- Az orvos néni, a fehér köpenyben, ő mondta. Az az orvos néni mondta a nagyanyónak. Hallottam, ahogy mondta: „Mindig gyenge lesz. Azért, mert a kislány ’műtejgyerek’. Én, Anasztázia néni, ’műtejgyerek’ vagyok. Engem az én édesanyám nem szoptatott tejjel a melléből. Az én édesanyám mellében nem volt tej. De a gyerekek, amikor picinykék, mindig az édesanyjuk melléből szopnak tejet. Láttam, amikor egyszer egy néni jött a faluba, és egy pici baba volt vele. Elmentem a házba, amikor megérkezett. Nagyon, oly nagyon akartam látni, hogyan szopják a tejet a pici gyerekek édesanyjuk mellbimbójából. Igyekeztem nagyon-nagyon csendben ülni. De mindig elzavartak. A néni, a kisbaba édesanyja azt mondta: „Mit néz így, hogy a szeme is kiesik! Pislogni nem is tud?” De én féltem pislogni, amikor néztem, nehogy olyasvalami történjen, amit nem látok majd.

- Nem gondolod, Ányecska, hogy az orvos néni tévedett, amikor azt mondta, hogy te sosem leszel egészséges és erős?

- Hát hogy tudna ő tévedni! Fehér köpenye van! Mindenki hallgat rá. A nénik és a bácsik is mind a faluban. Mindent tud. De hát én? Én csak ’műtejgyerek’ vagyok! Ugyan mit tudhatok én!

- Miért jártál nézni, hogy szoptatják a kisbabát?

- Arra gondoltam, megnézem milyen jó a kisbabának, amikor az édesanyja melléből szopja a tejet. Ha meglátom, milyen jó neki, akkor biztosan nekem is jobb lesz tőle.

- Meggyógyulsz, Ányecska! Egészséges és erős leszel! – mondta nyugodtan és meggyőződve Anasztázia. Ahogy ezt mondta, szvetterét lassan szétgombolta, és hirtelen előbukkant melle.

Mint akit megbabonáztak – Anjúta a meglepetéstől szinte elnémulva nézte Anasztázia mellét. A mellbimbók végén parányi anyatej cseppek jelentek meg.

- Tej!... Anyatej! Anasztázia néni, te is kisbabát szoptatsz? Te is édesanya vagy? – kérdezte elképedve Anjúta.

- Ezzel a tejjel táplálom a kisfiam.

Az anyatej cseppek nőtton nőttek, egyre nagyobbak lettek. Egy parányi anyatej csepp megremegett, amikor a lágy szellő megérintette és a szellő el is kapta azt Anasztázia melléről...

Anjúta vékonyka teste, mint egy acélrugó, villámgyorsan vetődött előre az anyatej e parányi cseppjéért. És Anjúta... csak gondolj bele,- mondta Alexandr, - a véznácska, betegecske Anjúta könnyedén elkapta a cseppecskét.

Anjúta földre vetődése közben a pici csepp alá helyezte tenyerét, és  széttárt tenyerébe fogta fel az anyatejcseppet.

A kislány szinte közvetlenül a föld fölött kapta el a cseppet. Térdre állt, tenyerét arcához emelte, majd széttárta azt, és a nedves foltocskát nézegette rajta. Kezét Anasztázia felé nyújtotta.

- Tessék! Itt van a kisfiadnak a tej! Elkaptam. Nem esett a földre

- Megmentetted a cseppet, Ányecska. Most már a tiéd.

- Az enyém?!

- Igen! Egyes-egyedül a tiéd.

Anjúta szájához emelte tenyerét, lehunyta szemét, és ajkaival megérintette a nedves pontot. Szája piócaként tapadt a pici tejfoltocskára. A vézna kislány úgy tartotta hosszú ideig tenyerét, mint egy kelyhet. Majd leengedte karjait, Anasztáziára nézett, és suttogva, pici szívében hálával csordultig megtelve azt rebegte:

- Köszönöm!

- Gyere, Ányecska, gyere közelebb, ide hozzám!

Anasztázia gyengéden átölelte a hozzá lépő kislány vállát, megsimogatta fejét, ölébe ültette, s úgy fogta karjaiba, mint egy kisbabát, akit édesanyja szoptatni készül. Csendesen énekelni kezdett neki.

A diktafonból ítélve, amit végighallgattam, Anjúta kilenc perc múlva ébredt fel. Felemelte fejét és leugrott Anasztázia öléből.

- Jaj, én... Jaj mit tettem én! Megittam a kisfiad tejét. – siránkozott Anjúta.

- Ne aggódj, Ányecska. Neki is jut elég. Te csak az egyik mellemből ittál, de a másik mellemben maradt még elég tej a számára is. Elég az neki. Az én kisfiam eheti a virágok mézporát is. Ha úgy tetszik neki. Te pedig most megkaptál mindent, hogy ne félj, hogy erős, szép és  boldog lehess. Ezentúl pedig fogadd és vedd el bátran a boldogságot az életben, annak minden egyes napján.

