Kedves Olvasók!

Hamarosan megjelenik magyarul az "Oroszország Zengő Cédrusai" sorozat következő könyve, a 8a. könyv, melynek címe: Az Új Civilizáció. Fogadják szeretettel az alábbi két fejezetet belőle.

Bartkó Edith

HAJNAL ELŐTTI ÉRZÉSEK

Anasztázia még aludt. A határtalan szibériai tajga fölött már derengett az ég. Ezúttal én ébredtem elsőnek, de hálózsákomban tovább feküdtem mellette csendben. Gyönyörködtem szépséges, kiegyensúlyozottságot tükröző arcában, alakja finom vonalaiban, amelyek egyre jobban körvonalazódtak a pirkadó reggel égi fényében. Jó, hogy ezúttal kint, a tágas ég alatt vetett fekhelyet. Lehet, tudta: az éjszaka meleg és csendes lesz, ezért az ágyat nem lakályos földkunyhójában, hanem annak bejáratában vetette meg. Nekem a korábban idehozott hálózsákomat készítette ki, s mellé magának gyönyörű hálóhelyet száraz fűből és virágokból alakított ki.

Oly szép volt e tajgai ágyban, vékony, lenvászonból készült, térdig érő ruhájában. Én hoztam neki az olvasóktól, mint ajándékot. Lehet, hogy csak most, jelenlétemben viselte, különben alhatott meztelenül is. Minél hidegebb van az erdőben, annál több száraz fűbe vethet magának az ember ágyat – hiszen a szénakazalban télen sincs hideg! Még az egyszerű ember is, aki nem annyira edzett, mint Anasztázia, a szénában alhat meleg ruha nélkül. Kipróbáltam. Ezúttal azonban hálózsákomban aludtam. Feküdtem, figyelgettem az alvó Anasztáziát, és azon töprengtem, hogyan nézne ki ez a kép egy művészfilmben.

„…Tisztás a határtalan szibériai tajga mélyén. A pirkadat előtti csöndet csak a hatalmas cédrusok koronáiban imitt-amott megrezzenő ágak alig hallható nesze töri meg. Egy gyönyörű nő alszik nyugodtan a szénából és száraz virágokból vetett ágyon. Lélegzése nagyon egyenletes, szinte hallhatatlan, csak annyit látni belőle, hogy a vékony fűszál, amely felső ajkához ér, lágyan meghajlik, amikor be- és kilélegzi a szibériai tajga gyógyító levegőjét…”

Soha korábban nem sikerült látnom az alvó Аnasztáziát a tajgában, mindig ő ébredt elsőnek. S most, lám…

Élveztem, hogy nézhettem. Óvatosan felkönyököltem, arcát vizsgálgattam, elgondolkodtam és csak úgy magamnak mondtam:

 „Még mindig olyan gyönyörű vagy, Anasztázia. Majdnem tíz éve már, hogy megismerkedtünk. Én ez alatt, természetesen, megöregedtem, de te jóformán semmit sem változtál. Egyetlen ránc sem ült ki arcodra. De azért egy ősz hajtincs mégis megjelent aranyszőke hajadban. Látni, valami rendkívüli történt. A jelentős méreteket öltő kampányból ítélve, amelyet ellened és gondolataid ellen indítottak, a sajtóban megjelent hírekből, a közigazgatási rendszerekben tapasztalt ellenszenvből ítélve, valami történik, zajlik a sötét erők táborában. Engem bosszantani akarnak, téged viszont szívest-örömest csípnének el. Azért rövid a kezük, nem ér el idáig…

De itt, ez az ősz hajtincs, mégis megjelent a hajadban. Nem mindennapi szépségedben mégsem tesz semmi kárt. Tudod, most az a divat, hogy a nők hajuk egy-egy hajtincsét különböző színűre festetik. Nálunk a fiatalok azt gondolják, hogy a külön-külön, világosabb színűre festett hajszálak divatosak és szépek. Látod, látod, neked még a fodrászhoz sem kell járnod: e hajtincs maga bukkant föl. Már majdnem teljesen behegedt a golyó okozta seb is, amikor rád lőttek.

