|
Kedves Olvasók! Hamarosan megjelenik magyarul az "Oroszország Zengő Cédrusai" sorozat következő könyve, a 8b. könyv, melynek címe: Az Új Civilizáció - A Szeretet Szertartásai. Fogadják szeretettel az alábbi ízelítőt belőle. Bartkó Edith
A TEREMTŐ NAGY AJÁNDÉKA
A GYERMEKI SZERELEM
Anasztázia gyermeki örömmel és lelkesültséggel kezdett mesélni a szeretet energiájával kapcsolatos vedrusz szertartásokról:
– A vedruszok minden cselekedete folytonos tanulást jelentett. Életük a tudatos létezés nagy, vidám iskolája volt.
A vedrusz ünnepek mindegyikét nevezhetnénk a tudás és az ügyesség versengésének is. Azt is mondhatnánk, hogy a fiatalok számára okos, bölcs tapasztalatszerzést, a felnőtteknek intelmeket jelentettek. Ám a vedruszok még a köznapokon végzett munkát is örömmel telítették. A munka nagy értelmet, jelentést nyert.
Nézd, Vlagyimir, íme, a szénakaszálás ideje, csodálatos, derűs, napfényes nap. Az egész település – a legifjabbtól a legidősebbig – már kora hajnalban a rétekre tart. Látod? Két szekéren megy az egész család. Csak az öregek maradtak otthon, hogy a háziállatok ne búslakodjanak.
A suhanc legények – kezükben hosszú gyeplő – szőrén ülik meg a lovat, a lovakon csak kantár. E lovakon ülve a hosszú gyeplővel a száraz szénát fogják a kazalhoz húzni.
Méltóságteljes férfiak ülnek a szekereken, kezükben kasza, élével fölfelé, mellettük hitveseik és cseperedő gyermekeik, gereblyével. Az ő feladatuk megforgatni a rendet, amit a férfiak kaszálnak le.
A szekereken még apróságok is utaznak. Ugyan miért? Csak úgy, kíváncsiságból, hogy szórakozzanak, kicsit csintalankodjanak, játszanak, megfigyeljék a felnőtteket.
Az emberek nem akármilyen régi, agyonhordott gúnyát viselnek. Nézd! Ingük fehér, a nők hajukba virágokat fontak, ruhájuk is hímzett. Vajon miért vannak így kiöltözve, mintha ünnepre mennének?
A válasz, Vlagyimir, abban rejlik, hogy nincs is nekik különösebb szükségük szénát kaszálni. Birtokaikon ott állnak saját szénaboglyáik. Persze, igaz – nem árt közösen néhány kazalt tartalékolni.
De a legfontosabb, amiről általában nem beszéltek, a közösen végzett munkában saját ügyességüket megmutatni; másokat titokban megfigyelni, s hogy a fiatalok – a legények, a lányok – összeismerkedhessenek. Hát ezért járt örömmel a fiatalság szénát kaszálni a szomszédos családi településekről.
Nézd, megkezdődött!
Méltóságteljesen, sorban haladnak a kaszálók. Egyetlenegy sem maradhat le. Hitveseik a tegnap lekaszált, már száradó szénát forgatják, közben énekelnek. A száraz szénát a fiatalság gyűjti be. A már legénysorban lévő ifjak pedig kazalba rakják.
Figyeld őket! Kettesével állnak a legények a kazal tetején, az egyik tizennyolc a másik húszéves, kazalba rakják a szénát, amit hat leány adogat nekik föl.
Ingjüket az ifjak levették. Bronzbarna bőrükön a veríték csurog. Igyekeznek nem lemaradni, mit sem törődni a lentről érkező csípős megjegyzésekkel.
Ha a kazal tetején ketten állnak, rendszerint lent négy leány áll, de itt, lám, hat is van belőlük – csintalankodnak, nevetgélnek, s azon vannak, hogy elhalmozzák szénával a legényeket.
A legények apja a kazalhoz indult, hogy vizet igyon, s azonnal megértette a helyzetet. Igyekeztek a fiai – ketten a hatot – kiszolgálni. Ne is adják fel! Lenn ügyes, csípős nyelvű lányok, s meglehet, kettőből menyasszony lesz a két fiának. Amint szomját oltotta, így kiáltott föl fiainak az apa:
– Hé, ti, ott fönn, fiaim, unom már a kaszálást, felmásszak esetleg hozzátok, hogy segítsek nektek egy picit? Ha már egyszer itt lenn nem csak négyen, hatan is állnak.
– Ugyan, minek, apám! – válaszolta az idősebb, munkáját meg sem szakítva. – Öcsémmel ketten vagyunk, de eddig még be sem tudtunk melegedni.
– Már majdnem el is aludtam! – tette hozzá a fiatalabb, amint titokban a verítékgyöngyöket próbálta homlokáról letörölni.
Lenn a kacarászó lányok észrevették mozdulatát, és az általános hahota közepette egyikük így kiáltott:
– Vigyázz, nehogy megfázz, ha már vizesen szundítasz el!
Az elégedett apa elmosolyodott, majd ismét visszaállt a kaszások sorába.
A kazal felé a távolabbi rét felől négy lovas haladt egy sorban. A lovakat kantáron fiatal suhancok vezették.
Utolsónak Radomir vezette lovát, a legfiatalabb. Nyolcadik évét töltötte be az idén, kora nyáron, s bizony mára már a kilencedikbe lépett. Radomir, a kislegény, azonban kortársaitól jóval fejlettebbnek nézett ki.
Nem csak növésben szárnyalta túl kortársait, de a tudományokat is gyorsabban fogta föl, sőt a játékokban is jeleskedett. S itt, a szénakaszálásban, szintén azzal büszkélkedhetett, hogy olyan munkát kapott, amelyet nálánál idősebbecske gyerekek végeztek. Így bizony nem engedhette meg magának, hogy az idősebbek mögött lemaradjon.
Igyekezett a szénát gyorsan a gyeplővel átfogni, és a ló engedelmeskedett neki. Bár utolsónak ment a sorban, mégis ment, le nem maradt.
Egy picit távolabb, az erdőnél, gyerkőcök viháncoltak. Amikor megpillantották a lovak sorát és a szénát, egyszerre lódultak neki, hogy a széna tetejére felkéredzkedjenek, azon utazzanak egy picit.
Hanyatt-homlok rohant a gyereksereg, csak egy kislány maradt le a többiektől, aki alig töltötte be élete negyedik évét. A gyerekek mindegyike elérte már a szénát vontató a lovakat. A pici lány, hogy lerövidítse útját, elkeseredettségében nagy bátran nekiiramodott, hogy egyenesen az eső után ott maradt latyakos, sáros sávon vágjon át. A tócsák jóformán ki is száradtak már, ezért jókora száraz helyek alakultak ki. Így a pici lány egyik ilyen helyről a másikra ugrándozott, s már majdnem a lovak mellé ért, amelyek a szénát vitték. De egyszerre csak, hirtelen, amikor a soron következő tócsát készülődött átugrani, megcsúszott, közben térdét is leverte, sőt, a piszkos pocsolyában ruháját, arcát is bepiszkította. Gyorsan felpattant ugyan, de azonnal vissza is huppant és a nagy sérelem miatt keserves zokogásba tört ki.
Az utolsó szénafuvar éppen elhaladt mellette és már távolodott is.
A méltóságteljes Radomir meghallotta a gyermeki sírást. Megállította lovát, s a sírást követve a sáros-latyakos helyhez jutott, ahol egy pici lányt pillantott meg, ahogy a pocsolyában ült, öklével sárral összekent arcáról a könnyeket törölgette és úgy ordított, ahogy a torkán kifért.
Radomir a kislány hóna alá nyúlt, felemelte a pocsolyából, a száraz földre helyezte, majd megkérdezte:
– Mit ordítasz itt ilyen keservesen, tökmag?
A pici lányka sírással küszködve kezdte magyarázni:
- Futottam én, futottam, de elestem. A szénát már mind elvitték, én pedig itt maradtam. Az összes gyerek a széna tetején ül most, én pedig itt a pocsolyában.
– Azért nem mindenki ment el – válaszolta Radomir –, én itt vagyok és nézd, itt az én szénám! Ha nem ordítasz, én majd elviszlek. Csak hát, olyan sáros vagy – tetőtől talpig. Hagyd már abba a bőgést, mert tisztára belesüketülök.
Radomir felemelte a kislány ruhájának az alját, a ruha száraz részét az orrához tartotta és szigorúan így szólt hozzá:
– Na és most, gyerünk, fújd ki az orrodat!
A pici lány a meglepetéstől felkiáltott, parányi kezeivel gyorsan eltakarta pucér testét, majd egyszer-kétszer belefújta orrát a ruhába és abbahagyta a sírást. Radomir elengedte ruhája szélét, kritikus szemekkel végigmérte az előtte álló piszkos, sárral bekent pöttöm kislányt és így szólt:
– És egyáltalán – ezt a ruhát rögtön vedd le!
– Nem vetem! – mondta a kislány határozottan.
– Vedd le, elfordulok! A sáros ruhádat majd kiöblítem a tóban, te pedig addig ülj itt a fűben! Addig is itt az ingem, tessék, vedd fel! Leér egészen a bokádig, az ingem hosszabb lesz rajtad, mint a ruhád.
Radomir a tóban öblögette a kislány ruháját, az pedig, belebújva Radomír ingébe, ült a fűben és onnan pislogott.
S egyszerre csak a fűben kuksoló kislányba váratlanul, villámként hasított egy rettentő gondolat. Felötlött benne az, amit a nagypapa egyszer a nagymamának mondott, és ő titokban kihallgatott:
– A szomszédos településen hallatlan dolog történt! Egy semmirekellő mihaszna még az esküvő előtt felemelte egy leány ruhájának az alját!
– Felemelte a ruha alját, vagyis tönkretette a lány életét – sóhajtott föl a nagymama.
A pici lány úgy vélte, nála is valami tönkre lehetett téve, ha már ez az ismeretlen fiú felemelte a ruhája alját. Végigmustrálta karjait, lábait, s bár teljes épségben találta mindenét, félelme mégsem múlt el.
Ha a nagypapa és a nagymama úgy tudja, hogy valami tönkre megy azzal, hogy valakinek a ruhája alját valaki felemeli, akkor ez azt jelenti, hogy nála is valaminek tönkre kellett mennie.
A kislány felpattant és a ruháját a tó vizében öblítő Radomirnak így kiáltott:
– Te – te... semmirekellő mihaszna!
Radomir felegyenesedett, az ő ingét viselő, fűben álló kislány felé fordult, majd megkérdezte:
– Mit kiabálsz már megint? Nem értem?! Mit akarsz?
– Azt kiáltottam neked, hogy te – te... semmirekellő mihaszna. Képes voltál felemelni egy lány ruhájának az alját még az esküvő előtt. Mindenét tönkretetted!
Radomir egy ideig nézte a koszos kislányt, egy jót nevetett, majd így szólt:
– Hallottál valamit, de egyáltalán nem tudod, hogy mit. Igen, igaz, hogy nem illik felemelni egy lány ruhájának az alját az esküvő előtt. De én nem is egy hajadon lánynak a ruháját emeltem fel.
– Felemelted, igenis felemelted, emlékszem, felemelted a ruhám alját.
– Igen, a tiédet felemeltem – hagyta jóvá Radomir –, de hát te nem is vagy hajadon.
– Ugyan miért ne volnék én hajadon? – kérdezte csodálkozva a pöttöm leányka.
– Azért, mert a hajadonoknak a mellük domború, neked pedig nem. Neked domborulatok helyett két alig látható pöttyöd van. Ez tehát azt jelenti, hogy te nem vagy hajadon.
– Akkor ki vagyok én? – kérdezte zavartan a pici lány.
– Te még csak egy kis tökmag vagy. Ülj ott a fűben, csendben, némán, nincs énnékem időm arra, hogy veled társalogjak.
Ismét bement a vízbe, kiöblítette a ruhát, kicsavarta, akkurátusan szétteregette a fűre, és magához hívta a kislányt.
- Gyere a vízhez, tökmag, meg kell mosakodnod!
Az immár alázatosan a vízhez tipegő, elcsöndesedett kislányt Radomir megmosdatta, majd így szólt:
- Most pedig gyere, megyünk a szénához, megkocsikáztatlak!
– Előbb add ide a ruhámat! – kérte csendesen a pici lány.
– De hiszen vizes! Amíg meg nem szárad, maradj az én ingemben! A ruhádat majd magammal viszem, amíg a kazalhoz érünk, megszikkad, ott pedig átöltözöl.
– Nem, add ide a ruhámat! – tartott ki kérése mellett a pici lány. – Felöltöm, még ha vizes is. Száradjon meg rajtam!
– Tessék, szedd magad rendbe! – nyújtotta át ruháját Radomir és elindult a lóhoz.
A leányka gyorsan felöltötte ruháját, majd hanyatt-homlok rohant, s a szénánál beérte Radomirt.
– Itt vagyok – mondta lihegve. – Tessék, itt az inged!
– Hát persze. Te vagy az én pechem. A fiúk már mind visszafelé tartanak, én pedig még mindig itt téblábolok veled. Gyerünk, mássz fel gyorsan!
Felsegítette a kislányt a széna tetejére. Kantáron fogta a lovat, és a kazal irányába indultak.
