HÁROM KIS KÉP

3. Methé aioniosz   

 

Elveszett lovam,
ruhám
a hosszú vándorút alatt
Mit bánjam?
Már tudom, hogy örök a
napsütés a fák koronáján,
Már tudom, hogy a barna
föld örömmel érinti talpamat
Már tudom, hogy
mindenben a Nap ragyog
a fák hajladozásában
a lányok nevetésében
a fényben
és a hátamba nyomódó
fagyökér míg megvackolom
ágyam
a föld érintése
hogy is gondolhatná bárki,
hogy ellenség

de jó, hogy Van érintés
mégis teremtett Világ, s ez gyökere,
titka,
az örök élet méze
nemcsak a korábban tanult
elméletek
melyekből-szigorú atyám elvárása
szerint- vizsgáznom kellett
de vezettek-e valahová
biztosan, élő részük beleolvadt az Égbe, földbe, Valóságba
annak erezeteként
szikár váz
vagy egyszer beleolvad
de szikár vázból nem lesz lüktető csoda
csak fordítva
mindig tudtam, hogy valami több VAN,
valami több az Élet

de jó, hogy van Érintés
a föld érintése
a Nap érintése
arcomon, s mindenen ami él
a szél vagy szemerkélő eső dobolása
ritmusa mindenen
a csermely, mint a Nagy Anya,
melyben megmosom a kezem hálásan
s megyek tovább

hiába a viharok,
túléltem
S most mellettem a
barna földön
poroszka lovam-
barátságos társ

 

Jó, hogy eljöttem
Látom, mi a Valóság

 

 

Szóljon hozzá!

• Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
• A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
• A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.