A pirkadó ég egyre jobban világosodott, de a seb a halántékán még közelről is alig volt látható. Hamarosan nem is marad utána semmi.

Itt alszol nyugodtan a friss levegőn, tajgai világodban, de ott, a miénkben, nagyon komoly események zajlanak. A kutatók ezeket „információs forradalomnak” nevezik. Lehet, neked hála, lehet, technokrata világunk emberei lelkük sugallatára kezdik létrehozni saját családi birtokaikat, nemesíteni a földet. Teljes lelkükkel fogadták a te képedet, Anasztázia, családjuk, országuk és lehet az egész világmindenség elrendezésének gyönyörűséges képét. Megértettek téged és maguk építik ezt a szépséges jövőt.

Én is próbálom megérteni. Igyekszem, amennyire tőlem telik. Még nem értettem meg teljesen, hogy mit is jelentesz a számomra. Megtanítottál könyveket írni, fiat szültél nekem, híressé tettél, visszaadtad a lányom előtti tekintélyemet – sok mindent tettél értem. De nem is ez a legfontosabb. A legfontosabb valahol máshol van. Lehet, hogy valahol a bensőmben lakozik.

Tudod, Anasztázia, soha nem beszéltem neked a hozzád fűződő kapcsolatomról, sem neked, sem magamnak nem fogalmaztam meg soha. Sőt, egész életemben még egyetlen nőnek sem mondtam soha azt, hogy: szeretlek.

 Nem azért nem mondtam, mintha teljesen érzéketlen volnék, hanem azért, mert én e szavakat furcsának és értelmetlennek találom. Hiszen, ha az egyik ember szereti a másikat, akkor e szeretetnek a szeretett ember iránti cselekedetekben is meg kell mutatkoznia. Ha szavakat kell mondani, akkor ez azt jelenti, hogy nincsenek tényleges, érzékelhető tettek. A fontosak a tettek és nem a szavak.”

…Anasztázia picit mocorgott, sóhajtott egy mélyet, de nem ébredt fel. S én magamban tovább beszéltem hozzá:

 „Egyetlenegyszer sem beszéltem neked a szeretetről, szerelemről, Anasztázia. De ha arra kérnél, hogy hozzak le neked az égről egy csillagot, felmásznék a legmagasabb fának a tetejére, elrugaszkodnék annak is a legmagasabb ágáról, s felugranék e csillag felé. Ha leesnék, akkor estemben megragadnám a gallyakat, hogy ismét fölfelé tudjak mászni, és újra felugranék, e csillag felé.

Te, Anasztázia, nem kértél engem arra, hogy csillagokat hozzak le neked az égről. Csak arra, hogy könyveket írjak. S írom is őket. Igaz, nem mindig sikerül jól. Van, amikor leesek. Hiszen nem is fejeztem még mind be. Még nem írtam meg az utolsó könyvemet. Igyekezni fogok, hogy tessen neked.”

…Anasztázia szempillái megrezzentek, arcát finom pír öntötte el, kinyitotta szemét. Kékesszürke szemei jóságos tekintete… Istenem, mily melegséget árasztanak mindig ezek a szemek, főleg ha ily közel vannak. Szótlanul nézett rám, szemei ragyogtak, mintha könnyekkel teltek volna meg.

– Jó reggelt, Anasztázia! Valószínűleg most először aludtál ilyen sokáig, korábban mindig elsőként ébredtél – mondtam.

– Neked is jó reggelt és gyönyörű napot, Vlagyimir! – válaszolta halkan, szinte suttogva Anasztázia. – De olyan jól esne legalább még egy picit álmodnom.

– Tehát, még nem aludtad ki magad?

– De, kialudtam, méghozzá nagyon is jól. De az az álom… Oly kellemes álmom volt még pirkadat előtt...

– Milyen álmod? Miről szólt?

