a teremtőI gondolat

  Az ember élete! Mitől vagy kitől függ? Miért lesz valakiből uralkodó, hadvezér, mások pedig betevőjüket miért a szemetes kukákból gyűjtögetik össze? Mitől, vagy kitől függ?

A mondás azt tartja, hogy a sorsa mindenkinek már születésekor meg van szabva. Ha ez igaz, akkor az ember csupán egy jelentéktelen csavar valamilyen mechanizmus rendszerében és nem Isten magasan fejlett teremtménye.

Egy másik mondás azonban azt, hogy az ember önrendelkező teremtmény, amely magába foglalja a Világegyetemben fellelhető összes energiát.

Ám az emberben van még egy energia, mely csupán reá jellemző. A neve: „a gondolat energiája”. S ha az ember megérti, mivel bír, megtanulja azt teljes mértékben felhasználni, akkor a Világegyetem uralkodójává válik.

Vajon melyik e két egymást kizáró állítás közül az igaz?

Hogy megtanuljunk benne eligazodni, idézzünk fel egy régi történetet, melyből mára már anekdota lett.

Volt egyszer egy ember, aki felháborodva élete folyásán, elkeseredésében a városszéli erdőbe futott, magasba emelte ökölbe rándult kezét, s Istenhez fordulva így kiáltott:

— Tovább én már nem tudok így élni! Igazságtalanság és káosz uralkodik a Te Földi Országodban! Vannak, akik drága luxuskocsiban furikáznak városszerte, éttermekben tömik hasukat degeszre, mások szemeteskukákból szedik össze élelmüket. Nekem, például, még egy pár új cipőre sincs pénzem. Ha Te, Isten, igazságos vagy, ha egyáltalán létezel, akkor segíts nekem sok pénzt nyerni a lottón!

Kiderült az ég, szertefoszlottak a felhők, kisütött a Nap, meleg napsugár cirógatta gyengéden a kiáltozó embert, s az Égből Isten nyugodt hangja imigyen szólott hozzá:

— Nyugodj meg, Fiam! Én kérésedet teljesíteni készen állok.

Megörült az ember. Mendegélt az utcán, mosolyogott, s elégedetten nézegette a boltok kirakatait, s arról ábrándozott, milyen portékát vesz majd, ha megnyeri a lottó főnyereményét.

Egy év tűnt tova, de emberünk bizony semmit sem nyert. Ezért hát arra a következtetésre jutott, hogy Isten csúnyán rászedte.

Teljesen feldühödött állapotban ismét ama helyre ment az erdőbe, ahol Isten ígéretét hallotta s így kiáltott:

— Nem teljesítetted, Isten, ígéretedet! Te engem becsaptál! Egész éven át vártam. Arról álmodoztam, mi mindent veszek majd a nyereményből. Egy egész év is elmúlt már, de semmit sem nyertem.

— Ó, jaj, Fiam! — hangzott az Égből egy szomorú hang. — Ha sok pénzt szerettél volna nyerni a lottón, akkor egész éven át miért nem vásároltál egyetlen lottószelvényt sem?

 ***

Ezt a kurta történet, anekdotát mesélik az emberek. Kinevetik a szerencsétlen flótást:

 Hát hogy nem tudatosította, hogy legalább egy lottószelvényt kellett volna vásárolnia ahhoz, hogy álma valóra váljon, pénzt nyerjen a lottón. Emberünk azonban e magától értetődő legalapvetőbb dolgot sem teljesítette.

Itt nem maga a példázat a lényeg, sem az, hogy megtörtént-e az, amiről szól. A legfontosabb ugyanis az ember hozzáállása a végbemenő eseményekhez.

Az, hogy az emberek az anekdotában szereplő egyén okulhatatlanságát nevetik ki, éppen azt sugallja, hogy talán tudat alatt értik, hogy az ő saját jövendőjük nem csupán valamilyen „Magasabb Erőktől” függ, Isten szándékától, hanem tőlük maguktól is.

 S most próbálja meg mindenki elemezni saját életének helyzeteit. Megtett Ön minden nélkülözhetetlent álma megvalósításáért?

Bizton és nem is alaptalanul merem állítani, hogy bármely, még a legirreálisabbnak tűnő és teljesen fantasztikus vágy is megvalósul, ha az ember megteszi a vágya beteljesülése felé vezető egyszerű és egymásutáni lépéseket.

