|
oldal 1 / 3 Amikor a szavak megváltoztatják az ember sorsát Csoportunk a rendkívüli átélt események után úgy-ahogy kezdett magához térni, bár még egyikünk sem volt képes megszólalni.
Csak álltunk, álltunk mozdulatlanul, és csupán egy bizonyos idő eltelte után kezdtünk körbenézni, észlelni a körülöttünk lévő világot – immár egészen másképpen, mint korábban, még a megrázó események megtörténte előtt.
Egyszerre csak arra lettünk figyelmesek,...
...hogy a falusi házak irányából a lakók egy kis csapata közeledik felénk. A helybéliek kevesen, úgy tucatnyian lehettek. Ennek az isten-háta mögötti tajgai falucskának összesen hat házikója volt, lakói pedig öregek voltak mind. Voltak közöttük teljesen magatehetetlenek is. Egy öregasszony hétrét görnyedten, botra támaszkodva, bicegve totyogott, de egyre csak jött. Közeledett ő is – egyenesen felénk. Azok, akik bot nélkül tudtak haladni, mindenféle szerszámot – volt, aki mérlegsúlyt, volt, aki evezőlapátot – fegyverként tartott maga elé. Világos volt, hogy Anasztáziát jöttek védelmezni. Öreg, agg és magatehetetlen emberek akartak harcba szállni fiatal, egészséges és állig felfegyverkezett férfiakkal. Minden félelem nélkül indultak harcba azzal az eltökélt szándékkal, hogy megvédik Anasztáziát bárki legyen is az, aki életére tör.
Elszántságuk félelmetes volt. Amikor közelünkbe értek, az élen haladó öregember – lábán gumicsizma, kezében evezőlapát - megállt, majd mögötte sorra megálltak az utána haladók is. Úgy néztek át rajtunk, úgy vettek semmibe minket, mint valamiféle puszta teret, ahol semmi, de abszolút semmi nincs. Az öreg végigsimította szakállát, majd Anasztáziára tekintve, megfontoltan így szólt: - Jó egészséget kívánok neked mindegyikünk nevében, drága Anasztáziácska. - Jó napot maguknak is, jó emberek, - válaszolta Anasztázia, kezeit mellén keresztbe fonta, és mélyen meghajlott az öregek előtt. - Ej, de megcsappant a víz manapság a folyóban, - folytatta az öreg, - nincs elég eső e nyáron! - Bizony nincs, - hagyta jóvá Anasztázia, - de jön majd még édes, lágy eső, és a folyó is jól felduzzad majd, visszanyeri régi erejét. Amíg ők ketten csevegtek, az öregek csoportjából előlépett egy véznácska, sárga pergamenbőrű, hat év körüli kislány. A kislány egy ósdi dzsekit viselt, amit egy nagyobb felnőttre való ruhaneműből varrhattak neki át, cérnaszál lábain imitt-amott bestoppolt harisnyanadrág volt, a lábán pedig régi, ócska cipő. Később megtudtam, hogy a kislányt Anjútának hívják. A betegecske gyermeket veleszületett szívelégtelenséggel hozta haza anyja félévesen a városból, az öregekre hagyta, és bizony azóta sem bukkant fel még egyszer sem. Úgy hírlik, valahol, valamilyen városi építkezésen dolgozik, festő-mázolóként. Anjúta Anasztáziához lépett, szoknyáját huzigálva kérlelte őt: - Hajolj le, Anasztázia néni! Hajolj le hozzám! Anasztázia rápillantott a kislányra, és leguggolt elé. A kislány gyorsan lehúzta fejéről fehér kendőjét. Megnyálazta sarkát, és óvatosan kezdte lemosni Anasztázia arcáról és halántékáról a rászáradt vért, miközben így folytatta: - Miért nem jársz már hozzánk, Anasztázia néni, a farönkre a folyó partjára? Nagyanyó mondta, hogy régebben gyakrabban jöttél át látogatóba. A farönkön üldögéltél, a folyót figyelted. Manapság nem jársz már errefelé. A nagyanyó meg is mutatta nekem azt a farönköt, amelyiken üldögéltél. Én kezdtem magam ki-kijárni oda. Egyedül üldögéltem itt és vártam. Arra vártam, hogy megérkezzél, Anasztázia néni. Ó, mennyire szerettelek volna nézni téged. Tudod, van egy titkom a számodra. El is akartam neked mondani, de te csak nem jöttél a farönködhöz, hogy itt üldögélj, a folyót nézd. Lehet azért, mert már olyan vén ez a farönk? Így hát annyit kérleltem a nagyapót, amíg nagyapó egy új farönköt ide nem húzott. Látod? Ott van ni, ott a régi farönköd mellett.
|