Gyermekkoromtól nagyon szerettem olvasni, tanulni. Kíváncsiságom hajtott az ismeretlenhez, mindig azt éreztem, hogy nagyon kevés az időm, a lehetőségem, hogy mindazt megismerjem, amit szeretnék.

Anyai Nagyapám – 1960-ban halt meg - , akivel ma is „tartom a kapcsolatot” azt mondta: tanulj, csak azt nem tudják elvenni tőled, ami a fejedben van! Igaza van. Sok mindent elveszítettem már életemben, de amit tudok, azt tudom. Az nálam van, a fejemben, vagy a szívemben.

És hátizsákos halott nincs! Senki nem visz magával semmit innen, csak a tudást, amit itt a Földön összegyűjtött és a szeretetet.

A szívmegállásom óta még inkább meggyőződésem, hogy nincs más érték, csak a tudás és a szeretet.

Az értékrendem megváltozott. Nem csak az enyém, hanem minden élményesé megváltozik. Elkötelezettebbé, felelősség teljesebbé váltunk.

Nem állítom, hogy egy csapásra megváltozott a véleményem az élet értékeiről. De igen hamar másként kezdtem szemlélni – elsősorban – a saját létemet. Idáig természetes volt az, hogy vagyok. Mostantól fölfedeztem annak örömét, hogy reggelenként ki tudtam nyitni a szememet, hogy láttam, hogy mozogni tudtam, hogy rám sütött a Nap, hogy rám mosolygott valaki.

Egészen idáig a testemben jelentkező fájdalmat, szenvedésként éltem meg. Micsoda változás! Most valamiféle örömet, megelégedettséget is okoz: ha fáj, azt jelenti: élek. Hát nem nagy dolgok ezek? A házi orvosom igencsak elcsodálkozott, amikor egyszer deréktáji lumbágómmal bevonszoltam magam a rendelőbe. Közöltem vele, hogy örülök a derékfájásomnak, mert ez is azt bizonyítja, hogy élek. Ez új nézőpont. A doktornő azt mondta: igazam van. Természetesen a lehetséges orvosi segítséget megkaptam, és annak is örültem.

Persze nem állítom, hogy én most már az állandó boldogság állapotában létezem. Ez nem lehetséges, és nem is volna természetes.

Az azonban tény, hogy összehasonlíthatatlanul nyitottabb vagyok az apró dolgok szépségére, és saját boldogságom megteremtése érdekében tudatosan figyelek mindenre, ami jó. És mindarra, ami mind eddig nem tűnt föl, mert természetes volt, hogy van, és úgy van.

Bár szinte mindannyian jól éreztük magunkat „odaát”, mégis egyértelmű az életigenlésünk. Nem találkoztam még senkivel, aki szándékosan vissza akarna menni, magyarán: az öngyilkosság gondolata véletlenül sem fordul meg a fejünkben! Sőt: én nagyon vigyázok magamra. Részt veszek a gyógyulásomban, és igyekszem úgy élni, hogy – létem törékeny mivoltát szem előtt tartva – megelőzzek minden ártalmat, ami bajt okozhat nekem.

Már tudom, hogy mennyire értékes vagyok. Én tudom! Márpedig ha ez így van, akkor fognak tudni mások is értékelni.

A HKÉ-m óta nem tartok a haláltól. Az viszont nem mindegy, hogy addig hogyan élek. Az, hogy nem félek a haláltól, lehetővé teszi, hogy éljek. Vagyis nem leledzem állandó rettegésben a megsemmisüléstől, félelem nélkül megélem a pillanatot, tudok jelen lenni.

Az itt és most óriási jelentőségű. Amennyiben tudnék mindig a jelenben élni, a világon nem sok boldogabb ember volna nálam.

Mindenesetre nagyon igyekszem, hogy a pillanatot ne szalajtsam el, mert nem jön vissza: nem tudom, hogy lesz-e még alkalmam újra magamhoz ölelni….Te tudod?