A mindennapokban nem könnyű állandóan tudatosnak lenni, figyelni, és „teremteni”.

Nagyon jó lenne, ha a „közép”, az önvaló lenne mindig a karmester, ha rá tudnánk folyamatosan hagyatkozni, hiszen akkor Isten irányítana minket. Csakhogy a gondolataink, érzéseink, vágyaink – az EGÓ-nk – elhitetik velünk, hogy ők a valóság, így tévesen azonosulunk velük, és ezért eltévedünk. Letérünk a helyes útról.
 

Nagyon szeretném, ha megvalósulna az életemben az, hogy „én történek”. Azaz teljesen rábízom magamat Istenre, mert csak ő tudja, hogy mi a jó nekem. Igaz, ezt a jót általam lehet megvalósítani.

Ezt a fajta alázatot nem könnyű megtanulni. Sok gyakorlás kell hozzá. És – mint ahogy nekem is – sok keserves tapasztalat. Igen, a fejlődéshez hozzá tarozik az is, hogy kellemetlenségeket, fájdalmakat, bánatot, veszteségeket is átélünk. Szükség van rá, oka, miértje van. Az eredmény a fejlődés.

Nem könnyű azonban megérteni azt, hogy miért jó, ha belevernek a betonba, vagy fenéken rúgnak, vagy elárverezik a házadat, vagy szeretett hozzátartozód súlyos betegségben fiatalon meghal.

Akkor, ott nehéz volna elhitetni velünk, hogy ez valamire jó. Pedig az!

A Dalai Láma Őszentsége – ugye nem vonjuk kétségbe a bölcsességét? – azt mondta, hogy a fejlődésünkhöz szükségünk van nehéz helyzetekre. Ezeket a helyzeteket valakik előidézik. Ezért „ellenségeinkre” nemhogy haragudnunk nem szabad, hanem hálásnak kell lennünk nekik, amiért segítették a fejlődésünket.

A keresztények legszebb imája ugyanerre tanít, igaz? : „…bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek….”

Lehet, hogy nem is vétkeztünk, nem is vétkeztek? Mi a bűn, és van-e egyáltalán? Van-e rossz és van-e jó? Alapvetően minden csak van. Attól válik jóvá, vagy rosszá, hogy mit gondolunk róla.

Itt, ebben a világban. Ebben a dimenzióban. Csak itt tudunk viszonyítani bármit valamihez. Ez itt poláris világ: itt minden magában hordja az ellentettjét, s mikor túlfeszül benne, eléri a kritikus tömeget, átbillen a másikba, majd folytatódik a körforgás.

Itt, ebben a világban.

Gyakran azon kaptam magam, hogy mintha elrugaszkodnék a valóságtól: belemenekültem a spiritualitásba. Most már tudom, hogy az is valóság, csak nem a mindennapi értelemben. Én is elgondolkodom néha, mint Dzsuang Dszi: az álombéli lepke-e valójában, vagy ő őmaga. Mi az igazság?

Ha álmomban találkozom a szüleimmel, egészen valóságosnak tűnik az esemény.

Édesanyám ez év április 4-én halt meg. Súlyos tüdő- és szívbetegsége volt. Az utolsó időben többször volt eszméletlen. Ültem az ágya mellett, és „lélegeztem”. Így élő, bensőséges kapcsolatban tudtunk lenni, és ez nagyon jó érzés volt nekem.

Miután elment, a következő éjszaka azt álmodtam, hogy Jézus jelenlétében Édesanyámmal beszélgettem vidám dolgokról, majd Jézus azt mondta neki: „most már menj oda, ahol a helyed van, Te pedig – és rám mutatott - , gyere velem”.