Ezen állítást számtalan példával lehetne bizonyítani. Íme, e példák egyike:

Egyszer Vlagyimir város pici piacán véletlenül tanúja voltam egy fiatal elárusító lány és alkoholos állapotban lévő vevője között lejátszódó botránynak.

A lány cigarettát árult, s munkahelyén valószínűleg csak az első napokat tölthette, mert lehetett látni, hogy még nehezen tudott eligazodni termékei között, a cigaretta márkákat összekeverte, ezért csak lassan szolgálta ki vevőit. Egy kisebb sor – három vevő – verődött össze előtte. A sor végén álló illuminált állapotban lévő férfi jó hangosan így szólt hozzá:

— Tudnál egy picit gyorsabban motyogni? Te kétbalkezes szerencsétlenség!

A lány arca lángolt a szégyentől. Néhányan, akik arra felé mentek, még meg is álltak, hogy megnézzék a lehetetlen eladónőt.

Az ittas férfi tovább folytatta egy cseppet sem hízelgő kommentárját. Két doboz „Prima” márkájú cigarettát akart venni, de amikor rákerült a sor, a leány visszautasította kiszolgálását. Láthatóan zavartan, lángoló arccal, könnyeit nyelve kijelentette a vásárlónak:

— Ön sértő módon viselkedik, ezért nem szolgálom ki.

A vásárló az eseményekben bekövetkezett meglepő fordulattól előbb szinte sóbálvánnyá vált, majd az egyre nagyobbá duzzadó bámészkodók tömege felé még durvább kifejezésekkel, még nagyobb kiabálásba fogott:

— Nézzenek oda! A kis kétbalkezes nebáncsvirág! Ha majd férjhez mész, az urad majd még úgyabbul mondja meg neked, ha a konyhában főtt tyúk módjára fogsz motyorogni!

— De én nem engedem meg a férjemnek, hogy sértegessen — válaszolta a lány.

— Ugyan, ugyan, ki vagy te? Nagyságos szerencsétlenség! — kiáltott fel még harsányabban, még mérgesebben a borgőzös férfi — Nem engedi meg a férjének… ugyan kihez kívánsz feleségül menni, te, egy lordhoz netán?

— Igen, egy lordhoz, semmi köze hozzá, az én dolgom! — vetette oda röviden a leány és elfordult.

A helyzet egyre éleződött. Egyik oldal sem akart engedni. Az esemény fejleményét a kis piac törzsvendégeinek már jókora tömege figyelte. Az egybegyűltek a piaci elárusítólány angol lordhoz való férjhezmeneteléről gúnyoros megjegyzéseket kezdtek bekiabálni.

A szomszéd pulttól felállt egy másik lány és bajbajutott barátnőjéhez ment. Mellé állt és csak állt némán.

Így álltak némán mindketten. A két fiatal lány – minden valószínűség szerint mindketten frissen kerültek ki a középiskolából – az összesereglett emberek előtt állt, akik szemtelen és gőgös viselkedésüket tárgyalták.

A legtöbben azon élcelődtek, hogy mennyire abszurd egy ilyen valakinek egy lordhoz férjhez mennie, s hogy tudja ennyire túlértékelni képességeit és lehetőségeit.

A helyzetet egy fiatalember oldotta föl — a piaci standok tulajdonosa. Amikor a leányhoz ment, előbb szigorú hangon követelte, hogy szolgálja ki a vevőt, de amikor a leány őt is visszautasította, gyorsan talált egy olyan megoldást, amely mindenkit kielégített. Pénztárcájából pénzt vett elő s így fordult az elárusító leányhoz:

— Tisztelt hölgyem, ha nem neheztelem, legyen olyan kedves, adjon el nekem két doboz „Prima” márkájú cigarettát!

— Tessék, kérem! — válaszolta a leány és átnyújtotta neki a cigarettát.

A fiatalember odaadta azt az elégedetlenkedő vásárlónak és miután a konfliktus megoldódott, az emberek szétszéledtek. Az eseménynek volt azonban folytatása, méghozzá váratlan és meglepő.

