Visszatérve kicsit a spirituális kíváncsisághoz: a HKÉ után a legtöbben tanulmányozzák és elfogadják a vallásos gondolkodók tanításait. De nem válnak a helyi egyházak támaszává, hanem inkább felhagynak a vallási dogmákkal.

Egy halálközeli élményt átélt férfi – aki azelőtt egy papnevelő intézetben tanult – így ír erről:

„Az orvosom azt mondta, hogy meghaltam a műtét alatt. De én közöltem vele, hogy az életet tapasztaltam meg. Abban a látomásban láttam, hogy milyen beképzelt hólyag voltam az elméleteimmel, mennyire lenéztem mindenkit, aki nem az én felekezetemhez tartozott, vagy nem osztotta teológiai meggyőződésemet.

Sok ismerősöm meg fog döbbenni, ha rájön, hogy az Úristent nem érdekli a teológia. Úgy látszik, tulajdonképpen mulatságosnak találja, de a felekezetem iránt egyáltalán nem érdeklődött. Nem azt akarta tudni, mi van a fejemben, hanem azt, hogy mi van a szívemben.”

A halálközeli élményt átélt emberek azt vallják, hogy a vallás a szeretetre való képességgel függ össze, nem pedig tantételekkel, és felekezetekkel. Vagyis úgy gondolják, hogy Isten sokkal nagylelkűbb lény, mint valaha sejtették, a felekezeti hovatartozás pedig nem számít.

Amikor elkezdtem az energialégzéssel való ismerkedésemet, nem nagyon értettem, hogy miért nincs jelentősége a szívinfarktusomnak.

Hiába merültek föl a tudatalattimból már korábban azok az információk, amelyek magyarázatul szolgálhattak volna, én ezeket újra és újra „elástam”.

A gyakorlatok során egyre többször és egyre gyorsabban jutottam olyan tudat állapotba, ahol megtapasztaltam, hogy nem az vagyok, aminek hittem magamat.

A lényegem nem a testem, nem a gondolataim, nem a vágyaim és nem is az érzéseim. Hanem valami egészen más.

A megváltozott tudat állapotomban nem kötődtem már a személyes horizontomhoz, valami módon úgy tűnik, be tudtam fogadni a mindenséget, meg tudott érinteni az „egész”. A transzállapotban nem béklyóznak le a személyes gondjaim, meg tudok szabadulni a hétköznapok szorongató bajaitól. Bizonyos távolságról – ez egyáltalán nem fogalmazható meg, hiszen téren és időn kívül vagyok ilyenkor – nézem a személyes életemet és ezért van esélyem arra, hogy kijavítsam, ami kijavítandó.

Úgy fogalmaznám meg, hogy mintegy tanúja vagyok ebben az állapotban a saját életemnek.

Elkezdtem egy olyan életszakaszt végre, amikor más szemmel – a trnszcendens személyiségem szemével – látok. Nagy felismeréseket, és ezzel együtt óriási változásokat is hozott.

Egyúttal megkezdődött az a folyamat is, amikor sokkal jobban értem a környezetemben történő eseményeket, embereket. Ez alkalmanként odáig fokozódott, hogy szinte az ijedség fokáig meglepődtem: olyan érzéseket „láttam meg” másokban, amelyek még bennük nem is tudatosultak. Az emberi kapcsolataim pedig átminősültek. Régi barátságok, amikről csak hittem, hogy azok, elmúltak, újak jöttek, mentek.

Nem könnyű „megszoknom” magamat. Bizony előfordult, hogy megrémültem, amikor – gondolom átláttam egy másik dimenzióba – az asztal mellett álló fiatal ember testét élettelennek, halottnak észleltem. A pillanat töredéke volt csupán, de teljesen valóságos volt a „látomás”. A fiatal ember ma is él hála Istennek.