– Azt álmodtam, hogy velem beszélgetsz. Egy magas fáról és egy csillagról, arról, hogy ha leesnél, ismét fölfelé törekednél. A fáról, a csillagról hallottam beszélni, de a szavak mintha inkább a szerelemről szóltak volna.

– Az álmokban gyakran előfordulnak értelmetlenségek. Miféle kapcsolat volna a fa és a szerelem között?

– Mindenben lehet kapcsolat és roppant értelem. Itt az érzések a fontosak, nem a szavak. A hajnallal e nap nekem különös érzést hozott. Megyek, köszöntöm és megölelem.

– Kit ölelsz meg?

– A gyönyörű napot, amely csodálatos ajándékot hozott nekem.

Anasztázia lassan felállt, a földbevájt kunyhó bejáratából néhány lépést tett és… Mindig ezt tette reggelente, sajátos reggeli tornáját végezte. Lám, most is – karjait széttárta, majd kissé felemelte. Egy-két pillanatig nézte az eget, majd hirtelen forogni kezdett. Ezután nekifutott és hihetetlen szaltót csinált. Ismét pörgött. Én pedig, hálózsákomban a földbevájt kunyhó bejáratában fekve Anasztázia lendületes mozgásában gyönyörködtem, és ez járt a fejemben: „Azt a mindenit! Hiszen nem kislány már, mégis mily gyorsan, gyönyörűen és energikusan mozog, akár egy fiatal tornász. Milyen érdekes, hogyan tudta megérezni, mire gondoltam magamban, amikor aludt? Jobb lett volna talán, ha bevallom az igazat?”

Ezért elkiáltottam magam:

– Anasztázia, te ezt az álmot nem csak egyszerűen megálmodtad!

Anasztázia a tisztás közepén hirtelen megállt, majd szélsebesen egy bukfencet vetett, majd még egyet, mellém huppant a fűbe, s örömmel a hangjában beszélni kezdett:

– Nem egyszerűen álmodtam? Mi az, hogy nem egyszerűen? Mondd el! Tüstént! Minden részletét!

– Hát, tudod, valahogy én is arra a fára gondoltam. Magamban a csillagról beszéltem.

– De honnan, mondd meg nekem, honnan vetted ezeket a szavakat? És mi szüli az ilyen szavakat? Talán az érzések szülik őket?

Beszélgetésünket Anasztázia nagypapájának a hangja szakította félbe:

– Anasztázia! Anasztázia, azonnal hallgass meg, meg kell értened!

Anasztázia felpattant, és én is gyorsan felálltam.

A SUGÁRZÁS LEGYŐZÉSE

– Megint Vologya tett valamit? – kérdezte a felénk futó nagypapától Anasztázia. A nagypapa csak futólag pillantott rám, rövid „Üdv, Vlagyimir-t” köszönt, s ezt mondta:

– A tónál van a parton. Lemerült és felhozta a követ a fenekéről. Most pedig ott áll, kezében a kővel. Feltételezem, hogy süti a kezét, mégsem engedi el. Én viszont nem tudok neki tanácsot adni. Majd a nagypapa felém fordult és szigorúan így szólt:

– A te fiad van ott – te vagy az apja, nem?… Mire vársz hát?

Nem értettem teljesen, mi is történik, ezért a tó felé futottam. A nagypapa mellettem futott és magyarázta:

– A kő radioaktív. Nem nagy, de sok energia van benne. Ez az energia hasonlít a sugárzásra.

– Hogyan került egy ilyen a tó fenekére?

– Régóta ott van már. Még az édesapám tudott róla. De leúszni egészen a tó aljára senki sem tudott.

– Na, és hogy jutott le oda Vologya? Honnan tudta meg mindezt?

– Én tanítottam mélybúvárkodni.

– Minek?

– Annyira könyörgött, állandóan kérlelt. A gyermeknevelésre időtök nektek nincs, mindent az öregekre hagytok.

– Ki beszélt neki a kőről?

– Hát ugyan ki? Rajtam kívül ugyan ki mesélhet neki róla? Hát én!

