KI NEVELI A GYERMEKEINKET?

A magán-rendelőintézet egyik rendelőjének ajtaján egy jókora tábla függött, amely arról tájékoztatott, hogy a látogatókat itt az orvostudományok doktora, a gyermekpszichológia szakembere fogadja. Az orvost, akinek vezetékneve, keresztneve és apja utáni neve volt feltüntetve a táblán, úgy ajánlották nekem, mint a gyermekek és szülők közötti kölcsönös kapcsolatokkal foglalkozó tudományos szakemberek legjobbjainak egyikét. Utolsónak jegyeztettem magam nála elő, hogy ne korlátozzam se a magam idejét, se az övét. Így ugyanis – ha a beszélgetés hasznosnak mutatkozik – fel tudom neki ajánlani, hogy külön tiszteletdíjért még folytassuk a számomra fontos beszélgetést.

A rendelőben az íróasztal mögött szomorú arcú, nyugdíjas korú férfi ült. Teleírt papirosokat rakosgatott egy irattartóba fáradtan. Hellyel kínált, majd miután egy tiszta lapot helyezett maga elé, így szólt:

– Tessék! Hallgatom! Milyen gondjai vannak?

Hogy ne kelljen hosszan ecsetelnem mindannak a történetét, ami az Anasztáziával a tajgában történt találkozásom utáni eseményekhez kapcsolódott, megpróbáltam a lehető legrövidebben elmondani kérdésem lényegét:

– Alexander Szergejevics, feltétlenül kapcsolatot kell létesítenem gyermekemmel, a fiammal, aki már majdnem öt éves lesz.

– Gondolja, hogy elvesztette a kapcsolatot a fiával? – kérdezte fáradtan és részvétlenül a pszichológus.

– Tudatos kapcsolat voltaképpen alig volt köztünk. Úgy adódott, hogy a gyermekkel születése után úgymond egyáltalán nem voltam kapcsolatban. Még szopós kisded korában láttam, de azután... Egyetlen egyszer sem beszélgettem vele, tulajdonképpen nélkülem kezdte tudatosítani a világot. Külön éltünk, de most az előtt állok, hogy találkozzam és beszélgessek vele. Volnának esetleg bizonyos módszerek, amelyek segítenek megnyerni a gyermeket? Hiszen megesik, hogy valaki olyan nőt vesz el, akinek már van gyermeke, ez e férfi kapcsolatot létesít a gyermekkel, a gyermeknek apjává, barátjává válik.

- Persze, persze, léteznek módszerek, de nem mindig egyformán hatásosak. A gyermekek és a szülők kölcsönös kapcsolatában sok minden egyéniségüktől, jellemüktől függ.

- Értem én, de mégis szeretném megismerni ezeket a bizonyos módszereket.

- Bizonyos módszereket… Hát lássuk csak… Amikor majd Ön felbukkan a családban – itt, ugye, még azzal is számolni kell, hogy egy magányos nő gyermekkel is már egy egységes családot alkot – igyekezzék a lehető legkevésbé megzavarni a már elrendezett életüket. Ön a fia számára egy bizonyos ideig idegen ember lesz – ezzel meg kell békülnie. Eleinte hozzá kell szoknia mindenhez, és engedje, hogy ők is megismerjék Önt. Igyekezzék összekötni felbukkanását a gyermek korábban be nem teljesült óhajainak és vágyainak a teljesítésével. Tudakolja meg az anyjától, melyik az a játék, amelyről ugyan álmodozik a gyermek, de az anya nem tud neki megvásárolni. Egy ilyen játékot Önnek nem kell azonnal megvásárolnia. Terelje valahogy a gyermekkel folytatott beszélgetést inkább saját gyermekkorára, a játékaira, és mondja el neki, hogy Ön is éppen egy ilyen játékról álmodozott. Ha a gyermek elkapja a beszélgetés fonalát és elmondja, hogy ő is pont ilyen játékra vágyik, ajánlja fel neki, hogy menjenek el együtt a boltba és vegyék meg azt a játékot. Az, ami fontos, az maga a beszélgetés folyamata, majd az, hogy együtt mennek el a boltba. A kisfiúnak Önre kell bíznia az álmát, meg kell engednie, hogy részt vegyen annak megvalósításában.