A pöttöm lányka a vizes ruhájában az imbolygó szénakupac tetején ült és örvendezett. Ő egyes egyedül ült, nem úgy, mint a többiek, kettesével-hármasával. Ő maga, egyedül ült a széna tetején. Boldogság ült az arcán, mintha hirtelen istennővé vált volna. Ó, ha látnák a barátnői, hogy ül itt a szénán – nem csoportosan, hanem egyedül! Őt viszi ez a legény, egyedül… Nézte, hogyan vezeti Radomir a lovat, s többé már le sem vette fiú hátáról tekintetét. A gyermeki szív erősebben kezdett dobogni. Teljes testén hő futott végig. Hát persze, a pici lány megérteni ezt még nem tudta: szerelmes lett!
Ó, gyermeki szerelem! A legtisztább – Isten ajándéka! De miért jő ily korán, miért nyugtalanítja a gyermeki szívet? Miért? Mi az értelme jöttének – ilyen korán? Úgy tűnik, a korai szerelemnek nagy értelme van, tudták ezt jól a vedruszok.
Amikor a kazalhoz értek, Radomir visszament a szállított szénához.
– Gyerünk, mássz le, ne félj, elkaplak! – mondta a kislánynak.
Elkapta a ráugró leánykát, a földre engedte és megkérdezte:
– Kié vagy?
– A szomszéd telepről – Ljubomil? vagyok. Látogatóba jöttünk a nővéremmel, a bátyámnak segítünk – válaszolta.
– Hát, akkor menj, keresd meg a nővéredet! – válaszolta Radomir s elindult. Még meg sem fordult, egyetlen egyszer sem nézett a pici lány felé.
A kislány pedig csak állt, nézte, ahogy a fiú kioldozta a gyeplőt a szénáról, felugrott a hordóra, majd a lóra és egy új szénaboglyához vágtatott.
A SZERETET - A CSALÁD TELJES JOGÚ TAGJA
Hazatért nővérével a pici Ljubomilka. A család éppen vacsorához készülődött, de a kis Ljubomilkának nem volt kedve asztalhoz ülni, szorosan a nagymamához bújt és így könyörgött neki:
– Gyere ki velem a kertbe, édes, kedves nagymamikám! Neked, egyedül csakis neked akarok egy csodáról mesélni.
Édesapja, amikor meghallotta a kérést, így próbált ellenvetni:
– Nem illik, kislányom, felállni és elmenni, amikor együtt a család az asztalnál. Ráadásul még a nagymamát is magaddal vinni...
Az apa leánya arcára pillantott s elmosolyodott. A vedruszok jól ismerték az áldást, mely a gyermeki szerelemben rejlik. Meg tudták szeretgetni a Szeretetet, úgy befogadni a családba, mint égi ajándékot, s tudták, hogyan ne nevessék ki, hogyan tiszteljék.
Értékelték e hatalmas energia áldását, ezért a Szeretet energiája nagy örömmel érkezett hozzájuk.
– Hát, akkor, ti ott a nagymamikával fogyasszatok a kertben gyümölcsöt – mondta az apa – úgy tűnt – közömbösen.
A kertben, annak is a legtávolabbi szegletében, Ljubomilka egy padra ültette az ő nagymamikáját, s izgatottan belefogott mondókájába:
– Nagymamika, én ott, a szénakaszáláson, a pajtásaimmal játszottam. Ők futottak, hogy a szénára felmásszanak, azokon vontassák magukat. De nekem nem nagyon volt kedvem a boglyán utazni. Csak úgy mendegéltem, egyedül. Ekkor hirtelen egy olyan szép, nagyon, de nagyon jó fiú megállította a lovát és hozzám lépett. Tudod, nagymamika, olyan közel jött hozzám, mint amilyen közel most én állok tehozzád. Olyan szép volt, kedves és jó. Állt előttem és így szólt: „Nagyon szépen kérlek kislány...“ Nem, nem így mondta, hanem másképpen. Azt mondta: „Én téged kislány nem egyszerűen csak kérlek, hanem könyörgöm, az én szénámra ülj föl, megkocsikáztatlak egy picit.“ Kocsikáztam. Igen. Érted, nagymamikám? Történt talán vele valami?
– Veled történt, kisunokám! És hogy hívják?
– Nem tudom. Semmit sem mondott.
– Előbb, Ljubomilocskám, mesélj el mindent töviről-hegyire, igyekezz mindent elmondani, ne feledkezz meg semmiről, és úgy mondd el, ahogy az a valóságban megtörtént.
– A valóságban… – Ljubomila lesütötte szemeit – A valóságban? Beleestem egy tócsába, kimosta a ruhámat, aztán elvitt engem a széna tetején, de még meg sem mondta, hogy hívják. Engem tökmagnak nevezett, amikor pedig elment, még vissza sem nézett, nem nézett rám – mesélte Ljubomilka a nagymamának és keserves sírásba fogott. Sírva folytatta:
– Egész idő alatt álltam, néztem, ahogy távolodik. Egyetlen egyszer sem nézett rám, azt sem mondta meg, hogy hívják.
A nagymama magához vonta kisunokáját. Simogatta szöszke fejét, mintha a Szeretet energiáját cirógatta volna benne. Csendben suttogta, mint valami imát: „Ó, Istentől származó hatalmas energia, áldásoddal segíts kisunokámnak! Ne égesd meg a még meg nem erősödött pici szívét! Tettekre, alkotásra buzdítsd, lelkesítsd!“
Hangosan pedig ezt mondta Ljubomilkának:
– Azt szeretnéd, kisunokám, hogy ez a nagyon jó fiú mindig csakis terád nézzen?
– Igen, szeretném, nagymamácska. Szeretném!
– Akkor három évig ne is kerülj a szeme elé többé.
– Miért?
– A sárban látott téged, piszkosan. Egy síró-rívó, magatehetetlen tökmagként. Ilyen kép maradt benne rólad. Három év múlva nagyobb leszel, szebb és okosabb, ha magad is így fogod akarni.
– Nagyon, nagyon fogok igyekezni. Csak azt mondd meg nekem, nagymamikám, hogyan igyekezzek?
– Minden titkot elmesélek neked, kisunokám. Ha szigorúan teljesíted ezeket, a Földkerekség minden virágszálánál szebb leszel, az emberek gyönyörködni fognak benned. Nem téged fognak választani, hanem majd te magad választhatsz kedvest magadnak.
– Mondd, nagymamácska, mindent teljesítek, mondd gyorsan! – unszolta nagyanyját a pici Ljubomilka, s türelmetlenségében a nagymama ruhájának alját huzigálta.
Lassan, ünnepélyesen kiejtve minden egyes szót, így szólt a nagymama unokájához:
– Reggelente a lehető legkorábban kell kelned. Reggelente te puszta szeszélyből lustálkodsz. Mihelyt felkeltél, fuss rögvest a patakhoz, ott tiszta forrásvízzel mosakodj meg! Ha pedig hazatértél, fogyassz egy kis kását! Te azonban helyette mindig édes gyümölcsöt kérsz.
– Nagymamácska, de minek nekem itthon ennyire igyekeznem, ha ő nem is lát majd engem? Ahogy a patakban reggelente fürdöm, ahogy kását eszem? – csodálkozott Ljubomilka.
– Hát azt bizony nem fogja látni. De az igyekezeted azt visszatükrözi majd a külsőd szépségével. S a bensődben ezért energia támad.
Ljubomilka igyekezett a nagymamácskája tanácsait híven követni. Igaz, nem mindig járt sikerrel, főleg az első évben, de ilyenkor a nagymama reggelente az ágya szélére ült és így szólt: „Azon a napon, amikor nem a Nappal együtt kelsz, nem futsz el a patakhoz, szebbé bizony nem válsz.“
S Ljubomilka felkelt. A következő éven hozzászokott az új rendhez, könnyedén elvégezte a reggeli mosakodás szertartásait, örömmel ette a kását.
A nagymama megszabta idő – a három év – lejáratáig már csak egy hónap maradt. A kapiscsere (szent domb) különböző településekről vásárra gyűltek össze az emberek. Szekerek futottak a birtok mentén, amelyen Ljubomilka élt. Nővérével, Jekaterinával együtt figyelte az elhaladókat. Egyszerre csak az egyik szekér letért az útról, a kapuhoz hajtott, ahol a két lány állt. S azon az útról letért, hozzájuk hajtó szekéren… Ljubomilka megpillantotta őt... azonnal felismerte. Más emberek között ült és a lovakat hajtotta az ő szeretett, immár szép szál legénnyé cseperedett Radomirja.
A pici lány szíve beleremegett, amikor a szekér kapujukhoz ért és megállt.
A szekéren ülők között a legidősebb férfi, minden bizonnyal Radomir apja, így szólt:
– Jó egészséget nektek, leányok! Vigyétek üdvözletemet édesatyátoknak, édesanyátoknak s a birtok minden idősebb lakójának! Nekünk egy kis kvaszra volna kedvünk a tiétekből. Sajátunkat bizony az útra hozni elfelejtettük.
Ljubomilka hanyatt-homlok rohant a házba s ekképpen kiáltozott:
– Hogy mindenkit üdvözölnek, azt üzenik. Hol a kancsó? Hol, hol a kancsónk a kvasszal? Jaj, igen, igen, ott az éléskamrában, hűtve. – Majd berontott az éléskamrába s felborította az ajtóban álló vödröt. A nagypapához és nagymamához fordult és elhadarta: – Szót se senkinek! A vizet feltörlöm, mihelyt visszajöttem.
Megragadta a kancsót, a kapuhoz futott, itt megállt, kifújta magát, hogy leplezze felindultságát, majd lassan, méltóságteljesen kilépett a kapun s átadta az idősebb férfinak a kancsó kvaszt.
Amíg a családfő kvaszt ivott, a kislány szemrebbenés nélkül bámulta Radomirt, de Radomir Jekatyerinát nézte.
Amikor hozzá került a kancsó, felhajtotta a maradék kvaszt, leugrott a szekérről s a kancsót Jekatyerinának így adta át:
– Köszönöm. Jó kezek készítették a kvaszt.
A szekér távolodott. Ljubomilka csak nézte, ahogy egyre távolodik, majd a padhoz futott, amely a kert legtávolabbi zugában állt, nem ült rá, hanem egyenesen ráborult s keserves zokogásba tört ki.
– Ejnye, ugyan miért vagy ismét ennyire elkeseredve, Ljubomilka? A drága nagymamácska jött ki hozzá s ült le a padra.
Könnyeivel küszködve így mesélte nagymamácskájának a történteket Ljubomilka:
– Eljöttek hozzánk és kvaszt kértek, köztük volt az a legény is, aki három évvel ezelőtt engem a széna tetején vitt. Jaj, most még csinosabb! Futottam, a kancsóban kvaszt hoztam. Kvaszt ittak mind – dicsérték is. Ő, a legény is ivott, de a kancsót mégis Jekatyerinának adta. Nem nekem, drága jó nagymamácska, hanem neki, az én ellenfelemnek, Jekatyerinának. Neki mondta – „köszönöm“, nem nekem. Jekatyerina pedig, az utálatos fruska, míg én a kvaszért rohantam, valamiket mondott neki és bámulta. Ő is bámulta Jekatyerinát, sőt, még mosolygott is rá. Az én saját nővérem az én ellenségem. Utálatos egy fruska!
– Ó, jaj, ugyan miért haragszol a nővéredre? Nem vétkes ő semmiben. Te vagy a vétkes.
– De miben, nagymamácskám? Mit tettem rosszul?
– Hallgass figyelmesen! Nővéred gyönyörű színes hímzést készített ruhája ujjára. Benned is felötlött, hogy ruhád magad hímezd ki, de a hímzés a ruhádon görbére sikerült.
Sőt, nővéred verseket tud mondani, jobb nálad éneklésben is, te a volchvokkal sem akarsz beszélgetni: ők tanítanak olvasni, verseket írni.
Szíved választottja, minden bizonnyal, okos legényke, tudja a szépet, az okosat értékelni.
– Három évet kellene még tanulnom, nagymamácska?
– Nos, lehet, hármat, de az is meglehet, hogy ötöt.
AZ IGAZ SZERETET-SZERELEM FELTÉTLENÜL MEGTEREMTI A KÖLCSÖNÖSSÉGET
Tíz év szállt tova. Radomir legkedvesebb, különös nevet viselő barátjával, Argával, az ünnepi köntösbe öltözött vásártéren haladt. Arga gyönyörű faragásokat tudott készíteni, csodálatos képeket tudott festeni. Agyagból olyan szobrokat gyúrt, mintha éltek volna. E tehetséget a nagyapjától, a kovácsmesterségbeli tudását pedig az apjától örökölte. A hosszú sorokban álló, ínyencségekkel megrakott asztalok a két barátot egyáltalán nem érdekelték.
A fiatalok figyelmét nem vonzották azok az asztalsorok sem, ahol különböző szerszámok és edények voltak. A vásárban egyáltalán nem a hasonló anyagi dolgok beszerzése volt a legfontosabb. A legfontosabb – a kapcsolatteremtés, az ismerkedés, a tapasztalatok kicserélése volt.
A fiúk elhatározták, hogy oda mennek, ahol a vándorszínészek készülődnek érdekes bemutatójukhoz. Egyszerre csak valaki így kiáltott nekik:
– Radomir, Arga, láttátok már?
