A személyiség változás – számomra legfontosabb – megnyilvánulása : az egység megérzése. Én ezt is hoztam magammal „odaátról”. Azt, hogy nincs elkülönültség, minden egy. Egy végtelen intelligencia, határtalan mindenség, a semmi, amiben minden benne van. Én is. Része vagyok a mindenségnek, ami nélkülem nem lenne egész.

A mindenség maga a tökéletesség. Én a nagy egészet úgy láttam „OTT”, mint egy végtelen, határ nélküli gömböt, amiben ott lüktet az öröklét. Az van benne, amit megteremtünk.

Minden mindennel összefügg. Nincs olyan hatás a mindenségben, ami ne érintene bármelyikünket. Nem hihetjük azt, hogy árthatunk a környezetünknek, természetnek úgy, hogy az nekünk nem okoz bajt.

Most értem végre, hogy egy folyamatban, transzállapotban, mit jelentett az üzenet: „mindegy, hogy hol vagy, és mikor”. Lehetek bárhol, bármely időben, vagy dimenzióban, mindig része vagyok az Univerzumnak, hatok, és hat rám minden.

És visszautalok a felelősségre: kérdés lehet-e, hogy felelős vagyok mindenért, ami velem, és körülöttem történik. Nem kérdés, hanem tény.

A HKÉ-t megélt emberek nagyobb felelősséget éreznek saját életük iránt is. Fokozott érzékenységgel figyelik cselekedeteik közvetlen és hosszú távú következményeit. Képesek saját életüket korábbiakhoz képest tárgyilagosabban szemlélni.

Szinte mindenki úgy tér vissza a halálközeli élmény után, hogy a Világegyetemben minden összefügg (ezt említettem korábban magammal kapcsolatban is) .

Ennek az érzésnek meggyőző leírását egy kemény akaratú, racionális üzletember mondataival lehet legjobban illusztrálni. Neki hatvankét éves korában volt szívbénulása, aminek következtében HKÉ-t tapasztalt meg:

„Az első dolog, amit feleszmélésem után megláttam a kórházban, egy virág volt, és én sírva fakadtam. Hiszi, vagy sem, egyetlen virágot sem láttam igazán, amíg nem jöttem vissza a halálból. Egy nagy dolgot tanultam az élményből, azt, hogy mindannyian egy hatalmas, élő Univerzum részei vagyunk. Ha azt hisszük, hogy bánthatunk egy másik embert, vagy egy másik élőlényt anélkül, hogy saját magunkat ne bántanánk, nagyon tévedünk. Most ha látok egy erdőt, egy virágot, vagy egy madarat, azt mondom: ez én vagyok, az én részem. Mindennel összefüggésben vagyunk és ha szeretetet árasztunk a dolgok felé, boldogok leszünk.”
 

A halálközeli élményt megéltek új keletű tisztelettel viseltetnek a tudás iránt is: a tanultság a test halálával nem ér véget, ezt magunkkal visszük. A „túlvilág” a tudat birodalma, ott bármi elérhető. Ez a tapasztalat felébreszti a tudásszomjat, és miután visszatérnek a testükbe, gyakran új életpályára lépnek, hogy komoly tanfolyamokat kezdenek el. De a megszerzett tudás nem öncélú. A megszerzett ismeretek a teljességhez segíti őket. A már korábban idézett üzletember a következőket írja erről:

„…be kell valljam, …., hogy szívbénulásom előtt lenéztem a tudósokat. Kevés iskolázottsággal építettem a pályámat, és nagyon keményen dolgoztam. A szomszédos egyetem professzorairól azt gondoltam, hogy egyszerűen lusták, semmi hasznos dolgot nem tesznek, és az állam pénzén élősködnek. Többnek megmondtam, hogy ez bosszant, hogy én olykor egy héten hét napot is dolgozom, napi tíz-tizekét órát, szóval kutathatnak, és írhatnak könyveket, de annak a valósághoz semmi köze.

De amikor az orvosok közölték, hogy meghaltam, az, akivel együtt voltam, az a Fény, Krisztus megmutatta nekem a tudás dimenzióját, ahogy én nevezem. Sehogyan sem tudom…elmagyarázni, de nem baj, hiszen a földön minden ember a saját szemével fogja nem sokára látni akár hisz benne most, akár nem.