– A példa a játékokkal nekem nem nagyon felel meg, ugyanis az én fiam olyan játékokat, amilyeneket a boltokban manapság árulnak, még soha nem is látott.

– Különös... Tehát nem felel meg?... Tudja mit, kedves barátom, beszéljünk nyíltan! Ha olyan tanácsot akar hallani, amely hasznos lehet az Ön számára, akkor meséljen részletesebben a nővel való kapcsolatáról, aki fiat szült Önnek. Ki ez a nő? Hol dolgozik, hol lakik? Hogy van biztosítva a család megélhetése? Mi volt, az Ön megítélése szerint, az elválásuk oka?

Ekkor megértettem, hogy ahhoz, hogy konkrétabb tanácsokat hallhassak a pszichológustól, mesélnem kell neki Anasztáziához fűződő kapcsolatomról, amelyben magam sem tudok valóban eligazodni, ezért el sem tudtam képzelni, hogyan tudnék róla a pszichológusnak mesélni. Anélkül, hogy Anasztázia nevét megemlítettem volna, a következőket mondtam:

– Ez a nő egy nagyon távoli helyen, Szibériában él. Véletlenül ismerkedtem meg vele, amikor egy kereskedőexpedícióval jártam arra felé. A peresztrojka kezdetétől fogva kereskedéssel foglalkoztam Szibériában. Különböző árut szállítottam egy gőzősön az Ob folyón a távoli vidékekre, visszafelé pedig halat, szőrmét, a vadon terméseit hoztam.

– Értem. Vagyis, mint Paratov: sétahajókázott a szibériai folyón mindenki irigykedése közepette.

– Nem sétahajókázott, hanem dolgozott. A vállalkozóknak azért mindig van elég tennivalójuk.

– Rendben, tegyük fel, hogy valóban van elég tennivalójuk, de van azért arra is idejük, hogy kiszórakozgassák magukat.

– Én ezzel a nővel egyáltalán nem szórakozgattam. Arra vágytam, hogy ettől a nőtől fiam legyen. Már korábban is szerettem volna egy fiúgyermeket, de aztán, mintha megfeledkeztem volna óhajomról. Az évek szálltak… De amikor ezt a nőt megláttam… láttam, milyen egészséges, fiatal és mennyire szép… Manapság a nők valahogy majdnem mind betegesek, de ő – egészséges, virágzó szépségű. Arra gondoltam, hogy a gyermek szintén szép és egészséges lesz. Fiat szült nekem. Voltam náluk, amikor a fiam még egészen picinyke volt, sem járni, sem beszélni nem tudott még. Akkor a karomban tartottam, de később nem volt vele kapcsolatom.

– De hát miért nem volt vele kapcsolata?

Ugyan hogyan is magyarázzam el ennek az embernek röviden mindazt, amit nem egy, hanem több könyvben írtam le? Hogyan mondjam el neki azt, hogy Anasztázia visszautasította, hogy elhagyja tajgai tisztását és beköltözzön a városba, én pedig képtelen vagyok a tajgában élni? Hogy éppen ő volt az, aki nemcsak arra nem adott nekem lehetőséget, hogy hagyományos játékokat adjak a fiamnak, hanem még azt sem engedte meg, hogy egyszerűen kapcsolatot létesítsek vele. Minden nyáron ellátogattam a szibériai tajgába, a tisztásra, ahol Anasztázia a fiammal élt, de a fiamat egyszer sem sikerült látnom. Mindegyik alkalommal kiderült, hogy nincs Anasztáziával, hanem Anasztázia nagypapájával, vagy dédpapájával, akik valahol a szomszédban, a határtalan szibériai tajga mélyén élnek. Azt, hogy elvigyen engem hozzájuk, látogatóba, Anasztázia elutasította, sőt, minden alkalommal csökönyösen kitartott amellett, hogy előbb fel kell készülnöm a fiammal folytatott beszélgetésre.