Radomir és Arga a hang irányába fordultak. Egy picit távolabb településükről érkezett barátaikat pillantották meg, akik hangosan beszélgettek valamiről, és integetve hívták őket magukhoz.
– Kit vagy mit láttunk-e? – kérdezte a barátokhoz csatlakozó Radomir.
– A különleges inget. Finom kelméből készült, de bámulatos díszítés van rá hímezve, biztosan van benne valamilyen titkos üzenet – válaszolta a három legény egyike, míg a másik így helyesbítette:
– Jó, szép az ing, de még szebb az, aki árulja. Ilyen lányt széles e környéken, egyetlen vásáron sem látott senki.
– Hol lehet ezt a csodát látni? – kérdezte Arga.
Mind az öten elindultak oda, ahol díszeket, csodálatos, különleges termékeket, gyönyörű ruhákat árultak.
A szekerek egyikénél több ember álldogált, mint általában. Gyönyörködtek egy botra akasztott ing rendkívüli szépségében. A szél lágyan mozgatta az anyagát, és lehetett látni, hogy könnyedségével, finomságával mennyire különbözik az ő durva vászonból készült közönséges ingeiktől. A minták a nyakon és az ingujjon is rendkívül összetettek, rejtélyesek voltak.
– Egy ilyen minta nagymesterre vall – jelentette ki jó hangosan az ing láttán fellelkesült Arga.
– Ugyan már, mi a minta! Csak verekedd magad át az összeseregletteken és nézd meg jól, ki áll a minta mellett! – mondta településbeli szomszédjuk.
Majd miután a jó barátok a másik oldalról megkerülték az összeseregletteket, s a szekérhez érve megpillantották a leányt.
Szőke haját vaskos varkocsba fonta, s két szeme úgy kéklett, mint az égszínkék ég. Szemöldökei íveltek, ajkán titkolt mosoly. Mozdulatai könnyedek, mégis valamiféle energiával teltek. Az ember szinte le sem tudta venni róla tekintetét.
– Nyelve csípős, sőt, versben tud beszélni – mondta csendesen a legderekabb legény.
– Gyengéd a maga módján, mégis megközelíthetetlen, akár a kőszikla – tette hozzá egy másik. – Váltsatok vele pár szót, majd meglátjátok!
– Én erre képtelen vagyok. Mintha levegőt sem kapnék – válaszolta Radomir.
A lányhoz ezért Arga szólt:
– Mondd csak, leány, te készítetted e gyönyörűséges inget?
– Igen, én – válaszolta a leány anélkül, hogy pillantását fölemelte volna. – Szövögettem, unalmamban, hogy megrövidítsem a téli estéket. De volt, amikor kora hajnalban hímeztem.
– Mennyit kérsz a munkádért? – folytatta kérdezősködését Arga, hogy tovább hallgathassa a leány dallamos beszédét.
A legényekre emelte a leány pillantását, s vele hirtelen mindegyikőjüket a kéklő magas égbe röpítette. Tekintetét egy pillanatra Radomiron felejtette, s az ifjú számára olyan volt ez a pillanat, mintha feloldódott volna a kék égben. Azt pedig, ami a továbbiakban történt, Radomir úgy érzékelte, mint valamiféle fátyolszerű, valószínűtlen álmot.
– Mennyit kérek? Elmondom. A szekéren ülő szépséges leány így folytatta: – Az inget csak ajándékozni tudom egy jó és derék legénynek. Tőle emlékbe csekélységet kérnék csak – mondjuk egy fiatal kiscsikót.
– Micsoda szépség e leány! Mesterhez méltó e válasz! – hallatszott a tömegből. – Azt mondja „kiscsikót – apróság”. Nem buta e tündérszép leány.
Egyre újabb és újabb megjegyzések hangzottak a tömegből, ám az emberek csak nem akartak szétszéledni. Egyszerre csak, ketté vált a tömeg.
Arga kantáron egy fiatal barna csikót vezetett. A ló tüzes volt, betöretlen, egy helyben topogott és ágaskodott.
– Ej, micsoda lovacska! Csodaparipa! Csak nem akarja e legény e mént odaadni? – suttogták az emberek a tömegben.
Arga a szekérhez ment és így szólt:
– E lovat apám adta nekem. Az ingért cserébe néked, szépséges leány, odeadom.
– Köszönöm! – válaszolta megelégedve a leány. – De már megmondtam, az emberek is mind hallották, az inget nem adom el, csak ajándékozhatom, neked, esetleg egy másik legénynek.
– Aha, tessék – tündérszép leányunknak inába szállt a bátorsága! Hogy is ne, a ló tüzes, nem akármelyik legény tudja megülni. Szelíd kis lovacskára várt – hallatszottak a csípős megjegyzések a tömegből. – Nos, feladta! Hisz´bárki óvatos volna, hiszen a csikó jó tüzes is, betöretlen is.
A leány, gyors mosollyal az arcán a tömegre pillantott és rendkívüli könnyedséggel a földre ugrott a szekérről.
A tömeg teljesen elnémult. A leány alakja gyönyörű volt, mintha egy nagy művész formálta volna meg. Teljes szépségében mutatkozott meg mindenki szeme láttára, mosollyal az ajkán pillantott a lóra, majd három lépést tett Arga felé. Nem is tett – inkább, mintha csak könnyedén érintette volna a földet, ellebegett hozzá.
Arga a meglepetéstől elengedte a ló gyeplőjét. A tüzes mén hátsó lábaira állt, de a leányi kéznek sikerült megragadnia a gyeplőt.
Majd ezután… ezután a leány – a tömegben álló emberek megrökönyödésére – bal kezével ügyesen megnyomta a ló orrát, elengedte a gyeplőt, s jobb kezével megsimogatta a ló pofáját. A tüzes mén hirtelen elcsendesedett. A leány a föld felé hajtotta a ló fejét. Bár a ló háborgott kissé, végül mégis engedelmesen meghajlott. Egyre lejjebb, lejjebb… majd a tüzes mén a leány előtt térdre rogyott.
Az összeverődött emberek közül egy ősz hajú ember lépett elő és így szólt:
– Állatokat, lovakat így szelídíteni csak az idősebb volchvok tudnak, de még azok közül sem mindegyik. Te pedig – fiatal leány vagy még! Hogy hívnak? Kié vagy?
– Ljubomila. A szomszéd településről. Kié vagyok? Senkié! Egyszerűen apám leánya. Ímhol, itt is van, ide tart az én szigorú édesapám.
– Ha legalább szigorú volna – mondta a megérkező apa –, ugyan mit tettél ismét, Ljubomilkám?
– Ó, semmit. Csak egy picit eljátszottam a csikóval.
– Egy picit? Látom. Engedd el a lovat. Ideje hazaindulnunk...
A VEDRUSZ ISKOLÁBAN A SZERETET IS OKTATOTT
Vajon mi történt Ljubomilával ezek alatt az évek alatt, hol szerezte e roppant tudást, talpraesettséget? A vedrusz iskolában!
Ezen iskolában tanult mindenki kora gyermekkorától fogva késő aggkoráig s vizsgázott minden évben. Az iskola programja parányi elemekből rakódott össze a teremtés pillanatától fogva, s gyarapodott egyre tovább, gazdagodott az évszázadok folyamán. A tudást nem kényszer útján sulykolták a gyermekekbe. Az iskolai órák nem olyanok voltak, mint manapság a mai iskolákban.
Te mondtad nekem egyszer, Vlagyimir, hogy nálatok, a köztudatban él ama nézet, miszerint, ha a gyermek rakoncátlan és durván viselkedik, rossz hajlamok kezdenek benne felbukkanni, akkor azt az utca neveli, túl nagy szabadságot kap.
A vedruszok gyermekeiknek – anélkül, hogy emiatt aggódtak volna – teljes szabadságot adtak. Mindenki tudta ugyanis: az ünnepségek, a szertartások rendszere olyan finoman és mély érzéssel van kialakítva, hogy minden gyermeket magával ragad és az ezekre való felkészülésre ihlet. Az egész úgy tűnt, mintha csak játék lett volna, a valóságban mégis – a felnőttek nélkül – különböző tudományokat sajátítottak el.
A vizsgák a vedrusz iskolában ünnepségekre, játékokra hasonlítottak. A felnőttek ezek segítségével tanították a gyermeket és a gyermekektől maguk is tanultak.
Van például egy ilyen ünnep is – a Koleda. E napokon a gyermekek szomszédiakhoz jártak, verseltek, dalokat énekeltek nekik. A verseket maguk költötték, a táncokat maguk ötlötték ki.
A gyermekek fellépéseikre már jóval az ünnepségek előtt kezdtek készülődni, és őszinte érdeklődéssel igyekeztek a felnőttektől, a családon belül, egymástól és a volchvoktól is megtudakolni, hogyan lehetne egyre jobb verseket írni, énekelni és mindezt még el is táncolni.
A gyermekek képességei természetesen nem voltak egyformák. Azok, akik lemaradtak a többiektől a versírásban, szüleiket kérték meg, hogy segítsenek, tanítsák őket. Máskor a szülők arra használták gyermekeik tudásszomját, hogy a gazdaságban való segédkezésre ihlessék őket.
Ha például így unszolta az unoka nagyanyját:
– Drága jó nagymamuskám, gyere, mondjál nekem verseket! Gyere, mondjál verseket, szépen kérlek! Nem akarok rosszabb lenni a többinél, mert a többiek nem vesznek be maguk közé koledálni.
A nagymama erre így válaszolt:
– Sok a dolgom, de ha segítesz, este majd mondok én neked verseket, nem is egyet.
A gyermek nagy odaadással segédkezett a nagymamának elvégzendő munkájában, majd teljes valójával fogadta, s igyekezett magába vésni az összes verset, dalt, táncot, amit a nagymamától hallott, látott s az tanított neki. Majd megkérte a nagypapát, az édesanyját, sőt, az édesapját is, hogy egy picit tanítsák őt. Hálás is volt a szüleinek a tanításért.
Hasonlítsd össze, Vlagyimir, ezt a folyamatot a mai iskolaórával – például irodalomórával!
Bizony nem lehet összehasonlítani. A vedruszok gyermeke már kora gyermekkora óta maga vágyott arra, hogy költő legyen, maga igyekezett azzá válni.
A vedrusz korszak embereinél a számtalan vidám ünnepség egy rendszert alkotott, amely segített a gyermekeknek megismerni a világegyetemet és megtanítani velük az egyszerű bölcsességeket.
A volchvok – a vándortanítók, az információk hordozói – a világban zajló eseményekről tájékoztatták az embereket. A bojanok, a bárdok emlékeztettek a múlt eseményeire, megjövendölték a jövőt és ünnepelték a gyönyörű érzések világát, vagy megrótták a méltatlanokat.
Senki sem kényszerítette a gyerekeket, hogy a volchvok oktatására járjanak, amelyeket minden településen tartottak. Az emberek úgy tartották, hogy a tanítónak magának képesnek kell lennie magához vonzania a gyermeket azzal, ahogy a tudományról beszél, amelyet oktatni óhajt.
Az ilyen szabályok az idők folyamán tökéletesítették a tanítókat, a volchvokat is.
– És ha valamelyik tanító-volchv, pusztán azért, hogy magára vonja a gyermekek figyelmét, nem a tudományokról tanított, hanem csupán valamilyen játékot játszott velük? - kérdeztem.
– Ha ilyesmi megtörtént volna, a volchv elvesztette volna volchvi tisztét. A szülők, amikor otthon gyermekeikkel beszélgettek, azonnal fel tudták ismerni, hogy a gyermeküket bizony nem a tudományokra tanították. A hír az adott volchv helytelen tettéről elterjedhetett a többi településen is, és a településre érkező volchvot a lakók felkérhették, hogy távozzon és hagyja el a helyet.
Addig, amíg a pici Ljubomilkában nem támadt fel a szeretet-szerelem, nem is igyekezett látogatni a volchvok foglalkozásait, nem érdekelték a bárdok és a bojanok dalai. A szülők a gyermekeiket nem kényszeríttették arra, hogy tanuljanak, hanem a jó, a megfelelő alkalmat kihasználva, erre finoman rávezették őket.
A Szeretet energiája Ljubomilkát, a kicsi lányt, körbefonta. A vedrusz családokban a Szeretet felbukkanását úgy fogadták, mint Istentől érkező új családtagot, akit Isten az ő segedelmükre küldött. S tudták, hogyan tehetik széppé – harmóniában a szeretettel – a kislány életét. Ezért tanácsolta a nagymama Ljubomilkának, hogy menjen a volchvokhoz és tőlük tanuljon. Nem csak úgy, bizonytalan, megfoghatatlan céllal tanuljon, hanem konkrét szándékkal: a választott kedvesért, érte, miatta legyen a legjobb. Ljubomilka megfogadta a tanácsot és el is döntötte, hogy majd, amikor az a volchv érkezik a településre, amelyik szép hangon tanít énekelni, barátnőivel e volchvhoz fog járni tanulni.
Sajnos azonban a fontos volchv csak nem érkezett meg. Ljubomilka ezért úgy döntött, hogy elmegy ahhoz, amelyik éppen akkor tartózkodott a telepen. Így is cselekedett és hallgatni kezdte a volchvot, aki a különböző növények rendeltetéséről beszélt, az illataikról, arról, hogyan lehet a növényekkel az embert gyógyítani.
