Na már most ez megszégyenítő élmény volt számomra. Mondhatom, nem gúnyolom többé a professzorokat. A tudás nagyon fontos. Most mindent elolvasok, ami a kezembe kerül, mindent. Nem arról van szó, hogy megbántam, amiért azt az életutat választottam, inkább örülök, hogy most van időm tanulni. Történelem, természettudomány, irodalom. Mindegyik érdekel. A feleségem veszekszik velem a könyveim miatt, mert tele van velük a szoba. Egyes könyvek jobban megértetik velem az átélt élményt, azt hiszem. Mindegyik ezt teszi ilyen, vagy olyan módon, mert ahogy mondtam, ha az ember átél egy ilyen élményt, rájön, hogy minden mindennel összefügg.”  

A szívmegállásom után alig egy hónappal én is elkezdtem tanulni mentálhigiénét. Valami oknál fogva (!?) felerősödött bennem az a vágy, hogy segítő foglalkozású legyek. Ez a kurzus akkor megfelelőnek látszott. Bizonyos okok miatt egy évig jártam csupán erre a tanfolyamra, de a mai napig használom az ott tanultakat. A Rogers-féle segítő beszélgetés véleményem szerint nagyon hatékony módszer. Én legalábbis gyakran alkalmazom.

Feltétlenül el kell mondanom azt az élményemet, amit a kardiológián éltem át, miután az intenzívről kikerültem osztályra. A szobánkban volt egy kilencvenhárom éves asszony, aki – én úgy fogalmaztam meg akkor magamnak – a két lét között volt. Az orvosok mindent megtettek azért, hogy itt tartsák. Hiszen ez a feladatuk. Mit élhetett meg a beteg, nem tudom. Az ápolónők természetesen nem tudtak mindig vele lenni. Én viszont – valamilyen késztetésre – gyakran odaültem mellé, fogtam a kezét, szerettem volna segíteni neki, kértem az Istent, hogy történjen vele az, ami neki a legjobb. Nagyon jó volt látni, hogy elcsendesedett, megnyugodott, ahogy simogattam az arcát, a kezét. Mikor ritkán magához tért, nagyon sok szeretetet kaptam vissza tőle, szinte sugárzott felém.

Miután engem kiengedtek a kórházból, ő nem sokára eltávozott az élők sorából. A lánya értesített haláláról, és megköszönte, hogy vele voltam.

Ezt azért tartottam fontosnak leírni, mert akkor fordult meg a fejemben, hogy feladatom lehet „haldoklók kísérése” is. Még mindig van rá esélyem, hogy megtanuljam ezt is. Hiszen mindenkinek joga van ahhoz, hogy emberhez méltó módon távozzon a földi életből.

2001. december 31-én végre elérkeztem a transzperszonális pszichológiához. Látszólag megint véletlenül, természetesen.

Szilveszterkor volt részem első alkalommal az „újjászületés” élményében: szárazon, majd újévkor vízben. Semmit sem értettem, de számomra valóban új dimenziók nyíltak.

A HKÉ szinte mindig spirituális kíváncsiságot ébreszt. A transzperszonális pszichológia remek lehetőséget kínált számomra, hogy ez irányú elképzeléseimet valóra váltsam.

Elkezdtem hát az energialégzés tanulását, az ismerkedést, a megváltozott tudat állapotokkal. Megtapasztaltam olyan dolgokat – transz állapotban -, amelyek változásokat hoztak az életemben. Elkezdődött egy olyan folyamat, aminek soha nem lesz vége, mert nem lehet.

Három év alatt olyan elméleti és gyakorlati tudást szereztem, ami alátámasztja a HKÉ-m során kapott meggyőződésemet, miszerint nem tudunk meghalni. Csak más létformába átmenni. Tetszés és döntés szerint.