Megpróbáltam felvetni a gyermeknevelés kérdését és sok ismerősömnek feltettem ugyanazt a kérdést, amely mindig zavart és éretetlenséget váltott ki, jóllehet olyan egyszerű volt: Beszélgettél te már valaha komolyan a gyermekeddel?

Végül mindig kiderült, hogy a beszélgetések témája mindenkinél ugyanaz: „Menj enni!... Késő van, menj aludni!... Ne szemtelenkedj! Szedd össze a játékaid!... Elkészítetted a házi feladataidat?...”

A gyermek egyre nő, iskolába megy, de arra, hogy a szülő elbeszélgessen gyermekével az élet értelméről, az ember rendeltetéséről, vagy csak egyszerűen arról, hogy milyen életút áll a gyermek előtt, vagy nem jut ideje, vagy hasonló beszélgetést esetleg nem is tart fontosnak. Talán azt gondoljuk, hogy még nincs itt az ideje. Majd ha a gyermek felnő…

De ha még mi magunk sem igyekszünk erről komolyan beszélgetni gyermekeinkkel, akkor ki neveli őket?

Miért nem engedte Anasztázia, hogy mindezalatt az évek alatt beszélgessek saját, egyszülött fiammal? Fogalmam sincs arról, hogy mitől félt, vagy mit akart elkerülni.

S lám, felvirradt a nap, amikor egyszer csak váratlanul megkérdezte tőlem: „Vlagyimir, felkészültnek érzed magad arra, hogy találkozz a fiaddal és beszélgess vele?” Azt feleltem neki, hogy akarok vele találkozni, de a szót: „felkészültem”, képtelen voltam kimondani.

Mindezalatt az évek alatt elolvastam mindent, amit csak tudtam a szülők és gyermekek kölcsönös kapcsolatáról. Könyveket írtam, különböző országokban megrendezett konferenciákon léptem fel, de ezek alatt az évek alatt voltaképpen alig beszéltem arról, ami a legfontosabb, ami a legjobban izgatott: a gyermekek neveléséről és az idősebb nemzedék velük való kapcsolatáról.

Jóllehet rengeteg tanácsról gondolkodtam, elmélkedtem, amelyet a gyermeknevelésről szóló irodalomban találtam, mégis egyre többet gondoltam arra, amit Anasztázia mondott: „A gyermekek nevelése voltaképpen saját magunk nevelése.” Sokáig nem értettem igazán e mondat értelmét, de végül erre a szilárd következtetésre jutottam: gyermekeinket nem a szülői dörgedelmek, nem az óvoda, az iskola és az intézmények nevelik. Gyermekeinket az életmód neveli: a mi életmódunk, magának a társadalomnak az életmódja. Mondjanak a szülők, a tanítók az iskolákban, vagy más közoktatási intézményben bármit, alkalmazzanak bármilyen bölcs rendszereket, a gyermekek mindig az emberek többsége által kialakított életmódot fogják követni.

Vagyis az van, hogy a gyermekek nevelése teljes mértékben attól függ, hogy az ember maga hogyan érti meg a világot, attól, hogyan él ő maga, a szülei és a társadalom általában. Egy beteg, szerencsétlen, boldogtalan társadalomban csak beteg, szerencsétlen, boldogtalan gyermekek születhetnek.

– Ha nem beszél nekem részletesen a fia anyjával való kapcsolatáról, attól tartok, hogy nehezen tudok Önnek hathatós tanácsot adni – szakította meg az elnyúló szünetet a pszichológus.

– A történet nagyon hosszú. De ha röviden kellene elmondanom, akkor talán annyival összegezhetném, hogy az élet úgy hozta, hogy néhány évig nem volt kapcsolatom a fiammal és kész. Ennyi.

– Rendben, akkor mondja meg, hogy ez alatt az idő alatt anyagilag segítette-e valahogy kisfia édesanyját? Gondolom, hogy egy vállalkozó számára az anyagi segítség a család iránti figyelem legegyszerűbb megnyilvánulása.

– Nem, nem segítettem. Az anyja azt gondolja, hogy megvan mindene, ami nélkülözhetetlen a számára.

– Talán olyan gazdag az anyja?

– Egyszerűen megvan mindene.