„Ugyan, mire ez nekem? Erre nekem egyáltalán nincs szükségem – zárta le magában az ügyet Ljubomilka – amúgy is mindenki tudja, hogyan kell gyógyítani, édesanyám, nagymamám, a nővérem is, mindenki. Még ha én is tudnék a legtöbbet a különböző növényekről, hogyan értékelné azt szívem választottja? Sehogy.“
Ljubomilka a volchvot figyelmetlenül hallgatta. Egyszerűen csak a lányokhoz fűződő barátsága miatt üldögélt ő is a farönkön. Olykor fel-felállt és egyedül járkált a tisztáson. Még örült is, amikor a volchv befejezte a tanítást, és mindenki hazafelé indult.
Egyszer az öreg volchv hirtelen Ljubomilkához fordult:
– Mondd csak, unalmasnak találtad beszédemet?
– Nekem, vagyis az én titkos tervemnek egyáltalán nem fontos – adta a volchv tudtára csendesen a kis Ljubomilka.
A tanító volchv elmosolyodott. Az idős ember mindent megértett, belelátott ő a leány titkos tervébe, ezért megjegyezte:
– Lehet, kislányom, igazad van! Ugyan mire volna neked mind az ilyen tudomány? Hiszen gyermek vagy még. Én a leányoknak már ugyanis arról mesélek, hogyan válhatnak szívük választottja számára a legszebbekké, és hogyan kell létrehozniuk a Szeretet terét. Ha szívük választottja e teret meglátja, minden bizonnyal meg akarja tudni, ki volt képes e gyönyörűséget létrehozni. S az ilyen legény el lesz ragadtatva attól, aki mint e tér teremtője, eléje áll. Még azt a titkot is elárulom a leányoknak, hogyan kell szerelmesüknek koszorút fonni, gyógynövényekből főzetet készíteniük, mivel mosakodjanak reggelente, hogy testük, mint virágszál illatozzon. Azt is elmondom a leányoknak, hogyan…
A kis Ljubomilka hallgatta, hallgatta az idős embert és egyre jobban sajnálta, hogy nem járt hozzá beszélgetni. Hiszen a volchv már több mint egy hete vendégeskedett a településen. Komoly titkokat mesélt el a lányoknak, de ő, Ljubomilka, mindezekről mit sem tud. Ezért megkérdezte az öreget:
– Még sokáig tetszik vendégeskedni a mi településünkön?
– Két nap múlva kelek útra – válaszolta az idős ember.
– Két nap múlva? – kiáltott fel a kislány nem titkolva csalódottságát. – Két nap múlva… Akkor nagyon, de nagyon szépen kérem, a két utolsó éjszakát tessék nálunk tölteni.
– Más házához hívtak már, és a meghívást el is fogadtam – válaszolta a volchv. – De legközelebb, ha te is úgy akarod…
– Igen, nagyon, de nagyon akarom, feltétlenül meg kell tudnom mindent a különböző növényekről.
Ezután az öreg volchv minden este a szerelmes Ljubomilkával beszélgetett.
A bölcs tudta: a szerelem-szeretet lelkesültsége egy röpke nap alatt képes a kislánnyal megismertetni a tudomány lényegét, míg másnak, aki nem szerelmes, egy év is kevés volna rá. Amikor már távozott a volchv, és Ljubomilka elkísérte a település határára, így szólt a kislányhoz:
– Utánam egy másik volchv érkezik majd hozzátok. Ez a volchv a csillagokról fog beszélni, az égen tündöklő Holdról, a Napról, a láthatatlan világokról. Aki képes őt megérteni, arra is képes lesz, hogy kedvese számára kísérő csillagot gyújtson az égen, és e csillag mindörökre kettejük számára fog ragyogni.
Később, utána egy olyan volchv jön hozzátok, aki tudja, hogyan változtathatod akár a legmakrancosabb lovat is szerelmesed kezes bárányává, és megtanít téged állatokat idomítani.
Egy bárdnak is kell hozzátok jönnie. Ő tudja, hogyan kell verseket írni és úgy énekelni, hogy mindenki megszeresse az ilyen ember hangját és azt is, amit mond. Táncolni is meg tud tanítani téged.
– Tessék nekem megmondani, melyik volchvhoz kell mennem? – fordult hirtelen Ljubomilka az idős emberhez. – Hiszen nem hallgathatok egész idő alatt csak volchvokat.
Az öreg volchv gyorsan eltitkolva mosolyát komolyan így válaszolt a leánykának:
– Igen, igazad van. Bizony, ha mindegyikhez el kellene menned, időd, csak úgy játszani, tényleg nem marad. Ne menj mindegyikhez! Ugyan minek neked például megtanulni rajzolni? Díszítéseket hímezni, beléjük titkos üzenetet rejteni? Ugyan minek neked mindez a tudomány, ha van nővéred, és ő, gondolom, e tudománynak felülmúlhatatlan mestere lesz?
Ugyan mire volna neked jó, például az, ha megtanulnád megismerni, hogyan lehet jó érzéseket az ingbe helyezni, amikor énekelsz neki, amíg hímezed, s az ilyen ing védelmezi majd viselőjét sok rossztól?
Hogyan lehet szeretettel kását készíteni a legközelebbi hozzátartozóidnak, hogy ne csak a testüket táplálja, hanem a lelküket is? A hasonló kása íze felülmúlhatatlan lesz. Ezt tökéletesen meg tudja tenni a szomszédék kislánya, a nővéred barátnője.
Ha esetleg ruhát szeretnél szépet kapni, vagy inget, valakinek hasonlót ajándékozni, hogy mindenkit lángba hozzon az ajándék, kérd meg a nővéredet, ő majd csodás alkotásokat hoz neked létre.
Ha pedig valakit különlegesen ízletes, zamatos kásával vagy kvasszal kívánsz megvendégelni, kérd meg nővéred barátnőjét.
– Senkit sem fogok semmire sem kérni – bökte ki hirtelen Ljubomilka, de még lábával is dobbantott egyet – ők az én ellenfeleim.
– Ellenfeleid? Miben? – kérdezte komolyan az idős ember.
S Ljubomilka köntörfalazás nélkül így válaszolt az öregnek:
– Van egy fiú, mind közül a legjobb, de rám sem figyel, mert ezek az utálatosak gyorsabban nőttek, mint én. Egész idő alatt mosolyognak rá. Láttam, amikor a kapiscsén körtáncokat jártak. Hogy én neki olyan inget adjak, amelyet a nővérem hímezett ki és kvasszal kínáljam meg, amelyet nővérem barátnője készített?! Hát azt már nem! Soha!
– De hát ugyan miért nem? Azt mondod, hogy a fiúk között ő a legderekabb.
– Az, a legderekabb. Ezt biztosan tudom.
– Ha így van, akkor azt mondd meg nekem, hogy a legjobbnak, mint ajándék, nem jár-e vajon a legjobb ing, a legfinomabb kása és kvasz? És… – az öreg volchv elhallgatott, majd csendesen, szinte csak önmagának, még hozzátette: – Én pedig azt gondolom, hogy igazságos lesz, ha mindközül ő kapja a legjobb menyasszonyt is.
– Menyasszonyt? – kiáltott fel Ljubomilka, s arca lángba borult.
– Igen, a legjobb menyasszonyt – válaszolta a volchv – hiszen csak a jót kell kívánnod neki, nem? Legyen hát az övé az összes közül a legjobb menyasszony is.
Ljubomilka a volchvra nézett s nem talált szavakat. Az érzések teljesen feltöltötték és égették. Hirtelen otthagyta az öregembert, elfutott tőle. De alig futott egy pár lépést, megállt, a bölcs volchv felé fordult és így kiáltott:
– Megérdemli, hogy a menyasszonyok legjobbikát kapja. Én leszek az a menyasszony!
***
Ljubomilka nagy lelkesedéssel vett részt mindegyik volchval tartott találkozáson, aki a településre látogatott. Elsőként érkezett és utolsónak ment el, kérdéseivel pedig ámulatba ejtette a volchvokat. Mindent megjegyzett, amit a bölcsek mondtak. Ez a tanulás folyamatában akkor lehetséges, amikor a gyermek a foglalkozásokon nem csak részt vesz, hanem pontosan tudja, hol fogja az így nyert tudást fölhasználni.
Amikor a tanuló számára a tanulás kényszer, egyúttal terméketlenné is válik. Ha az embernek célja van, amelyet a különböző tudományok megismerése által el tud érni, a tanulás az öröm forrása lesz és annak elsajátítása százszor gyorsabban történik.
Amikor a Szeretet vesz részt a tanulásban – a hatás felülmúlhatatlan gyorsasággal történik. A Szeretet bármelyik bölcs agyát képes beszkennelni, egy pár szó, amit a tanító mond, elegendőnek mutatkozik ahhoz, hogy a Szeretet egyetlen pillanat alatt meg tudja a tanulónak az egész témát magyarázni és elméjét, gondolkodását lekötni.
Isten ajándéka, a Szeretet – e hatalmas energia – volt Ljubomilka tanításában a legfontosabb.
Otthon is rendkívüli érdeklődéssel figyelte a kislány, hogyan készíti édesanyja vagy a nagymamája az ebédet a családnak. Kérlelte őket, hogy részletesen magyarázzanak el neki mindent és maga is igyekezett különböző ételeket készíteni. A leánykának sikerült is különös dolgokat megalkotnia.
Egyszer maszlenyicakor, télbúcsúztató idején a rokonok palacsintára jöttek el hozzájuk, rengetegen ültek asztalhoz, s két magas sor palacsintából kezdtek fogyasztani. Az egyiket a nagymama készítette édesanyjával, a másikat a kis Ljubomilka. Az ő palacsintái a vendégeknek jobban ízlettek. A kislány pedig a távolabbi sarokból figyelte, hogy az ő palacsintái gyorsabban fogynak, mint a nagymamájáé és az édesanyjáé.
Amikor hétköznap az egész család az asztalhoz ült, scsit elsőként mindig a nagypapa mért magának fakanállal. Ilyenkor mondogatta is:
– Pontosan tudom, ki készítette ezt az ételt. Kellemes, finom íze felülmúlhatatlan.
– Hát, hogy ne volna – tette hozzá az édesapa – nem csak különleges növények vannak benne, hanem érzések is.
A kis Ljubomilka könnyedén tanulta meg a tudományokat, felülmúlhatatlan mestere lett a kézimunkáknak és kivirágzott testi szépsége is.
Az első volchvtól, maga nem is sejtve ezt, megismerte a Szeretet roppant igazságát. Ha Isten mellett akarsz lenni, válj magad is istennővé.
PÁRVÁLASZTÓ JÁTÉKOK
Felnőttek a gyerekek. Elérkezett az idő, hogy párt válasszanak maguknak. A komoly esemény megkönnyítésére, a fiatalok megsegítésére játékokat rendeztek.
Gyakran megesett, hogy a vedrusz fiatalok estelente, egy megadott helyen, általában a település határában gyülekeztek. Tüzet raktak, beszélgettek, vagy énekelgettek. Hetente egyszer három vagy négy település tartott közös találkozót a közkedvelt helyen. A közös találkán tüzet gyújtottak, dalokat énekeltek, beszélgettek. De voltak játékok is, amelyek segítségével képesek voltak megtalálni a szívük választottját.
E játékok külsőleg egyszerűek voltak, de az egyszerűségnek, melyben fontosságuk rejlett, hatalmas értelme volt.
„A KIS CSERMELY“
Volt például egy ilyen játék: a fiatalok párosával álltak föl egymás után, megfogták egymás kezét, kezüket felemelték. Előbb legény legénnyel, leány leánnyal állt egymás mellett. Akinek pár nem jutott, vagy aki elöl állt, a „kis csermely” végére ment, majd meghajolt s a magasba emelt kezek sorfala alatt az elejére indult.
Aki a „csermelyben” ment, nem nézhetett föl. Találomra fogott meg egy kezet, így választott magának egy időre párt. Akire választása esett, követte őt a patakban, majd mindketten az összes pár elé álltak. Aki pár nélkül maradt, ismét a sor végére ment és az egész játék ismétlődött újra.
A játék egyszerű, de ítéld meg magad, Vlagyimir, mennyi szavak nélküli érzést tudtak egymásnak átadni azok a fiatalok, akik először fogták meg egymás kezét. Be tudták egymásnak vallani szerelmüket, hálájukat, ki tudták fejezni szeretetüket, szerelmüket, vagy éppen ellenkezőleg, visszautasításukat. A játék folyamán a párok változtak, de könnyedén össze tudták hasonlítani, melyik kéz lesz számukra a jövőben a legkellemesebb.
„CSASZTUSKA-GOVORUSKA”„VERSELŐS-FELELGETŐS“
Ez a játék ősibb, sokkal összetettebb, mint az összes többi. A mai csasztuskák, amelyeket az emberek még énekelgetnek, innen származnak.
Ezen ősi „verselős-felelgetős” párválasztó játéknak az alábbi volt az alapja: Két sorba, egymással szembe álltak fel a leányok, legények. Az egyik sorban legények voltak, míg a másikban leányok. A sor végén álló leány a legények sorában utolsóként, vele szemben álló ifjúnak egy négysoros verset mondott. A vershez, annak mondásakor még táncolt is. Amikor befejezte a verset, a többi leány lábbal kétszer gyorsan dobbantott, és háromszor összecsapta tenyerét. S ha a szemben álló ifjú nem tudott ezalatt azonnal versben válaszolni, vagy emlékezetéből a korábban elhangzotthoz illő, méltó verset előhalászni, a leány újabb csasztuskát énekelt, immár a legények sorában soron következő fiatalembernek.