– Miért?

– Miért nem fagy be télen a tó – ezt akart tudni.

Amikor a tóhoz értünk, megpillantottam a fiamat, amint a tó partján állt. Haja is, inge is ugyan még vizes volt, de víz már nem csöpögött belőle, s ez azt jelentette – gondoltam –, hogy már régóta áll így.

Vologya, a fiam, előrenyújtott kézzel állt, kezét ökölbe szorította és folyamatosan – szemrebbenés nélkül – teljesen a kőre koncentrálva, az öklét nézte. Világos volt: a kezében éppen ezt a tó fenekéről felhozott szerencsétlen követ tartotta. Alig tettem fiam irányában két lépést, fejét azonnal felém fordította és így szólt:

– Ne gyere hozzám, édesapám!

Amikor megálltam, még hozzátette:

– Egészséget kívánok gondolataidnak, édesapám! Menj el innen! Lehet, jobb lesz, ha a nagypapával a földre feküdtök – akkor majd nyugodtan tudok összpontosítani.

A nagypapa azonnal a földre vetette magát és – magam sem tudom, miért – én is mellé feküdtem. Egy ideig némán néztük a parton álló Vologyát, majd e nagyon egyszerű gondolat merült fel bennem, ezért így szóltam hozzá:

– Vologya, csak nyugodtan dobd a követ jó messze.

– Hová, jó messze? – kérdezte a fiam anélkül, hogy megfordult volna.

– A fűbe.

– A fűbe nem lehet, sok minden elpusztulna benne. Érzem, még nem lehet eldobni.

– De hát, akkor így fogsz állni egy egész álló nap, kettőig? Mi lesz tovább? Egy egész hétig, hónapig fogsz itt állni?

– Azon gondolkodom, mit tegyek, édesapám. Hallgassunk inkább, az elme találjon inkább megoldást, nem kell eltéríteni figyelmét!

А nagypapával szótlanul feküdtünk és néztük Vologyát. Majd Anasztáziát pillantottam meg, ahogy lassan, a kialakult helyzetnek megfelelően nagyon lassan, a szemközti oldalról közeledett. Pár méterre Vologyától megállt, s mintha mi sem történne, a tó partjára ült, a vízbe eresztette lábát és egy ideig csak így ült. Ezután fiunkhoz fordult és teljesen nyugodtan megkérdezte:

– Égeti a kezedet, kisfiam?

– Igen, édesanyám – válaszolta Vologya.

– Mire gondoltál, amikor a tó fenekéről hoztad föl a követ, és mire gondolsz most?

– A kőből energia árad, a sugárzáshoz hasonló. Nagypapa mesélt nekem róla. De az emberből is energia árad. Ezt tudom. És az emberi energia mindig erősebb, az emberit egyetlen másféle sem tudja legyőzni. Felhoztam a követ, és a kezemben tartom. Minden erőmmel igyekszem energiáját visszafojtani. Visszairányítani belsejébe. Azt akarom bizonyítani, hogy az ember erősebb, mint bármilyen sugárzás.

– És sikerül bizonyítanod a belőled kiáradó energia felsőbbrendűségét?

– Igen, édesanyám, sikerül. Csak egyre jobban melegszik. Egy picit égeti az ujjaimat és a tenyeremet.

– Miért nem dobod el?

– Érzem, hogy nem szabad.

– Miért?

– Érzem.

– De miért?

– Akkor a kő… a kő felrobban, édesanyám. Azonnal felrobban, mihelyt kinyitom az ujjaimat. A robbanás erős lesz.

– Helyes, felrobban. A kőből a belé zárt energia árad ki. Energiáddal elnyomtad annak folyását és befelé irányítottad azt, gondolatodban a kő belsejében magot alkottál, és most e magban gyülemlik a te energiád és a kőé is. Nem tud a végtelenségig halmozódni. Már benne van a magban, amelyet gondolatban alkottál, forrong és melegszik, a kő égeti a kezedet.