Alexander Szergejevics egyszerre csak felpattant az asztaltól, és gyorsan beszélni kezdett:

– Az anyja Szibériában, a tajgában él. Remete életet folytat. Anasztáziának hívják, az Ön fiát pedig Vologyának, Ön pedig Vlagyimir Nyikolajevics. Felismertem Önt. Olvastam könyveit, mindegyiküket, nem is egyszer.

– Igen…?!

Alexander Szergejevics izgatott lett, fel s alá járkált a rendelőjében, majd ismét beszélni kezdett:

– Igen… Igen… Valóban kitaláltam? Rájöttem. Válaszoljon, kérem, egy kérdésre! Válaszoljon! Ez nagyon fontos a számomra. A tudomány számára… De mégse, inkább ne válaszoljon! Megmondom én magam… Már kezdem érteni… Meg vagyok róla győződve, hogy az Anasztáziával történt látogatása utáni évek alatt fokozottan tanulmányozta a pszichológiát, filozófiát. Egyre a gyermekek nevelésére gondolt. Így van?

– Igen, így.

– De a következtetések, amelyekre a „bölcs” könyvek elolvasása után jutott, nem elégítették ki Önt. S ekkor saját magában kezdett válaszokat keresni, vagy másképpen mondva, elkezdett gondolkodni a felnövekvő nemzedékről, a gyermekek neveléséről.

    – Igen, valóban így volt. De a legtöbbet a saját fiamról.

    – A kettő szervesen összekapcsolódik. Ön eljött hozzám elkeseredetten, és nem is nagyon hitt abban, hogy választ kap az Ön előtt felbukkanó kérdésekre. Ha tőlem nem kap válaszokat, akkor folytatja a keresést.

    – Valóban.

    – Igen… Megrendítő… Megmondom Önnek annak az embernek a nevét, aki nálam összehasonlíthatatlanul erősebb és bölcsebb.

– Ki ez az ember és hogyan tudnám elintézni, hogy fogadjon?

– Ez az ember az Ön Anasztáziája, Vlagyimir Nyikolajevics.

– Anasztázia? De az utóbbi időben nagyon keveset beszélt a gyermekek neveléséről. S különben is éppen ő volt az, aki nem engedte meg, hogy kapcsolatban legyek a fiammal.

– Hát bizony, éppen ő. Jelen pillanatig magatartására én sem vagyok képes logikus magyarázatot találni. Hihetetlen tett! A szerető nő a leendő apának egyszerre csak kijelenti, hogy nem lehet kapcsolata a fiával. Rendhagyó, soha korábban meg nem történt helyzet. De az eredménye!... Az eredménye megrendítő! Hiszen neki sikerült rábírnia… Nem, ez a szó az adott helyzetben nem idevaló. Anasztáziának sikerült fellelkesítenie… Kit? Bocsásson meg, egy nem túlzottan képzett vállalkozót, hogy a pszichológia, a filozófia, a gyermeknevelés kérdéseivel kezdjen el foglalkozni. Önt az utóbbi években mindez foglalkoztatta, sőt ezt bizonyítja még a hozzám való eljövetelének a ténye is. S Anasztázia ezek alatt az évek alatt egyedül nevelte a fiukat, de ugyanakkor Önt is. Készítette a gyermek és az apja találkozását.

– A fiunkat, azt valóban nevelte. Egyedül. Ami viszont engem illet, azt kétlem. Általában ritkán látjuk egymást. Találkozásaink is rövidkék.

– De azokkal az információkkal, amelyeket – ahogy Ön mondja – e rövidke találkozások alkalmával Önnek átad, máig foglalkoznunk kell, hogy megértsük azokat. Ezek megrendítő információk! Ön, Vlagyimir Nyikolajevics, azt mondja, hogy Anasztázia keveset beszél a gyermekek neveléséről, de ez nincs így.