Ha a fiatalember méltó választ talált, a versek szellemességének segítségével folytatódott a beindult párbeszéd. Ez azonban ritkán történt meg.
Eltekintve attól, hogy a fiatal vedruszok számtalan verset tudtak, nem akárki tudott rövid idő alatt megfelelő választ találni, legfőképp azért sem, mert a lábdobbantásokkal és tapsolással ebben az ellenfél mindenképpen igyekezett őt megakadályozni.
Az ifjúsági találkozók egyikén, amelyre különböző településekről érkeztek, felbukkant Ljubomila is. Radomir öt pajtása, akik a vásárban már megfigyelték a nem mindennapi leányt, titokban vizsgálgatták, figyelték. Radomir legközelebbi barátja, Arga, képtelen volt tekintetét levenni a leányról.
Megkezdődött a „kiscsermely” játék, és az általában bátor, elszánt Radomir, amikor az egymással szemben álló párok közül rászánta magát, hogy Ljubomilát fogja kézen és vele áll fel úgy, hogy egy pár legyenek, hirtelen visszalépett. Amikor elindult a párok között, lehajlott, de érezte Ljubomilát. Megérezte volna még lehunyt szemekkel is. Ám amikor a barátnőjével párban álló Ljubomilához ért, lelassította lépteit, majd úgy ment tovább, mintha álomban járna és a szomszéd településen lakó fiú kezét ragadta meg.
De barátja, Arga, elszántabbnak mutatkozott. Amikor rá került a sor, s neki kellett a csermelyben végigmennie, Arga Ljubomilához érve kézen fogta őt és sok deli legény irigységére, a sorfal elejére állt föl párban a szépséges leánnyal.
Később kérdezgették is tőle:
– Hogy fogta meg a kezedet? Szorította, vagy csak közömbösen tartotta?
– Nem tudom – válaszolta Arga. – Semmire sem emlékszem, úgy éreztem, hogy a kezem lángban ég. Érintsétek meg, még most is forró.
– Micsoda lány! – csodálkoztak a legények, ifjak, tiszta szenvedély, mintha valamiféle titokzatos tűz lobogna benne.
Mindezt hallotta Radomir is, de hallgatott. A tűz benne is égett már régóta. Azóta, hogy először megpillantotta a vásárban a különleges leányt. Reá, e leányra gondolt szüntelen, mihelyt felébredt. Megjelent álmaiban is, de még itt sem tudta megérinteni.
A tettek mezején mindig bátor Radomirt költőként is ismerték, de itt a legegyszerűbb szavakat sem találta, hogy véleményt alkosson róla.
Amikor megkezdődött a „verselős-felelős” játék, Radomir a legények sorában középen állt barátja, Arga mellett. Ljubomila a leányok sorában, a vége felé állt. Amikor reá jutott a sor, hogy énekkel és tánccal válaszoljon, könnyedén elénekelte. S azonnal világos volt mindenki előtt, hogy e különleges leányt senki sem tudja legyőzni.
Gyorsan váltotta a témákat. Olyan négysorosakat énekelt, amelyeket még soha senki sem hallott. Sorban győzte le az ifjakat, egyiket a másik után, holott ő maga volt a legfiatalabb.
Amikor Argára került a sor, hogy feleletet adjon a huncut leánynak, bár egy kicsit tétovázva, mégis tudott egy négysorossal válaszolni. Ám Ljubomila még meg sem várta, hogy a többiek dobbantsanak és tapsoljanak, váratlanul témát váltott, olyan frappánsan viccelődött az új versekkel, hogy a zavarában megszeppent Arga meg sem próbálta saját verseit feleletként elmondani.
Radomir következett. Énekelt neki Ljubomila, s hozzá versei ritmusában járt a lába is:
– Bátor, szavak bajnoka vagy, legény, máig sok mindent tettél már. Ruhám a tóban hogy mostad, mégis elfelejtetted talán?
Volt, aki elnevette magát, mert arra gondolt, hogy Ljubomila strófája tréfa csupán. Volt, aki nem értette meg, ahogyan maga Radomir sem, miről van szó. S ha egyszer nem értette meg, akkor választ sem tudott rá adni.
Radomir képtelen volt Ljubomilának bármit is válaszolni. Amikor befejeződtek a dobbantások és tapsolás, amelyek a válaszra kiszabott időt mérték, megértette, hogy ideje visszavonhatatlanul elillan, s ezt nem engedhette meg. Mint valamiféle álomban, Ljubomila felé tett egy lépést, majd még egyet és végül egy harmadikat is. Egészen közel állt hozzá. Mivel senki sem értette, miért vannak a szabályok megszegve, mindenki hallgatott.
Radomir némán állt Ljubomilával szemben. S ekkor mindenki, aki a sorban állt, hallotta, hogy Radomir a beállt csendben vedrusz módon, ama jellegzetes hanglejtéssel, mindenki előtt szerelmet vallott:
– „Veled, szépséges istennő, együtt, én a Szeretet Terét örök időkre meg tudnám teremteni!” – mondta az ifjú kiválasztottjának.
Mindenki némán várta, milyen választ ad e csípős nyelvű leány.
Hirtelen félénkké vált. Előbb bátorságát veszítve lesütötte szemét, majd felemelte tekintetét, szeméből könnyek buggyantak ki s végigfolytak arcán, amikor így suttogta:
– Készen állok, hogy e hatalmas teremtésben segítségedre legyek.”
Hiszen felismerte Radomir a különleges leányban azt a pöttöm leánykát, akinek még gyermekkorában ruháját a tóban mosta. Felismerte, kézen fogta. Elindultak kettesben, senkit sem figyelve maguk körül. A két sor némán állt egymással szemben, s a fiatalok pillantásukkal kísérték az örök életbe haladó szerelmet.
AZ ESKÜVŐ SZERTARTÁSA
A vedruszok esküvői szertartását már ismered, Vlagyimir, a „Család Könyvében” írtál is róla. Itt csak a nagy események lényegét idézem fel.
A szerelmeseknek közösen kellett helyet választaniuk birtokuk számára. Általában együtt járták be ama település határain túli helyeket, ahol az ifjú lakott szüleivel, majd oda indultak, ahol a hajadon élt szüleivel. Szándékaikról nem volt szükség a szülőknek beszámolniuk. Ennek ellenére a településeken – itt is, ott is – mindenki értette és tudta, mi is zajlik.
A közösen választott telekre, melynek területe egy hektár volt vagy több, a szerelmesek a való életet vetítették ki. Gondolatban meg kellett tervezniük a házat, úgy kiültetniük a hatalmas mennyiségű növényt, hogy mindegyik önálló egységként s az egész együttesen, kölcsönösen egymást segítve tudjon hatni.
Ljubomila és Radomir gyorsan talált helyet jövendő birtokuknak. Mintha előre megegyeztek volna, a település határába mentek, ahol egy kisebb erdő volt és egy kis forrásból egy alig látható erecske csörgedezett.
Radomir már járt itt korábban is. Üldögélt egymagában, a jövőről szőtt gondolatokat, arról, hogyan fog itt szerelmesével együtt élni.
Ljubomila kétszer járt itt hűséges lován Radomir nélkül. Egyszer, maga sem tudta miért, a lovat a kis csermelynél hagyta, elsétált a kis erdőhöz, kibontotta varkocsát, szalaggal átkötötte haját és sokáig állt a fiatal nyírfa mellett.
Ezúttal a szerelmesek együtt álltak itt.
– Szívesen jártam ide egyedül, szeretném, ha a mi családunk itt folytatódna tovább – mondta Radomir.
– Nekem is kedvemre való e hely – suttogta Ljubomil?
Másnap alig hajnalodott, amikor Radomir egy kis szekéren jó pár nagyobb és kisebb méretű karót hozott a kiválasztott helyre, hosszú fűzfavesszőket és kaszát is. Alig látott hozzá a fű kaszálásához, midőn Ljubomilát megpillantotta, ahogy lován vágtat. Radomir a látványban gyönyörködött, szíve hevesen kezdett dobogni. E tündérszép lány alig pár méterre a telkük még láthatatlan határától leugrott a még meg sem állt lováról és Radomirhoz futott.
– Üdv Néked, teremtő, a mai nap reggelén! – mondta Radomirnak Ljubomila, s elmosolyodott. – Jól kezdődik a napunk, színes fonalat hozok, hogy megjelöljük jövendő ültetendő növényeink helyét.
– Hálás köszönet Néked, hogy felékesítetted mai napunkat! – válaszolta Radomir.
A szerelmesek nem ölelték át, nem csókolták meg egymást. Az érzelmek hasonló kinyilvánítása a vedruszoknál az esküvőig elfogadhatatlannak számított. Ennek is megvolt a maga roppant jelentősége: ők nem változtatták hétköznapivá az érzések hasonló megnyilvánulásait – az öleléseket és csókokat – még a gyermek fogantatása előtt. Ezért, amikor megtörtént a fogantatás pillanata, energiáik a legmagasabb fokra emelkedtek. Találkozási időpontokat sem egyeztettek egymással soha.
Mindkettőjük akkor indult el a kiválasztott hely felé, amikor azt maga is kívánta, érezte.
Kora reggel, nap, mint nap, elsőként Radomir érkezett, majd picit később, utána, lován felbukkant Ljubomila is.
Egy hét alatt Radomir egy mesebeli házikóhoz hasonító lakóhelyet épített. Lakótere két és fél méter széles és három méter hosszú volt. Oszlopokat vert a földbe, közéjük falakat faágakból font, majd az így nyert teret kisebb botokkal és ágakkal készített tetővel borította.
Mindezt a szerelmesek száraz fűvel takarták be, és belül a négy falat és a mennyezetet Ljubomila szőtt vászonnal fedte le. Ágyat is készített – kettőt: beléjük szalmát rakott, erre szénát, majd az egészet vászonnal takarta le.
Amikor elkészült a csodaházikó, a szerelmesek gyakran éjszakáztak benne, de nem volt köztük intim kapcsolat. Akkoriban úgy vélték, hogy ha ilyesmi az esküvő előtt, a családi fészek rakása előtt történik, az a jövendő gyermekek megsértése lett volna.
Ráadásul akadt is a szerelmeseknek elég dolguk. Radomir hozott egy széles deszkát, rá vésővel kivéste a telek alaprajzát, feltüntette rajta az égtájakat, a Nap felkeltének, lenyugvásának a pontjait, a Hold járását. Majd feljegyezte a nappali és éjszakai széljárásokat és a szél erejét, irányát is.
Ljubomila gyakran járt ki a telek szélére, itt álldogált hosszan, képzeletében a jövőben ültetendő növények képét rajzolta meg, majd Radomir tervét tanulmányozta, s azt figyelgette, mennyire okozna bennük kárt a szél vagy az árnyék.
Amikor beköszöntött a tél, Ljubomila ritkábban látogatta szeretetük terét. Vásznat szőtt a szülői házban, Radomirnak szeretetével inget hímzett.
De Radomir gyakran látogatott el jövendő birtokukra, s korábbi megfigyeléseihez hasonlóan, tanulmányozta a szelek mozgását, feljegyezte, hol, hogyan ülepedik le a hó.
Így készítettek a vedruszok évről évre időjárási kalendáriumot. Minden vedrusz családban voltak hasonló lemezek, amelyek segítségével az időjárást pontosan tudták jelezni – egy, sőt, két, három évre előre. Úgy tűnt, hogy egyszerűbb volna lemásolni ezt a kalendáriumot, de az ilyen másolat nem lett volna teljesen pontos. A táj jellege és helye is egy picit eltérhetett, és a növényt a széltől védhette egy domb vagy egy kis erdő is. Télen a hófúvások alakulhattak másképpen is.
Mire beköszöntött a tél, Radomir és Ljubomila gondolataiban már el is készült a terv, s kora tavasszal ismét együtt kezdtek élni picurka házikójukban. Most érkezett el annak az ideje, hogy rövidebb karókkal, amelyekre szalagokat, gallyacskákat erősítettek, megjelöljék valamennyi növény helyét, közösen jóváhagyják a Szeretet Terének a tervét. Radomirnak most még ki kellett ásnia a kutat, elkerítenie a pici forrást.
Már csak két hét maradt az ültetvények elültetésére rendelkezésre álló időből, ezért a szerelmesek az esküvőre kezdtek készülődni.
Előbb arra a településre mentek, ahol a vőlegény élt, majd utána a menyasszony településére. Minden házba betértek, s a háziakat az esküvőre invitálták, akik nagy izgalommal várták jöttüket. Szerették volna megpillantani szerelmüket, boldogságukat, gyönyörködni benne, de a fiatalok majdani házába ajándékot is szerettek volna adni. Meg is volt az izgalom a település minden családjában.
Amikor a fiatal pár meglátogatta a kertet, a gazdasági udvart, vagy betért a házba, a lakóknak sokat nem mondtak. Egy-egy mondatot csupán. Például ilyet: „Ó, de gyönyörű az almafátok!” vagy „Mily kifejező tekintete van a cicátoknak!”; „Be tapintatos, dolgos a medvétek!”