Amikor ezen incidens után a piacra mentem bevásárolni, szinte akaratlanul mindig megfigyeltem a két fiatal elárusítónőt. Már ugyanolyan jártassággal dolgoztak, mint idősebb kolléganőik, ugyanakkor jelentősen különböztek tőlük. Termetük sudár, szerényen, mégis szépen öltözködtek, arcukon semmi fölösleges szépítőszer, de még mozdulataik is elegánsabbak voltak, mint más korabeli társuknak. A leányok majdnem egy évig dolgoztak a piacon majd egyszerre hirtelen eltűntek.

Egy további fél év múlva, nyáron, ugyanazon a piacon egy elegáns fiatal nőre lettem figyelmes, aki a gyümölcsárusok pultjai előtt haladt el. A sok nő közül kitűnt büszke testtartásával is, drága, divatos öltözékével is. A látványos megjelenésű nő mögött egy elegáns férfi lépkedett kosárral a kezében, mely tele volt különböző gyümölccsel.

Az elismerő férfi és a nyilvánvalóan irigykedő női tekinteteket magára vonzó fiatal nőben az egykor cigarettát áruló lány barátnőjét ismertem fel.

A fiatal párhoz léptem és megmagyaráztam – inkább a kisasszony éber szemekkel vizsgálódó társának – érdeklődésem okát. A fiatal nő végül megismert. Asztalhoz ültünk egy nyitott kávéházban és Natasa – így hívták a leányt – az utolsó félévben történt eseményekről kezdett mesélni.

— Azon a napon, amikor a piaci törzsvendégek szeme láttára Kátyának konfliktusa akadt, eldöntöttük, hogy felmondunk, nehogy kinevessenek bennünket. Emlékszik ugye, Kátya akkor azt mondta, hogy feleségül megy egy angol lordhoz. Az emberek akkor őt ott kinevették. Vagyis, azt gondoltuk, hogy továbbra is rajtunk fognak nevetni, újjal fognak ránk mutogatni.

Munkát sajnos máshol nem sikerült találnunk. Hiszen csak akkor fejeztük be az iskolát, főiskolába nem jutottunk be. Persze, én csak közepes tanuló voltam, de Kátya majdnem tiszta jeles. A vizsgákat is jó eredménnyel végezte, de mégsem sikerült tovább tanulnia. A tandíjmentes főiskolai helyeket csökkentették, fizetni az iskolát nem volt lehetősége. Édesanyja keveset keresett, apja pedig nem volt. Hát ezért mentünk a piacra árulni, hiszen más helyre nem is vettek volna fel minket.

Dolgoztunk és a rákövetkező éven induló főiskolára készültünk. De a piacbéli események után egy héttel Kátya hirtelen ezzel jött nekem: „Fel kell készülnöm, hogy méltó felesége legyek egy angol lordnak. Akarod, hogy együtt készüljünk fel?”

Azt hittem, hogy a barátnőm viccelődik, de egyáltalán nem így volt. Kátya az iskolában is nagyon kitartó volt.

A könyvtárban ráakadt egy nemesi leányok intézményes nevelő programjára s ezt a jelenlegi körülményekhez igazította. Nagy elszántsággal elkezdtük a felkészülést Kátya programja szerint.

Táncolni tanultunk, aerobikkal foglalkoztunk, Anglia történelmét, nyelvét tanultuk, a helyes kiejtést, megjelenést és finom modort. A TV-ben politikai társalgásokat néztünk, hogy beszélgetni tudjunk okos emberekkel. Még a munkában is, az elárusító pult mögött is igyekeztünk ennek szellemében viselkedni, hogy modorunk, megjelenésünk természetes legyen.

Megkaptuk a fizetést, de magunkra nem költöttünk belőle semmit. Még kozmetikai cikkeket sem vásároltunk — spóroltunk. Arra gyűjtögettük a pénzecskénket, hogy az alkalomhoz illő öltözéket varrassunk, Angliába társasutazásra fizessünk be.

Kátya azt mondta, hogy angol lordok nem járnak a mi parányi vlagyimiri piacunkra. Ezért nekünk kell Angliába mennünk. Akkor majd a lehetőségeink nagymértékben megnőnek.

Megérkeztünk tehát egy turistacsoporttal Angliába. A két hét gyorsan elszállt. Persze, érti ugye, angol lordok nem vártak ránk, s nem is kísérgettek bennünket. Igaz, jómagam nem is számítottam semmi ilyesmire, csak Kátya „gardedamját” játszottam. De ő reménykedett. Kátya nagyon makacs. Egyre az angolok arcát kémlelte, kereste a neki rendeltetettet. Két alkalommal még táncklubban is voltunk, de minket egyszer sem kértek fel.