Alexander Szergejevics gyorsan az íróasztalhoz lépett és a fiókból előhúzott egy vaskos szürke füzetet, gondosan megsimogatta, majd így folytatta:

– Az Ön könyveiből pontos egymás utáni sorrendben kiírtam mindazt, amit Anasztázia a születésről és a gyermeknevelésről mondott. Kihagytam a cselekmény részleteit, bár az is megeshet, hogy fölöslegesen ragadtam ki őket a szövegkörnyezetükből. A cselekmény a befogadás megkönnyítése miatt kétségtelenül fontos. Anasztázia kijelentéseiben hatalmas filozófiai értelem, azt is mondhatnám, egy ősi kultúra bölcsessége lakozik. Hajlamos vagyok feltételezni, és nem csupán én, hogy ezek a posztulátumok valamilyen ősi könyvben meg is vannak magyarázva, amelynek kora több millió évre tehető. Annak, amit Anasztázia mond, olyan mélysége van, olyan pontos, mint – nézetünk szerint – a legfontosabb gondolatok, amelyeket ősi kéziratok és kortárs tudományos munkák magyaráznak. Amikor kiírogattam mindent, ami az ember születésére és neveltetésére vonatkozik,… akkor végeredményben egy olyan tanulmányt kaptam, amelynek nincs párja a világon. Ennek alapján – erről meg vagyok győződve – temérdek disszertációt fognak még megvédeni, nem kevés tudományos fokozatot fognak odaítélni, megrendítő felfedezéseket tenni, de ami a legfontosabb, az másban keresendő: a Földön egy új faj bukkan fel, amelynek neve „Ember”!

– De hát ember ma is létezik.

– Az a véleményem, hogy a jövő távlatából nézve, az ember létezésének tényét meg lehet kérdőjelezni.

– Hogyhogy? Hiszen mi is létezünk mi ketten, ugyan hogy lehetne megkérdőjelezni a mi létezésünket?

– Létezik a testünk, amit „embernek” nevezünk. De az emberi egyén benső tartalma, pszichikai állapota a jövőben jelentősen különbözni fog a miénktől, és ennek okán – a különbséget hangsúlyozandó – feltétlenül szükséges megváltoztatni az elnevezést. Lehet, hogy a ma élő embereket „egy bizonyos korszak embereinek” nevezik majd, vagy másképpen fogják nevezni azokat, akik a jövőben fognak születni.

– Valóban ennyire komoly minden?

– Komoly is, minden kétségen kívül álló is! Ön tehát rengeteg könyvet olvasott a gyermekek neveléséről, amelyeket tudósok írtak. Most azonban mondja meg nekem, hogy melyik időszakban kezdődik a gyermek nevelése?

– Vannak szerzők, akik azt gondolják, hogy egy éves korban kell elkezdeni.

– Hát, bizony, éppen ez az. A jobb esetben egy éves korban. Anasztázia azonban megmutatta, hogyan formálódik az ember még … Meg vagyok róla győződve, hogy Ön most azt gondolja: „az anyaméhben”. De Anasztázia bebizonyította, hogy a szülők a jövendő gyermeküket még a sperma és a petesejt találkozása előtt is alakíthatják. Ez tudományosan is bizonyítható. Anasztázia magasabb szinten áll, mint az összes most élő, vagy bármikor korábban élt pszichológus a Földön. Kijelentéseinek hatalmas súlya van, felölelik a gyermek fejlődésének és nevelésének minden időszakát: a fogantatás előttit, a fogantatást, a méhen belülit és a továbbiakat is.

Olyan témákat érint, amelyeket még a múlt bölcsei sem tudtak megérteni, de még a jelenkor tudósai sem. Arra helyezte a hangsúlyt, ami nélkül lehetetlen teljes értékű embert szülni és nevelni.

– De én semmi ilyesmire nem emlékszem. Én nem írtam időszakokról.

– Ön könyveket írt, eseményekről tudósított. Anasztázia előre tudta, hogy Ön éppen így fog írni. S ezen túl – a következő lépés: ő maga kezdte alakítani ezeket az eseményeket, ténylegesen is, magával ragadó, sodró, elbeszélő formába öltöztetve egy hatalmas tudományos művet. Anasztázia az Ön könyvét saját életével alkotta meg, felbecsülhetetlen értékű tudást adva az embereknek.

