A gyógyulási folyamat során említésre méltóak az anginás rohamok okozta érzelmi reakcióim. A fájdalom, az infarktusra emlékeztető kellemetlen közérzet haragot idézett elő bennem. Haragot az orvosok iránt: miért hoztak vissza, „odaát” jól voltam, ott nem fájt semmi. Miért nem hagytak inkább ott, a másik világban?

Bizony ilyenkor – és ez kezdetben elég gyakori volt – nem a hála érzése volt bennem. Hazavágytam…

Lassacskán kezdett múlni a harag. Jött inkább az önsajnálat.

Meg valami érzés-egyveleg: szerettem volna megosztani a környezetemmel az élményemet, de nem ment úgy, ahogy én elképzeltem.

A férfi, aki akkor a partnerem lehetett volna, kerek perec lehülyézett. Szerinte a látomásaim az Isten országáról nagy marhaság, és jobban teszem, ha gyorsan észhez térek. Kinevetett. Nem esett jól.

Rövid úton el is búcsúztunk egymástól.

A legtöbb ember kíváncsi volt. Jöttek néha újságírók: megírták – a saját szájízük szerint - , amit én el szerettem volna mondani.

De nem lehet elmondani. Nincs rá szó.

Valahogy - nem emlékszem rá hogyan – eljutottam a REVITAL Alapítványhoz. Ők foglalkoznak halálközeli élményt átélt emberekkel. Segítenek feldolgozni a krízist. Tanfolyamokat szerveznek olyan ápolóknak, akik  HKÉ-t megéltekkel vannak kapcsolatban, és módjuk, lehetőségük van segíteni az élmény feldolgozását.

Voltam egyszer egy olyan műsorban, ahol egy autóbaleset áldozata, egy „vízbefúlt” HKÉ-s és én voltunk az egyik oldalon: mindhárman odaát jártunk a FÉNY-ben. És a másik oldalon egy agykutató, egy pszichiáter, és egy teológia professzor.

Hogy őszinte legyek, én tartottam attól, hogy a tudomány képviselői vitatkozni fognak velünk, de nem tették. Elmondták az ide vonatkozó álláspontjukat a tudomány szemszögéből, és őszinte érdeklődéssel hallgatták a történeteinket.

Igazán megérteni talán csak azok tudnak minket, akik valami hasonlót éltek meg. Vagy még azok sem.

Ma már nem állok le vitázni senkivel az élményemről. Hiszen olyasmiről vívnánk szócsatát, amiről én nem tudok bizonyítékot hozni, a másik félnek pedig fogalma sem lehet.

Egyszer majd mindenki megtudja…  

Szinte törvényszerű, hogy az élmény után sok-sok sorstársammal hozott össze az élet. Vélhetően egymás megerősítése lehet a „véletlen” találkozások célja. Merthogy – valószínűleg – jobban értjük egymást, közösséget alkotunk.

Az újraélesztett személyeknél – feltétlen megemlítendő! – a többi jelentős változás mellett megfigyelhető az életfolyamatok, azaz az öregedés lassulása. Esetenként látványos: mintha megállt volna az idő.

Orvosilag bizonyított tény, hogy a klinikai halálból visszatérteknél a sejtek elöregedése lelassul. Magyarázat ez idő szerint még nincs.

Megjegyzem, semmiképpen a halálközeli élmény a legkívánatosabb és legmegfelelőbb módja a fiatalodásnak! Ennél sokkal kellemesebb módszereket vegyünk igénybe!