Az elmenetelünk napján már az autóbusz felé indultunk, amely a repülőtérre vitt volna bennünket, de Kátya még mindig reménykedett, egyre nézelődött, kémlelt maga körül. Már az autóbusz lépcsőjén álltunk, amikor Kátya hirtelen letette táskáját, oldalra nézett és így szólt: „Itt van! Megjött!”

Láttam, hogy a járdán egy fiatal férfi haladt magába mélyedve, ránk még csak nézni sem nézett, a szállodába indult volna. Úgy történt, ahogy gondoltam. Elért egészen hozzánk, de barátnőmre még csak nem is pillantott, elhaladt mellette.

S ekkor Kátya hirtelen — az ember ilyet szinte el sem hinne —, hangosan megszólította.

A fiatal férfi felénk fordult. Kátya lassan, de határozottan hozzá lépett és angolul ezt mondta: „Kátyának hívnak. Oroszországból vagyok. Most a repülőtérre megyek az autóbusszal a turistacsoportommal. Azért léptem Önhöz, mert… megéreztem, hogy nagyon jó felesége tudnék lenni. Még nem szeretem Önt, de meg fogom tudni szeretni, és Ön is meg fog engem szeretni. Nagyon jó gyermekeink lesznek. Egy kisfiú és egy kislány. Boldogok leszünk. S most, ha akarja, elkísérhet engem a repülőtérre.”

A fiatal angol férfi nagyon komolyan nézte Kátyát, és nem válaszolt neki, valószínűleg a meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. Majd végül azt mondta, hogy nagyon fontos üzleti tárgyalása van, szerencsés utat kívánt és elment.

Az úton egészen a repülőtérig Kátya némán nézett ki az autóbusz ablakából, egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Valahogy kellemetlenül éreztem magamat én is, Kátya is a turisták előtt, akik szemtanúi voltak e jelenetnek a szálloda kijáratában. Kimondottan a bőrömön éreztem, milyen gúnyorosan nevetgéltek Kátyán az emberek, elítélték.

De amikor megérkeztünk a repülőtérre, a buszból kiszálló Kátyát egy hatalmas virágcsokorral a kezében éppen ez a fiatal angol várta.

Kátya a földre engedte a táskáját, nem is engedte, hanem egyszerűen dobta, a csokrot el sem tudta venni, mert egyenesen a nyakába ugrott és elsírta magát.

A férfi kiengedte kezéből a csokrot és a rózsák szétszóródtak. Csoportunk a virágokat kezdte szedegetni, de Kátya és az angol csak álltak összeölelkezve. A férfi Kátya haját simogatta. S mintha senki sem lett volna körülöttük, hadarva mondta Kátyának, hogy micsoda egy tökkelütött, hiszen kis híján elszalasztotta a sors kínálta lehetőséget, s ha nem sikerült volna Kátyát utolérnie, egész életében boldogtalan lett volna, s mindezt Kátyának köszönheti, mert rátalált.

A repülő késéssel indult. Nem fogom magyarázni hogyan, de én tartottam föl az indulást.

Ahogy kiderült, Kátya angolja diplomatacsalád sarja és maga is ilyen körökben kívánt dolgozni.

Miután visszatértünk Oroszországba, minden nap felhívta Kátyát. Hosszan beszélgettek. Kátya jelenleg Angliában van, várandós. Hiszem, hogy igazán szeretik egymást. Én is elhittem, hogy létezik „Szerelem” első látásra.

Amikor Natasa elmesélte a hihetetlen történetet, az asztal mellett ülő társára nézett és elmosolyodott. Megkérdeztem, hogy vajon régen ismerik-e egymást. A fiatalember így válaszolt:

— Hiszen mi együtt voltunk a turistacsoportban. Amikor az angol kiejtette kezéből a csokrot, Natasa a virágokat kezdte szedegetni, én pedig hozzáláttam, hogy segítsek neki. Most pedig a gyümölcsös kosarat hordozom utána. Ugyan, hol vagyunk mi az angol lordoktól!

Natasa gyengéden párja vállára helyezte kezét és mosollyal az ajkán így szólt:

— Ugyan, hol vannak az angol lordok a mi orosz férfiainktól.