Az olvasók zöme ezt ösztönösen érzi. Sokukat rajongással töltenek el a könyvek, de lelkesültségük okát képtelenek teljes mértékben megérteni, a tudatalattijukkal általuk korábban nem ismert információt fogadnak. De fogadni ezt az információt lehet tudatosan is. Ezt én most Önnek bebizonyítom. Tehát, itt van előttünk Anasztázia kijelentéseinek jegyzéke az ember születéséről. Mi ezt a kollegámmal tüzetesen kidolgoztuk, és széljegyzetekkel láttuk el. A kollegám az orvostudományok kandidátusa, szexuálpatológus. Itt a szomszédban rendel. Kísérleteket végeztünk és elemeztük a helyzetet.

Alexander Szergejevics kinyitotta füzetét és egyfajta izgalommal ünnepélyesen beszélni kezdett:

– Tehát a kezdet… A fogantatás előtti időszak. A társadalom sem jelenünkben, sem a múltban jóformán egyáltalán nem vett erről tudomást, mint a gyermeknevelés aspektusáról. Ma azonban már teljesen világos, hogy a Földön, vagy valahol a Világegyetem határtalan térségeiben létezett, vagy létezik egy olyan kultúra, amelyben a férfi és a nő közötti kölcsönös kapcsolat összehasonlíthatatlanul tökéletesebb, mint a jelenkoriban. A fogantatás előtti időszak az ember nevelésének fontos alkotó eleme, de még az is meglehet, hogy maga az alapja.

Anasztázia számunkra ismeretlen civilizáció kulturális hagyományait követve, mielőtt a gyermek nemzéséhez hozzálátna, egy bizonyos konkrét felkészülést végez. Eltompítja az Ön szexuális ösztönét. Számomra, mint pszichológus számára, ez jól látható az első könyvben leírt eseményekből. Felidézem, hogyan következtek egymás után:

Anasztáziával a tajgában pihenőt tartanak, Ön konyakot iszik, majd eszik, de Anasztázia nem nyúl sem az Ön által felajánlott ételhez, sem italhoz. Leveti magáról felső ruháját, majd a fűbe fekszik. Önt meglepi természetes szépsége, s felmerül Önben a nyilvánvaló vágy, hogy a gyönyörű női testet magáévá tegye. Szexuális felhevülésében kísérletet tesz a közeledésre, megérinti Anasztázia testét és… eszméletét veszti.

Nem megyünk bele a részletekbe, hogyan kapcsolta ki az Ön tudatát. Itt más a fontos – ennek eredményeképpen Ön Anasztáziát többé nem úgy fogadja, mint szexuális szükségletei kielégítésének tárgyát. Erről Ön saját maga is beszámol. Leírtam, amit mondott: „Meg sem fordult a fejemben…”

    – Igen. Ez igaz, a pihenő alatt történtek után már egyáltalán nem ébredt bennem szexuális vágy Anasztázia iránt.

    – Most, tessék, a második esemény – a fogantatás – az elbeszélés a gyermek fogantatásának a kultúrájáról.

    A lakájos földbevájt kunyhóban töltött éjszaka, a száraz fű és virágok illata. Ön azonban fél, nincs hozzászokva, hogy a tajgában egyedül aludjon és megkéri Anasztáziát, hogy feküdjön Ön mellé. Ön megértette, hogy ha Anasztázia Ön mellett lesz, nem történhet Önnel semmi rossz. Anasztázia Ön mellé fekszik.

Ekképpen intim helyzetbe Ön mellé kerül egy szépséges, fiatal női test, amelynek van még egy megkülönböztető tulajdonsága: egészséget sugároz. A rengeteg korábban megismert női testtel ellentétben ez a test szinte kicsattan az egészségtől. Ön érzi Anasztázia leheletének az illatát, de közben Önben egyáltalán semmilyen szexuális vonzalom nem ébred. Ez Önből ki lett űzve. A tér meg van tisztítva egy másmilyen lelki állapot számára – a család folytatására fókuszált igyekezetre. Ön a fiára gondol! A fiára, aki még nincs. Íme, ezt mondja a könyvben: „De jó volna, ha az én fiam Anasztáziától születne! Olyan egészséges! Ha így volna, a fiam is egészséges és gyönyörű volna!” Ön akaratlanul Anasztázia mellére helyezi kezét, simogatja, de ez a simogatás már másmilyen. Nem szexuális. Mintha a fiát simogatná. Majd a szája érintéséről ír, Anasztázia könnyű légzéséről, de tovább… minden részlet teljes hiánya, mintha semmi sem történt volna. Később már a reggelt írja le, annak csodálatos hangulatát, valami rendkívüli beteljesedésének az érzését. Meg vagyok róla győződve, hogy a kiadók azt tanácsolták Önnek, hogy a könyvek népszerűsége növelése miatt részletesebben ecsetelje ezt az éjszakát.

