Egy visszatért így írt erről:

„Ötvenhat éves koromig szüntelen halálfélelemben éltem. Csak arra összpontosítottam, hogy elkerüljem a halált, amelyet iszonyatos dolognak tartottam. Élményem után ébredtem rá, hogy a halálfélelem, amelyben egész addigi életemet töltöttem, megakadályozott abban, hogy élvezzem, értékeljem az életet.”

Valóban igaz a mondás: aki fél a haláltól, élni sem tud.

Az élet tisztelete felerősödik az élmény után, ráébredünk, hogy valóban Isteni adomány, hogy itt lehetünk emberi testben. Megtapasztalhatjuk az – Isten-Emberi létünket.

Halálközeli élmény nélkül is meg kell(ene) ezt becsülnünk! Ugyan miért van az, hogy észre sem vesszük létünk nagyszerűségét mindaddig, amíg valami sorsszerű esemény – tragédia – rá nem ébreszt minket, hogy milyen érték van ránk bízva: önmagunk. Ember, tudod, hogy micsoda érték vagy? Dehogy tudjuk! Én sem tudom mindig, hiába volt halálközeli élményem. Elfelejtkezem arról, hogy – az őrangyalamon kívül (vagy vele karöltve) – nekem kell vigyáznom magamra.

Évek óta szokásom, hogy reggel-este a Teremtő Isten oltalmát kérem, rábízom magamat, mert tudom, hogy én bizony gyakran elfeledkezem magamról. A gyakorlat bebizonyította, hogy az isteni védelem igen csak hatékony: sokszor előfordul, hogy valami láthatatlan erő siet a segítségemre, amikor – úgymond – felelőtlen vagyok.

A személyiség változások közül az egyik legfontosabbhoz értem: mindannyiónkban felerősödik a felelősségérzet. A tudat, hogy felelős vagyok mindazért, ami történik velem – sőt! körülöttem – nagyon jó, és szabaddá tesz. Szabad vagyok, mert tudom, hogy az történik velem, amit én felelősséggel vállalok, és akaratommal egyezik.

Ha kellemes dolog történik velem, ezt igen könnyű belátnom. De mi van akkor, ha nem túl kellemes az esemény? Akkor is én vagyok a felelős, azt is én akartam? Ezt már nem annyira egyszerű belátni, hogy igen, én akartam.

Talán emlékszel a 2000. augusztus 27-i levelemre? Ott írtam le: a lélek szándéka ellenére nem történik velünk semmi.

De miért akarhat valaki megtapasztalni egy fájdalmas balesetet, anyagi veszteséget, vagy valami egyéb kellemetlen dolgot? Nekem sem tudta volna senki megmagyarázni, hogy én akartam szívinfarktust kapni.

A „lélek szándéka”. Más szóval: az én tudatalattim, igazi énem akarata szerint.

Az ego meg tiltakozik, értetlenkedik, kétségbe von.

Mindennek oka, miértje van. Az események láncolata – amit magunk teremtünk - segítségünkre van önmagunk megformálásában. Én sem lennék ilyen ember, ha nem teremtem meg a magam világát, a benne lévő lényekkel, eseményekkel.

Minden szentek éjszakáján egy tanya udvarán égő szent tűz fényénél a sámán dob hangja megidézte eltávozott szeretteink szellemét. És ott ismét megfogalmazódott bennem a kérdés: mit keresek én itt e Földön?

És 2000. augusztus 13-án miért jöttem vissza?

Mi a dolgom itt?