Hajnalban, úgy három, négy óra körül jött egy hasgörcs. Szaladtam a toalettre. Aztán többször is szaladtam. Majd jött a hányinger, ömlött belőlem az epe alul-fölül.

Elvittek az ügyeletre, nyomkodta a doktor a hasamat, csóválta a fejét, adott görcsoldót. Később kihívták a másik ügyeletest, mert egyre rosszabbul voltam. Ő vakbélgyulladást sejtett.

Innen már nem mindenre emlékszem, csak azt tudom, hogy egyre rosszabbul voltam, mindenem fájt, a hasam, a hátam, a mellkasom, nem találtam a helyem, sehogy se volt jó. Szakadt rólam a hideg verejték. Dél körül jött a mentő, elvittek egy fővárosi kórházba, ahol mindenféle vizsgálatot csináltak, és ki akarták venni a vakbelemet. Mert leginkább a hasam fájt.

Aztán úgy délután három óra körül egy doktornő elküldött a kardiológiára. Az ügyeletes orvos ultrahanggal diagnosztizálta nálam a szívinfarktust.

Vittek az intenzívre. Injekciók, csövek, monitorok…

Föl se fogtam semmit.

A nővéremet ugyan nagyon sajnáltam, mert reggel óta velem volt, nem evett semmit, és igen rosszul nézett ki.

Az orvos mondta neki, hogy nyugodtan hazamehet, most már jó helyen vagyok, vigyáznak rám. Én meg elvoltam…

Eszembe ötlött ugyan, hogy valami bajom lehet, de hogy beteg lennék, az nem.

Sose volt betegségtudatom. Azt hiszem, ez nagy szerencse.

Közben a család egészségügyben jártas tagját telefonon tájékoztatták, hogy bármi történhet velem. Ha kibírom az éjszakát, akkor rendben lesz, túlélem az infarktust.

Kibírtam!!

Egészen fél kilencig.

Szemben a falon volt egy óra, azt néztem.

És akkor egyszer csak lebegni kezdtem: könnyű és testetlen lettem, kiléptem (vagy beléptem) egy kékeslila ragyogásba, amit szavakkal – legalábbis a nekem rendelkezésre állókkal – nem lehet elmondani, hogy milyen volt valójában.

Nekem nem volt „alagút, vagy folyosó”. Én azonnal átkerültem a FÉNY-be, ami - mint az előbb mondtam – leírhatatlan: nem földi fény, valami más. Átölel, magába fogad, szeret, dédelget. Része voltam! És mégis én voltam! Tudtam, hogy „ÉN VAGYOK” , és része vagyok az Egyetemes Fénynek, én is fény vagyok. Csak szeretet és harmónia van ott. Valami halk zeneszerűt is észleltem, talán a szférák zenéje volt.

Isten országába érkeztem, ahonnan a Földre jöttünk, és ahová egyszer hazatérünk.

Igen, ott vagyunk otthon, a földi létünk mostanra választott létformánk. Itt tanulunk, tapasztalunk.

Igaz, ami igaz ez így már nagyon elcsépeltnek tűnhet, de egy HKÉ (=halál közeli élmény) után más értelmet nyer. Számomra feltétlenül.

Visszajöttem…

Visszahoztak…

Így döntöttem…

Így döntöttek…