Ez mindenki számára, aki a szerelmesektől a gyümölcsösben növő fájára, vagy a nála lakó cicára dicséretet hallott, azt jelentette, hogy a fiatalabb nemzedék elismeri az idősebbek méltóságteljes életét. A dicséret mindig őszinte volt, hiszen az elismerését kifejező mondat azt jelentette, hogy ő is ilyen fát vagy medvét szeretne.
A fiatalokat nem marasztalták, nem kínálgatták semmivel. Nem minden ok nélkül cselekedtek így a vedruszok. Hiszen elutasítani a meghívást és vendéglátást a fiatalok részéről nem lett volna illendő, de ha elkezdtek volna vendégeskedni, az esküvő napjáig nem tudták volna bejárni az összes családot.
A szabályokat Arga, Radomir gyermekkori pajtása törte meg kissé. Midőn a szerelmesek házukba toppantak, míg azok az édesapjával beszélgettek, Arga az istállóból kivezette a csodaparipát, amelynek csodájára járt az egész település, s izgatottan így szólt:
– Kérem, fogadjátok el tőlem e lovat. Amióta a vásárban Ljubomila megszelídítette, senkit sem enged magához.
Édesapja gyors pillantást vetett fiára, majd ezt mondta:
– Nem lehet, hogy te, Arga, nem is engedsz a lóhoz idomárt? Te magad valamilyen oknál fogva fel sem nyergeled?
Kissé szomorúan válaszolt Arga:
- Bár úgy határoztam, hogy nem nyergelem fel, legyen e mén szabad mindörökre, de most döntésem megváltoztattam. Kérlek, fogadjátok el tőlem e lovat! – és a gyeplőt Ljubomila felé nyújtotta.
– Köszönöm – válaszolta Ljubomila –, a lovat elfogadni nem tudjuk, máshoz van ő már szokva, de ha van fia, kiscsikója, azt örömmel elfogadnánk.
Miután a fiatalok mindkét települést bejárták, és felvirradt a mindenkinek bejelentett nap, a két település apraja-nagyja már hajnalban vendégségbe indult hozzájuk. Az emberek felsorakoztak a telek határán, amit a fiatalok korábban száraz gallyakkal jelöltek ki. A telek közepén, rögtön a kunyhó mellett, a földből egy dombocska emelkedett, melyet virágok díszítettek.
E halomra ment fel Radomir s izgatottan mutatta az összesereglett embereknek jövendő birtoka tervét.
Minden alkalommal, amikor az ifjú oda mutatott, ahol pompás tervével összhangban valamely növénynek kellett majd nőnie, az őt körülállók köréből kilépett egy ember és oda állt, ahol az almafa, körtefa vagy meggyfa fog majd egykor nőni.
A körből kilépő kezében tartotta a palántát, amelyet Radomir megnevezett. Az emberek fejet hajtottak mindenki előtt, aki a körből kilépett.
Hiszen a kilépő a fiatalok dicséretétől kísérve érkezett, amikor azok a települést bejárták, és hozzá azért tértek be, mert valami gyönyörűt tudott nevelni. De ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy a körből kilépő megérdemelte a Teremtőnek, az Atyának dicséretét is, aki mindent és mindenkit szeret.
Midőn Radomir befejezte tervének ismertését, lelépett a halomról, s oda indult, ahol az ő szerelmetes párja, mátkája állt, s izgatottan, remegve figyelt mindent, ami zajlott. Kézen fogta, fölkísérte a halomra. Most már ketten álltak a magaslaton.
Radomir így szólt mindenkihez: „A Szeretet Terét itt én nem egymagam teremtettem. Íme, mellettem és előttetek az én gyönyörűséges múzsám áll.”
A leányka, bár inkább szűznek nevezném, szemét lesütötte.
Minden nőnek megvan a maga sajátos szépsége. Minden nőnek adódhatnak azonban az életében pillanatok, amikor minden más nő fölé tud emelkedni. A mai kultúrában ilyen pillanatok nincsenek, de akkoriban…
Tekintetét most Ljubomila, az emberekre emelte.
Egyetlen áramlatba olvadt az előtte álló résztvevők egész seregének lelkesedése. A leány arcán nem szemtelen, hanem bátor mosoly ragyogott föl. A Szeretet Energiája egész lényét csordultig töltötte. Orcáján jobban izzott a pír, mint általában.
A leány egészségtől kicsattanó teste és szeme ragyogása meleggel árasztotta el az embereket és az egész őket körülölelő tájat. Egy pillanatra minden elcsendesedett.
Hiszen egy fiatal istennő tündökölt, sugárzott teljes szépségében az emberek előtt. Az emberek lelkesen gyönyörködtek a látványban.
A leány szülei ezért nem is léptek azonnal a magaslathoz, ahol a szerelmesek álltak, hanem lassan, az egész nemzetség idősebb és fiatalabb tagjainak a kíséretében. Az egész család, amikor a dombhoz ért, a fiatalok előtt előbb meghajlott, majd a szűz anyja megkérdezte leányát:
– Nemzetségünk, családunk minden bölcsessége benned lakozik, mondd hát meg nekünk, leányom, látod az általad kiválasztott föld jövőjét?
– Igen, édesanyám, látom – válaszolta a leány.
– Mondd meg nekem, leányom – folytatta az édesanya –, tetszik-e néked minden, mi be volt itt mutatva?
– A terv valóban nem rossz, lelkemnek kedve telik benne. Én mégis szeretném még egy picit az én saját elképzelésemmel kibővíteni azt. A leány gyorsan leugrott a halomról, az emberek közé, a jövendő kert szélére futott, ott megállt, majd kijelentette:
– Itt tűlevelű fának kell nőnie, mellette pedig nyírfának állnia. Amikor majd a szellő ez irányból fújdogál, az erdei fenyő gallyaira rátalál, ezután a nyírfáéra, majd a kert fáinak ágait kéri meg, hogy dalt dúdoljanak. A dallam, pontosan ugyanaz, sosem fog megismétlődni, de a léleknek minden alkalommal olyan édes lesz, mint a méz. Itt pedig – a leány kissé oldalt futott – itt pedig, mondta, virágok virágozzanak! Előbb lobbanjon fel a vörös, itt picit később lágyan lilába lépjen át, emitt pedig, bordóba boruljon.
Akár egy tündér, úgy táncolt a pírban égő leány a jövendő kerten át. S a körben álló emberek ismét mozgásba lendültek. Magvakkal a kezükben azokhoz a pontokhoz indultak szaporán, amelyeket a hévben lángoló szűzleány megjelölt.
Midőn Ljubomila táncát befejezte, ismét a halomhoz futott, választottja mellé állt, majd kijelentette:
– Így lesz most itt teljes, gyönyörű szép a tér. Varázsképet nevel ki majd a Föld.
– Mondd meg mindenkinek, leányom – fordult ismét leányához az édesanya –, ki lesz e csodálatosan szép tér koronája? A Földön élő összes ember közül saját kezeddel kit tudnál koszorúval illetni?
S ekkor a szűzleány a halmon mellette álló ifjúhoz fordulva szinte dalolva így válaszolt:
– E koszorút megkapni, elnyerni az méltó s érdemes, kinek gondolata a gyönyörűt, a jövőt megteremteni képes.
S kezével megérintette a mellette álló ifjú vállát. Az ifjú térdre ereszkedett előtte. Ekkor a leány az ifjú fejére egy gyönyörű, illatozó növényekből készült koszorút helyezett, melyet ő maga font. Ezután jobb kezével háromszor végigsimította a megkoszorúzott ifjú fejét, s bal kezével egy picit magához vonta. Majd a leány jelt adott, és az ifjú felállt. A leány lefutott a halomról, s fejét az alázat jeléül kissé meghajtotta.
Ekkor, ahogy az lenni szokott, a koszorút-koronát viselőhöz nemzetségük kíséretében édesapja lépett. Midőn a halomhoz értek, tisztelettel megálltak, s az édesapa megkérdezte fiától:
– Ki vagy te, kinek gondolata a Szeretet Terét megteremteni képes?
Erre az ifjú e választ adta:
– A te fiad és a Teremtő fia vagyok.
– Koszorú lett a fejedre helyezve – nagy küldetés előjeleként. Mit teszel majd te, ki koszorút viselsz, s e tér fölött hatalommal rendelkezel?
– Gyönyörűvé teremtem a jövőt – hangzott a válasz.
Majd az apa tovább kérdezett:
– Erőt, ihletet, fiam és a Teremtő koronájának hordozója, honnan merítesz hozzá?
– A Szeretetből.
– A Szeretet Energiája a Világmindenségben, annak egészében bolyongani képes. Hogyan fogod meglátni a Világmindenségben bolygó Szeretet visszatükröződését a Földön?
– Van egy szűzleány, édesapám, számomra ő, e leány a Földön a világegyetemi Szeretet Energiájának a visszatükröződése – s e szavaknál a fiú lelépett a halomról, a leányhoz ment, kézen fogta, s ismét felvezette a halomra. A két család egyetlen csoportba olvadt, ölelgették egymást, viccelődtek, nevettek kicsik s nagyok.
Az ifjú mindenkinek köszönet mondott. Az emberek elkezdték élő ajándékaikat ültetni oda, ahová az ifjú korábban megmutatta nekik.
A koszorút viselő Radomir, karját ismét a magasba emelvén, így szólt a csöndben:
– Éljenek mellettünk, velünk barátságban a Teremtő által az embernek ajándékozott lények!
S azok, akik állatokat hoztak nekik ajándékba, a kunyhóhoz mentek, ölükben cicával, kiskutyával, vagy egy bocit, esetleg medvebocsot pórázon vezetve. Arga, Radomir barátja, a megígért kiscsikót ajándékozta nekik.
Az emberek a kunyhóhoz vesszőből gyorsan karámot készítettek.
Miután a fiatalok átvették az ajándékokat, köszönetet mondtak.
- Családom, nemzetségem, örökké védelmezni fogja e teret.
Majd ezután megkezdődött a vidám mulatság – körtáncot ropva, dalokat zengve.
A fiatalok, családtagjaik által kísérve, ki-ki saját otthonába tért vissza. Most két éjszaka és egy teljes napig nem fogják látni egymást.
Ez alatt az idő alatt a korábban, a házhoz előkészített anyagot a birtokra szállították. A két település legjobb mesterei befedték a tetőt, elkészítették a mennyezetet, a hézagokat mohával és fűvel töltötték ki. Majd ezután a település asszonyai az új házban a legfinomabb gyümölcsöket, legízesebb termést helyezték el. A két édesanya az ágyat lenből szőtt takaróval takarta le. A második éjszaka azonban az emberek egytől-egyig elhagyták a telket.
Fölötte a szerelmes fiatalok várakozásaiban a Szeretet Energiája lebegett.
***
- Nézd, mi történt, Vlagyimir! A vedrusz család, az adott esetben a még pöttömke Ljubomila családja, úgy fogadta a kislányban ébredező érzéseket, mint Isten ajándékát. S úgy viszonyult ezen érzés felbukkanásához, mint a családjuk egy új tagjához, amelyet Isten úgy küldött, mint segítőt a kislány nevelésében, sőt, az is lehet, hogy a gyermek legfőbb nevelőjét. Ennek eredményeképpen a nagymama segített a kislánynak megérteni, mit is akarhat tőle a Szeretet roppant energiája, s egyszerű, a gyermek számára érthető nyelven ecsetelte a konkrét cselekedeteket.
A kislány lelkesedéssel kezdi megismerni a tudományokat, a létezés nagy bölcsességeit, edzi, tökéletesíti saját szellemét, testét.
Ki volt a legfontosabb Ljubomila sikerében? A nagymama, a bölcs tanítók, a volchvok, maga a kislány vagy a Szeretet fáradhatatlan, hatalmas energiája?
– Gondolom, hogy ha kivonnánk a Szeretet energiáját, a kislány nevelésének összes többi résztvevője aligha tudta volna akár az eredmény felét is elérni. De ha ők nem lettek volna, a Szeretet energiája egyedül képtelen lett volna a kislányt a helyes útra terelni.
– Vagyis, megtörtént az együttes teremtés és örömét lelte benne mindenki, aki figyelte. Ez pedig éppen az, amit Isten kíván az embertől.
– Egyetértek. Az esküvői szertartás általános szépségét, értelmét és racionalitását tekintve egy felülmúlhatatlan mestermű. Ha összehasonlítjuk a mai esküvői szertartásokkal, akkor el kellene ismernünk, hogy okkult idiótákká változtunk. Mi marad a fiataloknak a mai esküvőjük után? Emlékezhetnek arra, hogyan vonultak ki kocsival az „örök mécseshez” (ki tudná megmondani, miért éppen oda), hogyan részegedtek le a lakodalmi ünnepségen, vagy hogyan kiabálta a násznép: „Puszit, puszit!”, hogy a nyilvánosságon csattanjon el a csók, esetleg, hogyan tékozolták, pazarolták el azt az energiát, ami a gyermek fogantatásához lett volna rendelve.
A vedrusz esküvői szertartás után a fiataloknak nem az emlékek maradtak meg, hanem a valós ház, amelyet örömmel készítettek a legjobb mesterek, a kert, a rengeteg növény, amelyet a rokonok, a barátok, a szomszédok ültettek a fiatal szerelmesek saját elképzelései szerint.
Ténylegesen is megmaradt nekik a Szeretet valós tere. Szent, valóságosan Isteni tér, egy élő fészek, amelyben ezek után megtörténik a gyermek fogantatása.