Majd a boldog lány felém fordult s így szólt:

— Andrejjel egy hónapja vagyunk házasok, most az én szüleimet jöttünk meglátogatni.

 ***

A lányok története hallatán sokan gondolhatják, hogy szerencséjük volt, hogy ez egy rendhagyó eset. Én mégis határozottan állítom, hogy ez az eset teljesen szabvány- és törvényszerű. Sőt, mi több, állítom, hogy ha más lányok is megismétlik Kátya és Natasa cselekvéseit a felállított sorrend szerint, előre vetíthetnek maguknak egy hasonlóan megoldódó helyzetet. A nevekben, a jövendőbelik jellemében és az eltökélt szándék beteljesülésének a határidejében lehetnek természetesen különbségek, de az, hogy hasonló helyzet adódhat másokkal is, már előre meg van határozva. Ki határozta meg előre? Maguk a lányok, gondolataik képe és a kép megalkotását követő cselekvések egymás utáni sorrendisége.

Ítéljék meg Önök maguk! Kátyában felébredt egy vágy-álom vagy egy cél – férjhez menni egy angolhoz. Nem fontos, minek a hatására kezdte ezt vágyni. A legkézenfekvőbb az, hogy a piac légköre volt számára elfogadhatatlan, az alkoholizáló vásárlók, a durvaság, de az is lehet, hogy a botrányos vásárló gúnyolódása.

Tehát, megjelent a vágy. Na és? Kevés akad olyan a fiatal lányok között, aki ne álmodozna egy fehér „Mercedesen” érkező hercegről, de férjhez – ennek ellenére – csak közönséges balekokhoz mennek. Vágyaik zömmel nem teljesülnek.

Egyetértek, természetesen, nem teljesülnek, de csupán azért, mert cselekvésük, pontosabban cselekvésképtelenségük az álmuk irányában a lottószelvényről szóló anekdotikus helyzetre hasonlít. Amikor az ember nyereményről álmodozik, még Istent is segítségül hívja, de a legalapvetőbb dolgot nem teszi meg, egyetlen lottószelvényt sem szerez be.

A lányok cselekedni kezdtek, és kialakult egy bizonyos láncolat: vágy — gondolat — tett. Próbálják meg az adott láncszemek csak valamelyikét is kiiktatni és a lányok sorsa egészen másképpen alakul!

Az ember sorsa! Sokan hozzászoktak a gondolathoz, hogy sorsunkat valaki föntről irányítja. De közben ez a „valaki” egyszerűen minden embernek rendelkezésére bocsátja a legerősebb energiát, mely a Világegyetemben található, s ez képes a sorsát alakítani annak, aki uralja, de létrehozni új csillagrendszereket is. Ennek az energiának a neve: „emberi gondolat”.

Nem elég tudni, hogy ez így van: ezt a tényt elkerülhetetlenül tudatosítanunk és éreznünk kell.

Attól, hogy mennyire tudjuk ezt tudatosítani, megérezni és megérteni, függ az, hogy milyen mértékben nyílnak meg előttünk az Univerzum titkai, a csodák, magyarán, a törvényszerű jelenségek mechanizmusai.

Csak a gondolat energiájának a tudatosítása és befogadása teszi lehetővé, hogy az ember saját életét és szeretteinek az életét boldogabbá tegye. Hiszen az ember számára a Földön éppen a boldog élet rendeltetett.

Tehát meg kell bizonyosodnunk az alábbi következtetések vitathatatlanságáról:

Első: az ember gondolkodó lény.

Második: a gondolat energiájának – erejét tekintve – nincs párja az Univerzumban: minden, mit magunk körül látunk, és mi magunk is, a gondolat energiája által lett teremtve.

Felsorolhatjuk a tárgyak millióit – kezdve a primitív fejszétől egészen az űrhajóig –, minden egyest megelőzött a gondolat.

A képzelet megalkotja az anyagi tárgyat a számunkra láthatatlan térben. Még nem látjuk megtestesülését, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a tárgy nem létezik. A gondolati térben már meg van építve, létre van hozva és ez a tény sokkal fontosabb, mint az ezt követő megtestesülés.

Az űrhajót egy vagy néhány ember gondolata építi. Még nem látjuk, nem érinthetjük meg, de az ennek ellenére már létezik! Létezik egy számunkra láthatatlan szinten, dimenzióban, majd ezután ölt anyagi testet, közönséges testi szemeink számára látható formát vesz magára.