– Ezt megértettem, ezért nem nyitom ki az öklöm.

Külsőleg Anasztázia teljesen nyugodt volt, mozdulatai lassúak és egyenletesek voltak, nyugodtan beszélt, szünetekkel, de éreztem, hogy rendkívül összpontosít és gondolata, valószínűleg olyan gyorsan dolgozik, mint soha korábban. Felállt, egy kissé bágyadtan nyújtózott egyet és nyugodtan így szólt:

– Tehát, megértetted, Vologya, hogy ha egyszerre elengedned a követ, felrobbanhat?

– Igen, édesanyám.

– Vagyis, fokozatosan kell elengedned.

– De hogyan?

– Csendesen, előbb nyisd ki a hüvelykujjadat és a mutatóujjadat, felfeded a kő egy részét, közben gondolatban képzeld el, hogyan távozik belőle fölfelé sugár formájában az energia, amelyet te irányítottál belé. A te energiádat követve, igyekszik majd elillanni a kőé is. Légy óvatos: a sugárnak csak fölfelé szabad irányulnia.

Vologya összpontosítva nézett a szorosan ökölbe zárt kezére, lassan felemelte a hüvelyk- és mutatóujját. Bár ragyogóan sütött a reggeli nap, még így is lehetett látni a kőből kiáradó sugarat. A madár, amely fönt az égen, a magasban röpült, amikor e sugárba került, füstfelhővé változott. Valósággal párává robbant a kis felhő is, melyet a sugár megérintett. Majd pillanat alatt a pára is szinte láthatatlanná vált.

– Ó, de elültem itt veletek az időt – mondta Anasztázia – megyek, lehet, hogy amíg ti itt szórakoztok, reggelit kellene készítenem.

Távozni is nagyon lassan távozott. Néhány lépés után kissé megimbolygott, a vízhez ment és megmosta arcát. Valószínű, hogy a külső nyugalom látszata mögött hihetetlen feszültséget leplezett. Leplezte, nehogy megijessze fiunkat, megzavarja cselekedeteit.

– Honnan tudtad, édesanyám, mit kell tenni? – kiáltott a távozó Anasztázia után Vologya.

– Honnan-honnan? – utánozta Vologyát a földről közben feltápászkodó nagypapa. – Ugyan honnan? Édesanyád az iskolában fizikából mindig is jeles volt. És hahotázni kezdett.

Anasztázia felénk fordult, ő is elnevette magát és így válaszolt:

– Korábban nem tudtam róla, kisfiam. De bármi is történjen, mindig keresni kell, és meg is kell találni a megoldást. Nem szabad hagyni, hogy a gondolatot megdermessze a félelem.

Amikor a sugár már teljesen láthatatlanná vált, Vologya kinyitotta ujjait. Egy kisebb, hosszúkás kő feküdt nyugodtan a tenyerén. Egy ideig még nézte, s inkább magának mondta: „Ami benned van, az embernél nem erősebb!” Majd ismét ökölbe szorította kezét, nekifutott és ingben a tóba merült. Olyan három percig fel sem merült, de amikor felbukkant, azonnal a partra úszott.

– Én tanítottam így gazdálkodni a víz alatt a levegővel – mondta a nagypapa.

Amikor Vologya a partra ért, ugrándozott, hogy lerázza magáról a vizet, majd hozzánk jött. Nem állhattam meg, hogy meg ne mondjam neki:

– Tudod te kisfiam egyáltalán, mi is a sugárzás? Nem tudod. Ha tudnád, biztos nem mentél volna a vízbe a miatt a kő miatt. Hát nem akad itt a számodra másféle elfoglaltság?

– Tudom, hogy mi a sugárzás, édesapám. A nagypapa elmesélte nekem, milyen katasztrófák történnek nálatok az atomerőművekben, milyen fegyvereitek vannak, és milyen nagy a gond most a radioaktív hulladék tárolásával – válaszolta Vologya.

– Na, de mi köze mindehhez a kőnek, amely itt a tó fenekén van? Mi köze?