- Boldog és egészséges leszek. Arra fogok gondolni, hogy hogyan találkozom majd az én édesanyámmal, hogy ne szenvedjen, ha majd meglát, hanem inkább nagyon, de nagyon-nagyon örüljön. Csak énekelni nem tudok. Korábban a nagyanyóval szoktunk énekelni. De nagyanyó meghalt. A nagyapót kérleltem, könyörögtem neki, hogy énekeljen velem, de nem akar. Csak akkor, amikor vodkát iszik, akkor énekelget nekem, én meg kontrázok neki. De nehéz neki kontrázni, a hangja nagyon károg. Még a táskarádióval is próbálkoztam, de a rádió úgy zúg, olyan érthetetlen szavakat mond. Öregecske már nagyon.

- Próbálj, Ányecska, eleinte szavak nélkül énekelni, utánozd a madarak hangját, ha meghallod őket: a víz hangját, amikor csörgedezik a patakban, a levelek suttogását, amikor játszik rajtuk a szellő, a fák ágainak hangját, amikor megérkezik a szél és megmozgatja őket. De a fűben is találsz sok-sok hangot, ha lehajolsz, és hallgatni fogod suttogását. Megannyi tiszta hangot hallasz majd körös-körül, ha majd te magad is hallani akarod őket. Ezeket a hangokat próbáld meg saját hangodon utánozni. Ők lesznek a te legjobb tanítóid. Ám nekem most már mennem kell. Bocsáss meg, Ányecska! Itt az idő.

Anasztázia felállt a farönkről. Anjuta ott maradt, tovább üldögélt, és úgy tűnt, hogy az őt körülvevő világ hangjait hallgatja. Anasztázia hozzálépett a fiatal őrhöz, aki rálőtt. Az őr, mint korábban, sápadt volt, és keze remegett. Pisztolya a földön hevert. Anasztázia így szólt hozzá:

- Ne okolja magát, ne gyötörje lelkét! A maga lelke nem vett részt cselekedeteiben. Csupán az ösztön cselekedett. Ön jól megtanulta, hogy az adott helyzetben ne gondolkozzék, csak védelmezze azt, amit parancsolnak. S így megszületett az ösztön. Nem jó, ha az ösztön minden fölé helyezkedik, ami az emberben van. Ahol az ösztön a fő, ott már nem az ember a fő. Akkor nem az történik, amit az ember akar. Gondolkodjon el ezen! Lehet, hogy jobban teszi, ha visszatér saját magához – az emberhez.

Anasztázia nyugodt hangjától, attól, ahogy kiejtette a szavakat, az őrnek már nem remegett többé a keze, eltűnt arca sápadtsága is. Amikor pedig befejezte mondanivalóját, az őr arca egészen füle hegyéig kipirult.

Aztán Anasztázia elbúcsúzott a falubeli öregektől és a tajga felé indult. Némán álltunk és hosszan néztünk a tőlünk távolodó Anasztázia után. És hirtelen meghallottunk egy rendkívül tiszta gyermeki hangot.

Anjúta énekelt a farönkön valamilyen régi dalt, amit valószínűleg a nagyanyjától hallhatott valamikor.

                        Égből eső szitál,
                        Testvér testvért himbál,
                        Testvér testvért himbál
                        Éneke égbe száll.

Anjúta befejezte a rövidke dalocskát, majd mereven nézni kezdte a még mindig mozdulatlanul álló csoportunkat. Felállt, felemelt a földről egy vékony gallyacskát, és azt mondta:

- Maguk rossz bácsik. Olyan nagyok, és mégis olyan rosszak.

Ezután felénk indult a vékony gallyacskával. Anjúta után némán megindult az öregasszonyok és öregemberek hada is. És ekkor mi mind, kivétel nélkül hátrálni kezdtünk előttük. Egészen a parton álló gőzhajóig mentünk hátrafelé, majd a leengedett hajólépcsőn egymást lökdösve gyorsan fel akartunk rá jutni. Már amikor azon voltunk, hogy felhúzzuk a hajólépcsőt, a kapitány észrevette, hogy a gőzös fedélzetén van a két helikopterpilóta is.

- Ti meg hová húztok, merre rohantok?! Kire hagytátok a helikoptert, mi?! – kiáltott ki kabinjából a kapitány.

A pilóták lefutottak a gőzhajóról, és hanyatt-homlok rohantak a saját műszaki felszerelésükhöz.

Menekültünk mind, nagy sebbel-lobbal, a parton hagyva mindent, a sátrakat, hordókat is tele üzemanyaggal. Akkor és ott egyikünkben sem merült fel, hogy bármit is összeszedjen.

Szóljon hozzá!

• Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
• A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
• A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.