Nem a szívmegállással kezdődött el….

Valami már sokkal hamarabb, évtizedekkel korábban nyiladozott bennem. Már akkor, amikor Istent „képletben írtam volna le”. De nekem úgy látszik súlyos traumákra volt szükségem ahhoz, hogy felébredjek, hogy „látni kezdjek”, és elinduljak befelé önmagamhoz. És kitáguljon a tudatom ily módon a lehetőségek határain túl, a végtelenig.

1986.január 16-án reggel üzleti útra indultunk Debrecenbe. Két autóval mentünk, és én indulás előtt átültem a másikba, mert ….Nem tudom miért? Csak.

Mentünk 50-60 km-t, beszélgettünk. Elől a kicsi Nagy sofőrködött (a neve Nagy, a magassága kb. 160 cm), az anyósülésen pedig egy nagy darab Feri nevű fiatalember. Én jobb hátul ültem, és természetesen igyekeztem szóval tartani a két fiút. Szinte kötelességemnek éreztem, hogy szórakoztassam, mi több édességgel tömjem őket.

A tél „nagy tréfamester”: jött a lefagyott útszakasz, a Lada ráfutott, kormány és fék megszűnt működni! Rohamvást csúsztunk az útszéli mély árok felé.

És akkor a fejem mellett jobbról megszólalt egy hang: „Neked úgysem lesz semmi bajod!” A másodperc töredéke volt csupán, de énbennem olyan mély hit áradt szét, hogy az már inkább szilárd meggyőződés és tudás volt: nem lesz semmi bajom.

Hogy pontosan mi történt, fogalmam sincs, az autó teljesen összetört, hogy a tetején állt-e meg, vagy hogyan, máig sem tudom. A benzintank széttört, én körülbelül 30 liter üzemanyagban megfürödtem. Csak egy szikra kellett volna…

És itt vagyok. A fiúk is élnek. Sőt! Azóta mindhármunknak volt újabb autóbalesetünk.

Nekem 1996. telén, majdnem ugyanott, és szinte ugyanúgy. Csak most egy kis Polskit törtünk totálkárosra. Jobb hátul ültem….

Azóta már nekem is van jogosítványom, vezetek, és karamboloztam is.

De 2006. telén nem szeretnék Debrecen felé autóval elindulni. Vagy ha mégis kell, akkor miért is ne!?

Az első – 1986. januári – eset után nagyon csodálkoztam: ki a csoda szólt hozzám a „féktelen” autóban? De hát én tisztán hallottam! És tudtam, hogy igazat mond.

Nem volt ott hármunkon kívül senki, de akkor ki beszélt?

Hiába törtem a fejem, csak jóval később kezdtem ráébredni, hogy vigyáznak ránk, és fogják a kezünket az őrangyalok mindig és mindenütt.

A beavatottak szerint, és az Akasha-krónika szerint kivétel nélkül mindannyiunknak van őrangyala.

Az őrangyal rendkívül nehéz feladatot vállal. Egyrészt meg kell védenie minket mindentől, ami nem tartozik a karmánkhoz, vagy amit nem mi választottunk.

Ez megfigyelhető katasztrófák alkalmával is, amikor egyesek a leglehetetlenebb helyzetekből is sértetlenül kerülnek ki.

Másrészt viszont az is az őrangyal feladatai közé tartozik, hogy kíméletlenül szembe állítson minket minden olyan helyzettel, ami igenis a karmánkhoz tartozik.