– Persze, hát pontosan, ez az, mi köze van? – lépett közbe a nagypapa. – Csak nyugodtan oktasd ki, Vlagyimir! Én majd közben pihenek egyet. Az utóbbi időben a fiadnak amúgy is olyan igényei kezdenek lenni.

A nagypapa visszavonult és mi egyedül maradtunk a fiammal.

A fiam vizes ingében állt előttem. Láthatóan megviselte, hogy mindenkit felizgatott. Nem akartam már tovább túl szigorú lenni hozzá. Egyszerűen csak álltam és hallgattam, s magam sem tudtam, miről is beszélgessünk tovább. Vologya szólalt meg elsőként:

– Tudod, édesapám, a nagypapa mesélte nekem, hogy a nukleáris hulladékok lerakóhelyei nagyon nagy veszélyt hordoznak magukban. A valószínűség elmélete szerint felbecsülhetetlen kárt okozhatnak sok országban és az embereknek is, akik itt élnek. Sőt, az egész bolygónak.

– Igen, természetesen, okozhatnak, de hogy jön ez most ide?

– Még ha az emberek azt is gondolják, hogy a probléma megoldódott, de a veszély fennáll, akkor ez azt jelenti, hogy a megoldás mégsem helyes.

– Na és mi az, ami itt nem helyes?

– A nagypapa azt mondta, hogy a helyes megoldást nekem kell megtalálnom.

– Na és? Megtaláltad?

– Most már igen, édesapám.

Az én kilencéves fiam vizes ingben, sérült kézzel, de önmagába vetett rendíthetetlen hittel állt előttem. S beszélt nyugodt és magabiztos hangon az atomhulladékok tárolásával kapcsolatos probléma megoldásáról. Ez szerfölött különös volt! Hiszen nem is tudós, vagy atomfizikus, de még iskolába sem járt soha.  Teljesen elképesztő! A tajgai tó partján egy gyermek áll, csurom víz, és az atomhulladékok veszélytelen tárolásáról elmélkedik. Nem nagyon hittem ugyan, hogy meg tudná találni akár a legcsekélyebb hatékonyságú megoldást is, de legalább azért, hogy fönntartsam a beszélgetés fonalát, megkérdeztem:

– Na, és hogy sikerült konkrétan megoldanod ezt a megoldhatatlan feladatot?

– A tömérdek változat közül, gondolom, a leghatékonyabb a szétszórás.

– Nem értem, minek a szétszórása?

– A hulladéké, édesapám.

– Hogyhogy?

– Megértettem, édesapám: kis adagokban a sugárzás egyáltalán nem veszélyes. Kisebb mennyiségben mindenhol létezik: bennünk, a növényekben, a vízben, a felhőkben. De ha egyetlen helyen összpontosítjuk, valóságos veszély keletkezik. A nukleáris lerakóhelyeken, amelyekről a nagypapa mesélt nekem, a radioaktív tárgyak egyetlen helyre vannak összpontosítva.

– De hát ezt mindenki tudja. A radioaktív hulladékot speciálisan e célra kiépített tározóhelyekre szállítják, melyeket gondosan védelmeznek a terroristák ellen. Külön kiképzett személyzet felügyeli, hogy az őrzés technológiája be legyen tartva.

– Pontosan, édesapám. A veszély azonban mégis megmarad. És a katasztrófa elkerülhetetlen, az oka pedig – valakinek a szándékos, az emberekre helytelen döntést erőszakoló gondolata.

– Ezzel a gonddal, fiam tudományos intézmények foglalkoznak, amelyekben magas tudományos fokozatokkal rendelkező emberek dolgoznak. Te nem vagy tudós, a tudományt sem ismered, ezért nem is oldhatsz meg ilyen komoly problémát. Megoldásával a mai tudománynak kell foglalkoznia.

– De az eredmény, édesapám? Hiszen éppen a mai tudomány megoldásai miatt van az emberiség kitéve olyan nagy veszélynek. Én természetesen nem tanulok iskolában, nem ismerem a tudományokat, amelyekről beszélsz, de…

Elhallgatott és lehajtotta fejét.