A vedrusz esküvői szertartáson nem két barát vesz részt, mint most, hanem minden rokon, az egész közösség és nem egy darab papírra írják nevüket, hanem a földbe róják élő alkotás révén.
A fiatalok pedig együtt tesznek vizsgát az egész település előtt, amikor bemutatják jövendő családi birtokuk tervét. Gondolom, hogy az, amit ők mutatnak be, határtalanul több mint ma a doktori disszertációk bármelyike.
Természetesen az élő tér, a ház, a gazdaság anyagi megvalósítása, a folyamatok, a tettek szépsége, amely segítségével létrejönnek, kétségtelenül komoly tényező. De nem kevésbé komoly még egy másik hihetetlen aspektus. Figyeld meg, ki adja össze a fiatalokat! Nem a szülők. Nem valamilyen véletlenül felbukkanó hivatalos személy, vagy pap, akit a fiatalok talán először és lehet, utoljára látnak életükben.
Ljubomila Radomirt maga koronázza meg, maga megy Radomirhoz! Koszorút helyez fejére az egybeültek szeme láttára. Ilyen tettet csupán Isten igaz gyermekei vihetnek véghez. E pszichológiai tényező nem annyira egyszerű, amilyennek az első látásra tűnhet.
Az az ember, aki megengedi, hogy Szeretetét bármilyen véletlenszerűen jelen lévő ember anyakönyvezze, tudatalatti szinten máris feladja felelősségét családja további sorsáért. Ljubomila azonban éppen ellenkezőleg, vállalja azt.
A ma házasságukat anyakönyveztetők és Isten között sok a társadalmi szokás. Ilyen a szülők áldása, az anyakönyveztetés és a pap a templomban. A fiatal vedrusz pár és Isten között nincs senki. Következésképpen házasságukat csak maga Isten áldhatja meg.
S Isten ezt ténylegesen is megtette még a koszorú-korona elhelyezése előtt. Egymás iránt megnyilvánuló kölcsönös Szeretetet küldött nekik, s a vedruszok tudták, hogyan kell azt fogadni és örökre megőrizni.
S vajon mi történt az emberiség életének vedrusz korszakában a fogantatás előtt?A FOGANTATÁS
Megtörtént a koronázási-esküvői szertartás, de a fiatalok nem ugrottak azonnal az ágyba, hogy a lakodalmi iszogatások után a házastársi élet első éjszakájának közismert történéseit megvalósítsák. Nem kényszeríttették őket a rokonok az ágyba, hogy később a lakodalmas násznép előtt közszemlére tegyék a vérfoltos lepedőt, ahogy ezt mindenekelőtt a Kaukázus vidékein szokták számtalan esküvői szertartás alkalmával.
A fiatal szerelmesek visszatértek a szülői házba. Itt aludtak, végezték el rituális tisztálkodásukat. E folyamatoknak szintén megvan a maguk roppant értelme.
Alábbhagytak az izgalmak, amelyek a birtok tervével való készítéssel jártak, amikor teljesen be voltak egymással telve és a cselekvésben megnyilvánuló erő csúcsára jutottak, s jóllehet kellemes volt, mégis idegfeszültséggel járt.
Pihentek, szüleik otthonában töltötték az éjszakát, de közben természetesen egymásra gondoltak.
Két nap múlva történik első találkozásuk, immár úgy, mint férj és feleség. S e pillanatig már minden készen állt gyermekük fogantatására. A legfontosabb itt nem csupán az anyagi jólét biztosítása. Természetesen fontos a ház, a meleg hely az állatok számára, a kert, a gyümölcsös is, a legfontosabb azonban a fiatalok testi és lelki állapota.
Radomir még a hajnal beköszöntése előtt ébredt. Nem keltett fel senkit, fejére helyezte koszorúját, magára öltötte édesanyja hímzésével díszített ingét, majd a forrásból táplálkozó patakhoz futott.
A Hold világította be az utat a hajnal megérkezése előtt, s fönt, a magasban, az égen még a csillagok füzérei pislákoltak.
A patakban megmosakodott, magára öltötte ingét, majd rohant a számára oly drága, a földi valóságban testet öltött táj felé. Az ég egyre több fénnyel telítődött. Pirkadt.
S íme, ott áll egyedül, ama helyen, hol még az imént két település örömteli ünnepe zajlott, ama helyen, amelyet vágyával ő teremtett.
Hogy az érzések és érzetek milyen ereje lakozhat ilyenkor, egy ilyen pillanatban az emberben, olyannak, ki még soha egyetlenegyszer sem tapasztalt semmi hasonlót, lehetetlen elmondani.
Mondhatnók, hogy az emberben isteni érzetek és érzések keletkeznek. S ezek nőttön-nőttek, ahogy a hajnalfény sugarára az izgalomtól remegve várt, amelyben… Ímhol, itt van már! Megérkezett! Szerelmese, a tündérszép Ljubomila! Fut felé s együttes teremtésük felé a kelő hajnali napsugár fényében, hogy találkozzanak.
A testet öltött látomás sietett Radomir felé.
S bár a tökéletességnek természetesen határa nincs, az idő kettejük számára mégis megállt. Érzéseik ködfátyolában lépték át új házuk küszöbét. Az asztalon finomságok, a hímzéssel díszített takaróval leterített ágyból száraz gyógynövények bódító illata áradt.
– Mire gondolsz most? – kérdezte a leány, izzó suttogással az ifjút.
– Reá. A mi leendő gyermekünkre – mondta Radomir, s ahogy Ljubomilára nézett, egész lénye beleremegett. – Ó, mily gyönyörű vagy! – szólt és nem türtőztette érzéseit, finoman, nagyon lágyan kezével megérintette a leány vállát, orcáját.
Ljubomila és Radomir lelkében nem egyszerű öröm volt, hangtalan örömujjongással néztek egymásra.
„Az én férjem – suttogta hangtalanul magában Ljubomila – az én férjem, hála néktek Egek és az egész Világmindenség. Micsoda boldogság – igaz Istenem, amit te adsz az embereknek azzal, hogy szeretetben élhetünk.”
„Feleségem, nőm” – gondolta Radomir, ahogy Ljubomilára tekintett. Be-bezárta szemét, majd ismét kinyitotta, hogy meggyőződjön róla, tényleg ő az, ki előtte áll. Hiszen e látomás a világon a legjobb. Mintha az istennő személye előtti megjelenése a legeslegfontosabb volna. De Radomir nem „mintha” Ljubomila istennőt látta volna maga előtt. Radomir a „tényleges” Istennőt látta maga előtt.
S ekkor a Szeretet-Szerelem forró lehelete beborította őket, és ismeretlen magasságokba röpítette.
Leírni részletesen évek milliói alatt sem tudná senki, mi is játszódik le a leányban, az ifjúban, amikor a Szeretet kölcsönös fellángolásában az egymás iránti együttes teremtés miatt, egyetlen egységbe olvadva képmásukat – sajátjukat s Istenét – hozzák létre.
De a védikus kultúra ember-istenei pontosan tudták: midőn a megmagyarázhatatlan csoda megtörténik, mely a kettőt egybeolvasztja, a két ember mégis saját maga marad. S ugyanabban az időben, a legmegmagyarázhatatlanabb pillanatban a Világegyetem megremeg, amikor e képet megpillantja: egy kisded lelke tipeg mezítláb a csillagokon át s tart a Föld felé – magában, egyetlenegy testben testesítve meg kettejüket és a harmadikat.
A hajnal boldog napba lépett át. A Nap korongja a Föld fölé hágott. Fényesebben, finom sugárral borította a helyet, ahol a Földön Isten gyermekei álltak. S a Nap fényénél még jobban, láthatatlan és boldogsággal megáldott sugárzással a Szeretet Energiája, Isten ajándéka a földi Isteneknek, önön magával sugározta őket be. Örömében ujjongott a Szeretet energiája! Gondolkodó lény volna? Igen, gondolkodó! Mint minden érzést – a szellem részecskéit, Isten az összes között a legfontosabbnak tartotta. Amikor Isten hatalmas alkotása a Föld megteremtése zajlott, Isten így szólt a Szeretethez:
– Siess, Szeretet, kedvesem, ne késlekedj, ne habozz, menj! Siess, vidd utolsó szikrád is, s a boldogság roppant energiájával vond be őket, jövendő fiaimat és leányaimat mind!
Most, midőn Ljubomila és Radomir gyermekének fogantatása megtörtént, a Szeretet így szólt Istenhez:
– Ó, Te láthatatlan vagy, Nagy Teremtő! De a Te gyermekeid láthatóak. Láthatatlan voltam én is. Most már látom saját visszatükröződésemet gyermekeid orcáján. A Te gyermekeid, de mintha az enyéim is volnának. Az ő gyermekeiket szeretném dadusgatni és megérteni, hogyan voltál Te képes előre látni, Nagy Teremtő, amikor engem nékik teljesen, hiánytalanul átadtál. Hogyan tudtad előre látni a Földi Boldogságot? Mutatkozz meg gyermekeid előtt teljes Hatalmadban és Szépségedben!
Az alig észlelhető szellő suttogásában a Szeretetnek Isten így válaszolt:
– Magammal gyermekeim figyelmét nem szabad elvezetnem az ő saját nagy és fellelkesült teremtésüktől. S Te, Szeretet, kedvesem, ne égesd meg fiatal szívüket örömujjongásod fellángolásával! Emlékszem, hogyan perzseltél engem energiád áldásával. Érzem, ahogyan most is örömujjongva perzseled gyermekeinket.
– Ó, én Istenem, nem perzselem, melengetem. Azt mondtad: „gyermekeinket“, csak egy picit, ám beleremegtem, egy pillanatra energia gyülemlett bennem. Visszatartottam, nem perzseltem. Azt mondtad: „gyermekeinket“, ezért ők egy picit az enyéim is.
– Azok, akik a Szeretetben születnek, megértik, ki anyjuk, ki atyjuk.
***
– Vlagyimir, lehet, nem lesz könnyű felfogni, mégis próbáld megérteni. A vedruszoknál a gyermekek fogantatásának folyamatában nem az intim kapcsolat volt a legfontosabb. Az, amit az emberek manapság az ágyban tesznek, s tettüket Szeretetnek, Szerelemnek nevezik, a Szeretetet sérti, Istent káromolja. Megelégedettséget, gyönyört csak múló pillanatra nyernek, és e gyönyört, gondolom, annak még egyetlen ezrelékéhez sem lehet hasonlítani, amit Isten az ember számára előre elrendelt.
A vedruszok egymásban nem a testi örömök tárgyát látták, hanem valami mást.
Amikor Ljubomilában és Radomirben felébredt a vágy gyermeket teremteni, e gyermeket személyüktől nem elkülönítve látták. Az érzések kultúrája akkoriban másmilyen volt. A szerelmetes férfi és nő kölcsönösen, egymásban majdani gyermeküket látták. Ezért egymáshoz való közeledésük is teljesen másmilyen volt. Nem az összekapcsolódásból fakadó gyönyör, hanem az együttes teremtés felé való erős igyekezet vonzotta őket egymáshoz.
Ljubomilát Radomir úgy ölelte át, mint saját gyermekét. Lágyan megsimogatta haját, megérintette mellét, simogatta vállait, csókokat lehelt tenyerére. Ljubomila kezével érintette Radomir arcát, vállait. Gyengéden átölelte vállát és úgy vonta mellére, mintha gyermeke lett volna.
A világban számtalan értekezést írtak már, amelyekben az embereket az intim kapcsolat létesítésére tanítják, de nem volt még és nem is lesz soha olyan, amely képes volna bemutatni a vedrusz fogantatást.
Ebben nem a szerelmesek teste játszotta a főszerepet. A testek csak az emberek akaratát és óhaját teljesítették. Azokban a pillanatokban az emberek egy másféle dimenzióban tartózkodtak. Amikor a nagy történés lezajlott, visszatértek a Földre. Az általa nyert megelégedettség nem volt rövid életű. Velük maradt örökre, mintha egy fokkal följebb emelte volna az embert a tökéletesség felé.
Megtörtént... Radomir mintha megfeledkezett volna magáról, mintha még nem tért volna vissza a korábban számára ismeretlen dimenzióból, úgy lehelt csókot Ljubomila orcájára, mint megszületett gyermekére, majd boldog álomba merült. A férfiak nem tehetik meg, hogy ne aludjanak el, talán azért, mert szívesen térnének oda vissza.
De Ljubomila nem aludt el. Mintha egy különös részecskét érzett volna magában. Felkelt az ágyból, az ablakhoz lépett. Az ablakban a Nap ragyogott és az ablakpárkányt két részre osztotta. Így keletkezett egy fénnyel beragyogott és egy árnyékos rész.
Ljubomila végigsimította ujjával a helyet, ahol a napos és az árnyékos rész találkozott, csuklójáról levette a lenből készült szalagot és a napos és árnyékos rész találkozási vonalára helyezte. A vedruszok mindig megjelölték a fogantatás napját és pillanatát.
Majd arra a helyre, ahol az esküvői szertartás lezajlott, egy egyenes törzsű fát ültettek. Vele szembe egy másik fa került, mégpedig akkor, amikor a fény és az árnyék határa az ablakpárkányon elhelyezett lenből készült szalag helyére vetődött. A második fát az első fa törzsének az árnyékába ültették, hogy mindig emlékezzenek a gyermek fogantatásának a pillanatára. A horoszkóp is, ha e pillanattól fogva van számítva, mindig pontosabb lesz. Bár a vedruszok ismerték a bolygók állását, tudtak a testre gyakorolt hatásukról, mégis azok ellenére sikeresebben tudták végrehajtani tetteiket, mert hatalmas energiával bírtak.