Mi a fontosabb az űrhajó létrehozatalában? Feltalálója, tervezője gondolata vagy a munkás műveletei, aki az elképzelés rajzai szerint kiesztergályozza annak alkotó elemeit? Az adott esetben természetesen minden egyes munkafázis fontos, de a legfontosabb mégis az eredendő gondolat.

A valódi űrhajó meghibásodhat, de sosem valamilyen selejtes alkotóelem lesz a hibás, hanem a pontatlanul kidolgozott gondolat. A köznyelvnek van erre egy kifejezése: „átgondolatlan”.

A gondolat előre láthat minden meghibásodást. A gondolat számára nem létezik előre láthatatlan helyzet. De meghibásodások, mindenféle visszásságok mégis történnek. Miért? Elhamarkodták annak megvalósítását, nem engedték, hogy a gondolat befejezze a tervet.

Ekképpen, ha önállóan elgondolkodunk rajta, mindenki maga meggyőződhet a következtetés tagadhatatlanságáról: a tárgyak mindegyike, bármikor lettek is előállítva a Földön, a gondolat megtestesülései.

Szükséges tudatosítanunk, hogy az összes élethelyzet, beleértve magát az életet, előbb a gondolatainkban zajlik le.

Az általunk látott természet élő világát, beleértve magát az embert, eredetileg Isten gondolata alakította ki.

Az ember úgy, ahogy Isten is, képes gondolatával létrehozni új tárgyakat és saját életének helyzeteit is.

Ha gondolkodásmódunk gyengén fejlett, vagy valamilyen okok hatására nem engedjük meg neki, hogy szabadon használja a számára jellegzetes energiát és gyorsaságot, akkor élethelyzeteinkre idegen gondolat fog hatni, például, szeretteink, ismerőseink gondolatai, a társadalomban általánosan elfogadott elvek.

De élethelyzeteinket eredetileg még ebben a második helyzetben is emberi gondolatok alakítják ki. S mi magunk vagyunk a hibásak, ha gúzsba kötöztük, bebörtönöztük saját gondolkodásmódunkat, alá vetettük magunkat egy másik ember gondolatainak, és sikertelenségünk vagy sikerünk immár e valaki más vagy mások gondolataitól fog függeni.

Az elmondottakról számtalan élethelyzet példáján meg lehet bizonyosodni. Csak gondoljanak bele, mit tesz az ember még azelőtt, hogy híres művész lesz belőle! Előbb természetesen álmodozik róla, majd gondolataiban tervet sző vágya elérésére, és tovább cselekszik: amatőr társulatokba jár, a célnak megfelelő képzőintézménybe, majd munka a színházban, filmstúdióban vagy filharmóniában.

Ellenvethetik, hogy mindenki arról álmodik, hogy a leghíresebb művész lesz, mégis csak bizonyos emberek válnak ilyenné. Sőt, vannak olyanok is, akiknek más, a művészettől idegen területen kell munkát keresniük. A vágy mellé elkerülhetetlen még a tehetség is! Igen, elkerülhetetlen! De hiszen a tehetséget is a gondolat ereje hozza létre!

És a testi vagy a szellemi adottságok? Hogyne, ezeknek is van szerepük. De ismét csak azt lehet mondani, hogy az elme nem annyira buta, hogy azt az embert, akinek nincs lába, arra ösztönözze, hogy balettiskolába jelentkezzék.

Ugyan már, hogy lehetne ez igaz, gondolhatja az olvasó, ha minden, még a hivatás, a jóllét is az ember saját gondolkodásától függne, akkor mindenki kivétel nélkül híres és gazdag volna, nem volna senki, aki csak tengődik, szemeteskukákban kutat élelem után!

Nos, jöjjenek velem, menjünk, nézzünk szét a szó szoros értelmében a szemeteskukák környékén!

Én ezt az alábbi módon tettem. Borostát növesztettem, összeborzoltam a hajam, egy ismerős szobafestőtől régi munkaruhát kölcsönöztem, fogtam egy nejlonzacskót és egy botot, majd egy szemeteskukához ballagtam. Botommal a szemét között turkáltam, s találtam is néhány üres üveget. Ezeket beraktam a nejlonzacskómba, majd a szomszéd ház mellett álló szemetes-konténerhez mentem. Igyekezetemet siker koronázta! A másodikban alig húsz perc múltán üvegeket találtam, amikor egy férfi fémrúddal a kezében majdnem rám támadt:

 — Hozzá ne nyúlj! Nem a tied! — mondta ellenvetést nem tűrő hangon.

