Amikor föleszméltem, fogalmam sem volt, hogy mi történt velem. Az ágy körül sokan voltak: orvosok, ápolók. Mindenki összeszaladt, mert – gondolom – még a kardiológiákon sem minden napos dolog az újraélesztés. A sikeres meg pláne.

Azt hittem nagyvizit van. Akkor szoktak a beteg körül sokan lenni. Nem igaz?

Baloldalon volt az az orvos, aki előző nap megállapította nálam az infarktust. Ahogy kinyitottam a szememet, azt kérdezte: „Mire emlékszik?”

Valószínűnek tartom, hogy – mint már több kardiológián – itt is elkezdték gyűjteni a klinikai halált megélt betegek tapasztalatait.

Én akkor nem mondtam semmit. Legalábbis így emlékszem. Később pedig nem firtatta az orvos a kérdést.

Miután meggyőződtek róla, hogy újra „működöm”: lélegzem és dobog a szívem, egy ápoló kivételével elmentek a dolgukra.

Én azt éreztem, hogy fáj és ég a mellkasom. Persze, hiszen kissé megsült s bőröm az elektromos áram hatására. A nővér hozott Panthenolt, bekente vele a sérült bőrömet, és utána is ott üldögélt az ágyamon. Figyelt.

Ez már azért gyanús volt nekem.

Végre megkérdeztem tőle: „ugye, megállt?”

Biccentett a fejével. Mintha félt volna tudatni velem a tényt.

Persze nem tudhatta, hogy én milyen „hanyagul” fogom föl az esetet. 5 perc múlva viccet meséltem a nővérnek: „Hogyan lesz egy férfi öngyilkos?....”

Bocsánat! Nem folytatom, mert talán nem annyira vicces.

A nővér sem nevetett.

Vajon mit gondolhatott rólam?

És Te, – aki most olvasod a történetemet – mit gondolsz?

Ennyire komolytalan vagyok, vagy tényleg könnyedén kellene (érdemes) venni egy kamra-fibrillációt?  Bizony a dolog megfontolandó.

A nővér nem véletlen, hogy félve mondta meg nekem, mi is történt.

Nem tudhatta, hogy milyen reakciót vált ki belőlem a közlés. Pánikba is eshettem volna, ami további bonyodalmakat idézhetett volna elő.

Én azonban egykedvűen tudomásul vettem: megállt. És újraindult.

Ez a hozzáállás feltétlenül javítja a túlélési esélyeket. A tudat hatalma óriási, nem csak az élet minőségéről dönt, hanem magáról az életről is.