Én ezt az álmomat elmeséltem április 11-én – Anyám temetése napján – a szertartást vezető református lelkésznek. Gondoltam: lesz, ami lesz, legföljebb furcsát gondol rólam.

Csak nézett.

Aztán nekem adott egy Bibliakalauzt, és azt kérte, hogy olvassam el, ami április 11-re van írva.

Az pedig a következő volt:

„   11. hétfő           Leó                                               1Thessz  4,13-18 „

<<…Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt…

(14.) A legnyugtalanítóbb kérdésünk a halál. Mi van azokkal, akik már nincsenek közöttünk, mi lesz velünk, ha mennünk kell. Isten csendet teremt a nyugtalan lélekben. Jézussal együtt előhoz bennünket a halálból. Aki már járt ott, velünk lesz, tehát nem kell aggódnunk a sorsunk felől. Ő fogja megmutatni a helyünket akkor is, és ő fog mellénk állni az ítélet nehéz idején is.

RÉ 347  MRÉ 233                                                                             ÉZS 39.>>

Október 4-én Édesapám is elhunyt.

És ő is visszajött hozzám: az álmomban együtt mentünk valahová. Egyszer csak lemaradt tőlem, visszafordultam, és akkor azt mondta: „Én már nem megyek tovább”.

És lassan köddé vált, elment. Elköszönt tőlem. Igazán szép cselekedet!

Mi volt ez, ha nem színtiszta valóság?!
 

Nekem megadatott az a kegyelem, hogy bepillanthattam oda, ahonnan mindannyian jöttünk, és ahová majd egykor hazatérünk.

A második évezred utolsó éve sorsforduló volt az életemben.

Augusztus 11-én elindultam nyaralni a Balatonra a nővéremékkel. Náluk szálltam meg, és másnap indultunk volna tovább. Végre – hosszú évek után először – megengedtem magamnak, hogy pihenéssel töltsek egy hetet. Kánikulai hőség volt, vidáman készültünk a nyaralásra.

A Világegyetemben minden mindennel összefügg. Nincsenek véletlen egybeesések, sem tér, sem idő nem létezik.

Az úgynevezett megérzéseink, valós tényeken alapulnak, oda kell(ene) figyelnünk rájuk!

2000. augusztus 12-én tragikus esemény történt az óceán mélyén: örökre elsüllyedt a Kurszk tengeralattjáró több mint száz tengerésszel.

Az első órákban még lehet, hogy egyikükben sem tudatosult: elérkezett a vég. De aztán, ahogy telt az idő, fogyott a levegő és a remény, egyre növekedett a rettegés. Iszonyatuk fájdalmas rezgéshullámokat keltett, kiterjedt a világban, és elért mindenhová….

Bizonyos vagyok abban, hogy engem is megérintett halálfélelmük. Bár – látszólag – nem lehetett összefüggés, hiszen nem is tudhattam a tragikus eseményről, mégis tudom, hogy az én szívem az ő szomorú sorsukra is reagált: görcsös markába szorította a rémület.