— Ez a te körzeted? — kérdeztem nyugodtan, egy picit visszahúzódva a konténertől, miközben átadtam neki nejlonzacskómat az üvegekkel.

— Ugyan, kié lenne, mi? — válaszolta immár kevésbé agresszíven a jövevény, elvette szatyromat és anélkül, hogy rám figyelt volna, a szemeteskuka tartalmában kezdett kotorászni.

— Esetleg megmutatnád, hol van szabad hely? — kérdeztem, majd hozzátettem: — Egy üvegért?

— Vodkáé´! – fordult hozzám a szemetes-konténer nem hivatalos tulajdonosa.

Elmentem a boltba, vettem egy üveg vodkát és hozzá egy kis harapnivalót. Iszogatás közben megismerkedtünk, és Pável mestersége bizony nem is kevés fortélyáról mesélt.

Fontos tudni, milyen napokon kell különösen figyelmesen kutatni a terepet, hogy nem törnek-e be olyan véletlen, „hívatlan vendégek”, mint én is, és nem lopják-e el az ember tulajdonát. Az ilyen napok ünnepek után szoktak lenni, amikor különösen sok üveget dobnak ki az emberek. Szintén fontos tudni, milyen kidobott tárgyakban találhatók színes fémek, hogyan kell őket begyűjteni. Hol fizetnek többet az üvegekért és a színes fémekért. Hol található bár kidobott, de még használható ruhanemű.

Megpróbáltam másra terelni beszélgetésünk fonalát.

Pável ugyan el tudta mondani véleményét a politikáról, kormányunkról is, de sokkal mérsékeltebb lelkesedéssel. Gondolkodásmódja, elméje egyetlen irányban működött: a szemeteskukák irányában.

Hogy erről végérvényesen meg tudjak győződni, az alábbit ajánlottam fel neki:

— Tudod mit, Pável, van itt nem is olyan messze egy pasi, házat épít, télre őrökre volna szüksége. Ha az építkezésen még ezzel-azzal be is segítenél neki, akkor még ráadást is fizetne. Az őröket ellátja élemmel is. Sofőrje burgonyát, hagymát, darát, meg egyebet hoz minden héten. Te jó ember vagy, felvesz téged. Ha akarod, gyere velem, menjünk, beszéljünk vele!

Idogáltunk, s ahogy ilyenkor lenni szokott, összebarátkoztunk. Annál váratlanabbul ért hangulata hirtelen változása. Pável előbb hosszan, erősen gondolkodott. Majd barátságtalanul, szótlanul még néhány pillanatig nézett rám, végül kijelentette:

— Hát azt gondolod te, hogy én már úgy be is rúgtam, hogy az én agyam nem fog, mi? Hogy vak vagyok, nem látom, miben mesterkedsz, te álnok kígyó? Menjek, őrnek, én!? Te meg majd lefoglalod az én kukáimat, mi?

Még meg sem kérdezte, mennyit keres egy őr, milyen lakhatást biztosítanak a számára, pontosan milyen munkákat kell a gazdaságban egy kis túlóráért elvégeznie. Teljes gondolatvilága a szemétre irányult, az foglalkoztatta, hogyan tudna jobban kijönni belőle, hogyan védje meg magát a konkurenciától.

S lám mi történik? Az ember maga, önszántából adott célt gondolkodásmódjának: megoldani létezése kérdését a szemeteskukák segítségével! S gondolatát követte teljes lénye – valója  is.

Még sok más példát is fel lehet hozni, melyek igazolják annak a vitathatatlanságát, hogy minden tárgy, minden élethelyzet, szociális jelenség létrehozatalát megelőzi a gondolat energiája.

Az ember saját gondolatának a segítségével hatást gyakorolhat egy másikra. Erről tanúskodnak a régi mesék és példázatok. Lám, mit mesélt az emberi gondolat energiájáról Anasztázia nagypapája.

Hozzászólások

? Írta : Ida dátum: 2011-01-29 19:32:58

Szóljon hozzá!

• Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
• A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
• A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.