A fák közé később a magzatvizet öntötték, és a földbe helyezték a méhlepényt. A már felnőtt ember minden éven fogantatása napján e helyre feküdt aludni. A bolygók állása ugyan évről évre kissé változott, de az ember érezhette, fogadhatta mindazt az információt, mely álmában azon az éjszakán a kozmoszból felé áramlott. Nem ésszel, hanem inkább tudatalattijával, érzéseivel. Egészen ama pillanatig, midőn Isten megteremtette mindazt, ami a Földön létezik. S ha volt valamilyen testi baja, vagy elkeserítette, elszomorította valami, ha e helyen éjszakázott, kigyógyította magát. Ámbár az is igaz, hogy nagyon ritkán történt meg, hogy a vedruszok testébe valamilyen nyavalya fészkelődött volna.
A fogantatás helye arra szolgált, hogy tudatosítsák a Világegyetemet magát.
A VEDRUSZ SZÜLÉS A vedruszoknál a szülő nőnek édesanyja, nagyanyja mesélte el, milyenek a tünetek, az érzések a szülés beindulásánál. Ljubomilának is nagymamája mesélte el részletesen, ő hogyan szülte meg gyermekeit.
A vedrusz nő rendszerint saját házában szült, fateknőben, amely mai kádjainkra hasonlított, csak rövidebb és sekélyebb volt. Ez egy különleges edény volt, amelyet csak a szülésre használtak, majd később ebbe helyezték a kisdedet, s annak lett bölcsője.
Ebbe az edénybe tiszta forrásvizet öntöttek s azt testhőmérsékletre melegítették fel. A teknő külső oldalán széles, lapos fülek voltak, ahová a szülő nő lábait helyezte.
A teknő széle úgy volt kialakítva, hogy kényelmesen bele lehessen kapaszkodni. A levegő hőmérsékletét akkor még nem hőmérővel szabályozták. Úgy tartották, hogy olyannak kell lennie, hogy a meztelen emberi test nyugalmi állapotban se ne fázzon, se ne érezzen nagy meleget.
A szülőteknőt a földre helyezték, úgy, hogy a benne ülő nő keletre nézzen.
A teknő mellé még egy kisebb edényt is helyeztek, vízzel.
Egy padra, szintén a teknő mellé, négy darab lenvászon, sima, minták és hímzés nélküli törülköző került. A törülköző nem készülhetett durva fonálból.
A vedrusz szüléseknél a szülő nővel a helyiségben csak annak férje volt.
A helyiségben sem tapasztalt bábaasszonyok, sem szülők, vagy a legközelebbi hozzátartozók nem tartózkodhattak.
Az édesapa a szülési fájdalmak beindulásakor tüzet gyújtott a családi birtok bejáratánál, amit már jóval korábban elkészített, és amelyből fehér, illatos füst szállt fel. E tűznél rendszerint a legközelebbi hozzátartozók gyülekeztek, de eljött egy ügyes és tapasztalt bábaasszony is, gyakran egy volchv is.
A szülő nő és férje szülei batyuban, kosarakban ételt, italt hoztak magukkal, a tető alatt elhelyezett padokra telepedtek, amit a tűzzel együtt a férj készített.
A vedrusz szabályok szerint senkinek sem volt jogában átlépni a birtok határát. Ám a szülő nő férjének sem állt jogában kimenni hozzájuk, sőt, velük még távolról szót váltania sem.
Az ilyen szabályok nem akármilyen babona végtermékei, hanem egy nagyon pontos, pszichológiai folyamaté. Senkinek és semminek sem szabad elvonnia az apa figyelmét, és annál inkább a szülő nő figyelmét a gyermek fogadásától.
A szülők, a tapasztalt bábaasszony jelenléte a birtok bejáratában mégis megnyugtatóan hatott a fiatal jövendő szülőkre. Ha a helyzet nem szokványosan alakult volna, vagy veszélyes lett volna, mindig a fiatalok segítségére siethettek. Ilyen helyzet azonban csak nagyon ritkán fordult elő.
A szülési fájdalmak beindulása után az édesanya állandóan beszélgetett születendő gyermekével, bátorította, segítette, hogy félelem nélkül tudjon a számára új világba lépni. A vedruszok jól tudták, mennyire fontos gondolatban és szavakban is kommunikálni a születendő gyermekkel. E folyamatnak az édesanya, édesapa és a gyermek voltak részesei.
Szintén fontos volt, hogy az édesanya első pillantása az újszülöttre örömteli legyen, ne legyen benne ijedtség a gyermek külseje miatt (mert csapott a pici orra, csúnya a bőre színe, stb.), csak kedvesség, szeretet és lelkesedés.
A vízbe született gyermeket az apa kivette a vízből, szájával azonnal kiszívta a gyermek szájából és orrából az ott maradt nyálkát és az édesanyja hasára helyezte, aki mellét kínálta a gyermeknek. Ez elősegítette a méhlepény eltávozását, amelyet az édesapa a korábban e célra odakészített edénybe helyezett, míg közben a tűzben fertőtlenített késsel elvágta, majd megkötötte a köldökzsinórt.
Az apa ezután törülközőbe fogta a gyermeket, megmosta, ezután egy másik törülközőbe bugyolálta, majd az ágyra helyezte. Feleségét egy másik, a teknő mellett álló edényben tárolt vízzel lemosta, tiszta törülközővel szárazra dörzsölte és az ágyhoz kísérte, ahol a gyermek feküdt
Majd az apa szájával vagy kezével felesége melléből tejet szívott le és ezzel bespriccelte a lenvászon lepedőt, amellyel letakarta szülő feleségét és a megszületett kisdedet, amely a nő hasán vagy mellén feküdt.
Azután az apa leült, némán nézte feleségét, vagy ha felesége óhajtotta, beszélgetett vele, ha viszont elaludt, nem hagyta el a szobát.
Majd olyan negyedóra elteltével meggyújtotta a korábban a tűzhelyre készített fát.
A vizet, amelyben megtörtént a szülés és azt, amellyel lemosta a szülő nőt, a férfi ama két fa közé öntötte, amelyeket a fogantatás után ültettek ki. Ide ásta el a méhlepényt is.
A családi birtok bejáratában összegyűlt rokonok látták, hogy a kéményből felszállt a füst, tudták, hogy az apa elvégezte feladatát, a szülés sikeresen lezajlott, s ekkor már egymást köszöntötték és nekifogtak a lakomának, elfogyasztották a magukkal hozott ételt, italt, majd ezután szétszéledtek.
A vedruszok tudták, hogy a gyermek anyja méhében érzi a szülei érzéseit. Amikor világra érkezik, továbbra is a szülői aurában tartózkodik. Ám ha az épületben valaki idegen tartózkodik, legyen az akár rokon, aki jó gondolatokat táplál a kisdedről, az érzései, akármilyen jók is, a gyermek számára ismeretlenek, a kisdedet óvatosságra fogják inteni.
Emellett a rokonok akarva-akaratlanul is elterelik a szülők figyelmét a gyermekről, aki számára éppen a szülők pszichológiai térerejükben a legkellemesebb, a legbiztonságosabb.
Ennek bizonyításául elvégezhetünk egy kísérletet.
Sok nő tudja, hogy a gyermek szoptatásánál az édesanyának nem szabad mellékes beszélgetésekkel, mindenekelőtt valamilyen rosszról szőtt gondolatokkal elvonnia figyelmét a szoptatástól. Gyermekükre kell összpontosítaniuk, annak szoptatására, gondolatban vele beszélgetniük.
Hogy megbizonyosodhassunk arról, hogy a gyermek érzi az édesanyja gondolatait, próbáljon bárki belépni a helyiségbe, ahol gyermekét az édesanya szoptatja, és kezdjen az édesanyával beszélgetni. A gyermek azonnal nyugtalanná válik, még az is megeshet, hogy megszűnik szopni és sírni fog. Kellemetlenül kezdi magát érezni, mert édesanyja feléje irányuló gondolata meggyengült vagy valahová elkalandozott.
Ám az is meglehet, hogy a gyermeket a helyiségbe belépő ember hangjának tónusa vagy illata ingereli.
Lányomat, Polinát hívtam telefonon. Felvette a telefont és beszélni kezdett velem. Pár pillanat múlva meghallottam kisunokám, Másenyka sírásást.
- Miért sír? - kérdeztem a lányomat.
– Szoptatom, papa – válaszolta Polina – nem szereti, ha közben mást csinálok.
Igyekeztem a lehető leggyorsabban befejezni beszélgetésünket. Így tettem minden alkalommal, amikor nem a megfelelő időben hívtam. Kisunokám minden alkalommal sírni kezdett.
Sok szoptató édesanya, aki ismeri a gyermekek szoptatásának kultúráját, alá tudja támasztani e hatást.
Azokkal a gyermekekkel, ahol az anya nem tudja, miért fontos a pszichológiai kontaktus a szoptatott gyermekkel, a szoptatás egész ideje alatt akárkivel beszélget, vagy saját gondjaira gondol, hasonló valami egyáltalán nem fordul elő. Miért? Hát azért, mert gyermekük egyáltalán nem is tudja, mi az a pszichikai kontaktus édesanyjukkal. Még sosem tapasztalta meg, ennek következtében, nem is tudja mihez hasonlítani.
Van egy ősi mondásunk: „Az anyatejjel szívta magába“. Mit szívnak magukba a gyermekek manapság?
Az emberi társadalom megtanult különböző műholdakat, interkontinentális harci rakétákat építeni. Közben azonban elvesztett valami sokkal fontosabbat – az ember születésének és nevelésének a kultúráját. Végül, pedig a harci rakétákat az emberek egymásra irányítják.
Ki mondja meg, milyen a viszony a méhen belüli nevelés, a gyermek szoptatásának a kultúrája és a háborúk között? Egyenes!
Sokak még emlékeznek a rosztovi rémre, Csikatilora. Szadista módon kínozta meg fiatal nőáldozatait, majd megölte azokat. Hasonló rémek, rettegésben tartva a lakosságot, sok más városban felbukkannak.
Elfogatásukra minden alkalommal rengeteg rendőrt mozgósítanak.
Lám, micsoda érdekes törvényszerűség! A három rosztovi rém esetében megállapításra került: anyjuk sikertelenül próbált tőlük megszabadulni még várandósságuk idejében. Ennek eredményképpen a megszületett és felnőtt magzat a nőkön akart elszenvedett sérelmeiért bosszút állni.
Tessék elgondolkodni és megmondani, mi fontosabb egy középiskolát elvégző leány számára? Az, ha jelesre érettségizik fizikából, kémiából, idegen nyelvből, vagy ha kitűnő ismeretei vannak a fogantatás kultúrájáról és a gyermeknevelésről?
Én azt gondolom, hogy az utóbbi felmérhetetlenül fontosabb. Hiszen az e tudást képviselő tantárgyak az iskolai tanrendben egyáltalán nem szerepelnek. Ezért az iskolát vagy egyetemet végző leányok véletlenszerűen fogannak. Gyakran fontolgatják, hogy egyáltalán érdemes-e szülni, nem jobb-e az abortusz?
Előfordul, hogy csak ilyen gyermekeket szülnek? Olyanokat, akiknek nem csak a fizikusok, kémikusok eredményeit nem lehet megmutatni, hanem akik közeléből még a késeket és botokat is el kell távolítani?
A magas spirituális színvonalon lévő ember megszületése éppen a tudományos és technikai haladás feltételei között fontos.
Rossz, hogy az ámokfutó Csikatilo nőket gyilkolt és kínozott. Jó, hogy egy hozzá hasonló rém nem az atomfegyverek indítógombjánál ül.
Igen, jó, valóban jó, hogy nem ott ül, de azért még hozzátenném, hogy még nem ott ül. De sajnos ott fog ülni, ha a társadalom nem változtatja meg viszonyát az ember születésének a kultúrájához.
***
E kultúrát ismerve, Radomir és Ljubomila elsőszülött fiuknak az anyaméhből a számára új világba való érkezését a megfelelő folyamatossággal és fájdalommentesen valósították meg. Lehet, hogy örömmel kettejük és a gyermek számára is.
Ljubomila könnyen és fájdalom nélkül szült. Sőt, vidáman. Amikor a baba elindult, nem a fájdalom kiáltásait, hanem a gyermek örömteli fogadásának hangjait hallatta. Maga emelte ki a gyermeket a vízből és szorította magához.
Amikor Radomir Ljubomilát tiszta vízzel mosdatta, majd szárazra törölte, kedve lett volna csókkal hinteni teste minden egyes porcikáját. Térdre szeretett volna ereszkedni előtte. S térdre is ereszkedett, amikor a mosolygó Ljubomila fiukkal, a kisbabával a takaró alatt feküdt. Letérdelt és suttogva, átszellemülten így szólt feleségéhez:
– Köszönöm, Ljubomila. Teremtettél, istennő vagy! Képes vagy megvalósítani az álmokat.
– Teremtettünk, Radomir! – válaszolta Ljubomila mosollyal az ajkán. - Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
- A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
- A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.
|
