Korábban utaltam arra, hogy a spirituális tudásszomj küldött a transzprszonális pszichológia útjába. A szívmegállásom, a HKÉ valamiféle új tulajdonságokat adott: mélyebb intuíciót, sokkal fejlettebb empátiát. Ám ez így kevés volt. Éreztem, hogy ezeket a képességeket fejlesztenem kell, tudatosítani, csiszolni, hogy használhassam és hasznosíthassam a magam és mások javára. Biztos voltam benne, hogy van olyan iskola, ahol elméleti és gyakorlati ismeretekkel meg tudom „támogatni”, ki tudom egészíteni azt a túlpartról hozott képességet, amit nem véletlenül kaptam.

Az „ötvözet”, vagyis én – alakul. Persze tökéletes sose lesz, de az úton vagyok.

Az energia légzéssel elért megváltozott tudatállapotok egyik legnagyobb eredménye a pillanatok tudatossága a minden napjainkban. Egyre inkább tudok a „MOST”-ban lenni, és szemtanúként helyükre tenni a dolgokat. Mindinkább az a kérdés dönt a következő lépésemről, vagy csak gondolatomról is, hogy mit tenne ebben a helyzetben a szeretet. Olyan jó lenne, ha egyre többünket ez a kérdés vezérelne! Valószínűleg ez csak hiú ábránd.

Az életvezetési tanácsadó beszélgetések során furcsának tűnő dolgokat is tapasztalok. Sokszor az az érzésem támad, hogy a velem szemben ülő ember fejében vagyok – én megszűntem – és az ő érzéseit élem meg. Beszélek hozzá, róla. Nem tudom, hogy mit jelent, amit mondok, de ő tudja értelmezni. Ha ne is ott helyben, akkor később.

Én pedig elfelejtem, hogy mit mondtam. Feltételezem, hogy ez a felejtés valamiféle védelem számomra. Hálás vagyok érte.

Nagy szerencse, hogy tudom, nem kell mindent megmagyarázni, csupán elfogadni. Ezt is.

Valami azt sugallja nekem, hogy ez a jelenség is természetes, ha elfogadom azt a tézist, hogy minden egy. Mert ha ez igaz, akkor teljesen normális, hogy érzem mások érzéseit.

A transzcendens személyiség olyan tudatsíkon létezik, amely elkülönül az egyéni tudattól, érzelmektől, és gondolatoktól. Miután többször jutottam és jutok megváltozott tudatállapotba légzés által, egyre inkább megélem, megtapasztalom, hogy valami más vagyok, mint amit eddig gondoltam. Az esszencia, a lényeg már nem a testélmény, nem az érzelmek, nem a gondolatok.

Ahogy ez egyre inkább tudatosul bennem, az önértékelésem gyökeresen változik. Talán ezt hívják öntudatra ébredésnek?

Ebben a megváltozott tudat állapotban látom magamat, a földi lényem „érdekében” nézek, tapasztalok, hogy változzak, hogy változtathassak.

Hiszen olyan csökönyösen ragaszkodom a vélt igazamhoz, a vélt jóhoz!

Hogyan is válasszam el egymástól azt, amit igazságnak hiszek és amit teremthetek?

Csak úgy, ha hagyom magam vezetni Isten által, az Isteni tudat által.

Ezt az állapotot elérni nem könnyű. Egyrészt törekszem arra, hogy ráhagyatkozzam a felsőbb énemre, ha úgy tetszik, az Isteni tudatomra, közelítve az EGYSÉG-hez, másrészt viszont a jelenlegi létállapotom érdekében szemlélődöm, és neki igyekszem segíteni léte komfortosabbá tételében. Vagyis az „elkülönültségemet”, az önállóságomat, a jelen önvalómat erősítem.

Ugyanakkor az EGYSÉG-re törekszem, mert tudom, hogy ott a megnyugvás, a béke, az otthon és a végtelen, szeretetteljes harmónia.

Mégsem érzem az ellentmondást feloldhatatlannak.