– Mit jelent az, hogy „de”? Miért hallgattál el, Vologya?

– Én nem akarok, édesapám, tanulni egy olyan iskolában és nem akarok olyan tudományt tanulni, amilyenre te gondolsz.

– Miért nem akarsz?

– Azért, édesapám, mert ez a tudomány katasztrófákhoz vezet.

– De hát másmilyen tudomány nincs.

– Van. „A valóságot az embernek önmaga által kell meghatároznia” – mondja Anasztázia édesanyám. Megértettem, mit jelent ez és tanulok, igyekszem a dolgokat meghatározni. Jelenleg még nem tudom, hogyan tudnám pontosabban elmondani.

„Hihetetlen, mennyire rendíthetetlen saját hitében” – gondoltam magamban és megkérdeztem:

– Na és milyen szerinted a katasztrófa valószínűsége?

– Százszázalékos.

– Meg vagy róla győződve?

– A valószínűség elmélete és a káros gondolat elleni nem ellenszegülés ténye szerint a katasztrófa elkerülhetetlen. A nagy nukleáris tározóhelyek építését nagy bombák építéséhez lehet hasonlítani.

– A te gondolatod, tehát a káros gondolat elleni ellenállásba lendült?

– Igen, gondolatomat kilövelltem a térbe és e gondolat győzni fog.

– De konkrétabban, hogyan oldotta meg elméd a radioaktív hulladék veszélytelen őrzésének a kérdését?

– Az összes nukleáris hulladékot, amelyek nagy tározókban vannak összpontosítva, feltétlenül szét kell szórni – ez az én gondolatom.

– Szétszórni – azt jelenti, több százezer, sőt több millió pici részre osztani?

– Igen, édesapám.

– Egyszerű megoldás. De megmarad a fő kérdés – hol fogják őrizni ezeket a pici részeket?

– A családi településeken, édesapám.

Amit hallottam, annyira váratlan, hihetetlen volt, hogy nem tudtam, mit is mondjak. Majdnem felkiáltottam:

– Hülyeség! Tiszta hülyeség, amit kiötlöttél, Vologya!

Majd gondolkodtam egy picit és immár sokkal nyugodtabban így szóltam:

– Persze, ha a nukleáris részecskéket különböző helyre szórjuk szét, a globális katasztrófát el lehet kerülni. De családok millió lesznek kitéve a veszélynek, akik úgy döntöttek, településeken fognak élni. Hiszen az emberek mind ökológiailag tiszta helyen szeretnének élni.

– Igen, édesapám, az emberek mind ökológiailag tiszta helyen akarnak élni. Csakhogy ilyen helyek már jóformán nem is maradtak a Földön.

– És itt, a tajgában, már itt sincs ökológiailag tiszta hely?

– Itt a hely aránylag tiszta. De nem ideális, nincs eredeti állapotában. Ideális helyek már sehol sem maradtak. A felhők a különböző helyekről – előfordul, hogy még ide is – savas esőket hoznak. A növények, a fák, a bokrok ez idáig még el tudják viselni, de a szennyezett helyek napról napra szenyezettebbekké válnak. Napról napra egyre több az ilyen hely. Hát éppen ezért nem szabad elhagyni, hanem védelmezni kell őket.

 „Az embernek magának kell tiszta helyeket teremtenie” – mondja édesanyám.

A számtalan lehetséges változat közül az elmém egyetlenegyet választott, nincs ugyanis más változat. Szétszórni, megszelídíteni, az élet számára hasznossá tenni, őrizni a birtokon egy pici darabot a hulladékból – veszélytelenebb, mondja az elmém.

– De hol, a birtokon? Éléskamrában? Páncélszekrényben? A pincében kell őrizni ezt a radioaktív tartalmú kapszulát? Ezt az a te gondolatod még nem súgta meg neked?

