ma lett volna, amikor itt a közeli ligetben találkoztam azzal a fehér ruhás öregemberrel. Azt mondta nékem, hogy a sorsáért mindenki maga felel, és változtatni is bármikor változtathatunk rajta. Én ott eldöntöttem, hogy változtatok is. Mindezt szem előtt tartva kezdtem el építeni magamban életemet, lépésről lépésre, aminek egy jelentős állomása ez a nap itt veletek. E nap már régóta élt bennem, vágyam tüzében melengettem, hogy ki ne hűljön utam során. Köszönöm hát néktek a kitartást, és az öregembernek is, akinek akkor ezt nem tehettem meg.

Ez az iskola ma is létezik, sőt rövid időn belül még három ilyen alakult szülői támogatással. Ez az eset is jól példázza: egy ember is elég ahhoz, hogy jelentős dolgok szülessenek nagyban is. S ki nem hiszi, járjon utána…

– Mi is utána fogunk járni, csak azt áruld el, kérlek, Imre apó, hogy ki is volt ez az öregember!

– Az a fehér ruhás az én jó édesapám volt, bizony, ki szívesen beszélt nekem életéről, így adva át a tudást. Mindig azt mondogatta, hogy az ember találja meg a saját hivatását, életfeladatát, és azt teljesítse ki. Én is csak ezt tudom nektek tanácsolni, gyermekeim.

– Nagyon szépen köszönjük, Imre apó!

Share via email
ÉletIskola