– A földben elásva kell a kapszulát őrizni nem kevesebb, mint kilenc méterre a föld felszíne alatt.

Elgondolkodtam fiam első hallásra hihetetlennek tűnő javaslatán, és egyre jobban kezdtem hajlani arra, hogy elismerjem: a lényege mégis racionális. Legalábbis a nukleáris hulladék őrzésének általa javasolt változata ténylegesen is teljes egészében kizárja a tömeges katasztrófák lehetőségét. Ami pedig a konkrét birtok elszennyezését illeti, ezt is ki lehet kerülni, sőt még haszonnal is járhat. Lehet, hogy a tudósok még valamilyen kisebbfajta reaktort is kigondolnak. Vagy esetleg valami más egyebet.

Ekkor hirtelen bennem is felmerült egy gondolat. Hát persze, ez az! Igen, ez az! Még egy további ok, mely megmagyarázza a radioaktív hulladékok tározóhelyeinek a szétszórattatását. A pénz! A külföldi országok hatalmas pénzeket fizetnek e hulladékok őrzéséért. E pénzeken építik fel a tározóhelyeket, tartják fenn a kiszolgáló személyzetet és a biztonsági rendszerek egészét. A pénz egy része – ahogy az lenni szokott – eltűnik, ki tudja hová. Akkor viszont fizessenek pénzt inkább minden településnek, ahol radioaktív hulladékkal feltöltött kapszulákat őriznek. Fantasztikus! Így a veszélytelenség is garantált lesz, ráadásul még pénzt is fizetnek az embereknek.

Jelenleg senki sem tudja garantálni a veszélytelenséget még azoknak sem, akik távol élnek a tározóhelyektől. Amikor Ukrajnában a csernobili atomerőműben megtörtént a szerencsétlenség, nem csak Ukrajna bizonyos részei fertőződtek meg, hanem Oroszországé, Fehéroroszországé is. A felhők széthordozták a fertőzést több száz, sőt több ezer kilométerre is.

Eképpen a fiam javaslata, még ha jelenleg csak elméleti szinten létezik is, és pontosítást igényel, mégis megérdemli, hogy a tudós világ, a kormányok – és ami még ennél is fontosabb – a társadalom, nagyon körültekintően és alaposan megvizsgálja.

Ahogy gondolataimba mélyedve a tó partján sétálgattam, egészen megfeledkeztem a fiamról. Ő pedig némán állt ugyanazon a helyen s engem figyelt. Neveltetése nem tette lehetővé, hogy ő forduljon hozzám elsőként. Az elmélkedő ember gondolatának a félbeszakítását itt megengedhetetlennek tartják.

Úgy döntöttem, hogy beszélgetésünket más témára terelem.

– Vagyis te, Vologya, naphosszat különböző problémákról gondolkodol, de valamilyen kötelezettségeid azért csak vannak, nem? Megparancsolták neked, hogy itt valamilyen munkát végezz?

– Munkát?.. Megparancsolták?.. Én mindig azzal foglalkozom, amivel akarok, amire kedvem támad. Munkát? Mit értesz a „munka” szó alatt, édesapám?

– Nos, munka – a munka az, amikor valamit végzel, és ezért pénzt fizetnek. Vagy olyasvalamit teszel, ami hasznot hoz az egész család számára. Nekem, például, amikor én olyan idős voltam, mint te, a szüleim megparancsolták, hogy törődjek a nyulakkal. Na, és én törődtem is. Füvet szedtem nekik, etettem őket, a ketrecüket tisztítottam. A nyulak pedig hasznot hoztak családunknak.

Vologya végighallgatott, majd egy kissé izgatottan hirtelen így szólt:

– Édesapám, mesélek neked egy kötelezettségemről, amit én saját magamnak parancsoltam meg. Ez nagyon örömteli kötelezettség. Te magad döntsd el, lehet-e vagy sem ezt munkának nevezni.

– Mesélj!

– Akkor menjük, mutatok neked egy helyet.

Szóljon hozzá!

• Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
• A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
• A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.