– Igen, valóban javasolták, nem is egyszer.

– De Ön mégsem írta le ezt az éjszakát a könyv újabb kiadásaiban, miért?

– Mert…

– Álljon meg! Kérem, ne mondja ki! Le akarom ellenőrizni a következtetéseim helytállóságát. Ön azért nem írta le azon éjszaka szexuális részleteit, mert egyáltalán semmire sem emlékszik mindabból, ami azután történt, ahogy megérintette Anasztázia ajkait.

– Igen, nem emlékszem semmire és még most sem tudok semmire sem visszaemlékezni azon túl, hogy reggel rendkívüli érzéseim voltak.

– Az, amit most mondok, hihetetlennek fog Önnek tűnni. Azon a szépséges éjszakán Önnek semmilyen szexuális kapcsolata Anasztáziával nem volt.

– Nem volt? Hát akkor honnan lett a fiam? Hiszen magam, e két szememmel láttam a fiamat.

– Anasztáziával Önnek azon az éjszakán valóban volt fizikai kapcsolata. Voltak spermák… megvolt általában minden, ami a gyermek nemzéséhez adalékként szükségeltetik, de nem volt szexualitás. Kollegáimmal nem egyszer elemeztük, hogy mi is történt Önök között. Kollegám is, ahogy jómagam is, meg vagyunk győződve arról, hogy Önök között Anasztáziával szex nem volt.

Maga a „szex” szó korunkban a testi szükségletek kielégítését sugallja, a testi gyönyörök elnyerése felé irányuló igyekezetet. A tajgai események kontextusában azonban hiányzik az adott cél, s itt arra gondolok, hogy Ön nem a testi gyönyörök elnyerésére törekedett. Itt az igyekezet és a cél más. A gyermek! Ennek okán az esemény elnevezését is más névvel kell illetni. Itt nem csupán az elnevezésről van szó, hanem az ember születésének minőségileg másmilyen módjáról.

Szeretném még egyszer megismételni: ez az ember minőségileg másmilyen születése. Az én állításom nem absztrakt, tudományos összehasonlítással könnyen be lehet bizonyítani. Csak ítélje meg saját maga, a pszichológusok vagy filozófusok közül ma már senki sem fogja tagadni a külső pszichikai tényezőknek az anyaméhben fejlődő magzatra kifejtett hatását. Többek között a férfi várandós nőhöz kialakított viszonyának is nagy és gyakran meghatározó jelentősége van. Sőt, azt sem tagadhatjuk, hogy a jövendő ember alakítására a nemi aktus pillanatában hatást gyakorol még a férfi nőhöz fűződő magatartásának a jellege is. Az egyik esetben olyan ez a magatartás, mint a testi vágy kielégítésének a tárgya iránti. A másik esetben viszont olyan, mint a vele együtt teremtőhöz. Ennek okán az eredmény is másmilyen lesz. Lehet, hogy az a gyermek, mely ilyen feltételek között fogantatik, intellektusa szintjén úgy fog különbözni korunk emberétől, ahogy korunk embere különbözik a majomtól.

A szex és a hozzá társuló élvezet a teremtésnél nem öncélú, csupán eszközök. Más pszichikai energiák vezérlik a testeket, másmilyenné alakul a gyermek állapota.

A fönt említettekből adódik az első szabály: Az a nő, aki teljes értékű embert akar szülni, tartós és boldog családot akar alapítani, annak képesnek kell lennie arra, hogy megragadja azt a pillanatot, amikor a férfi egy ember születése miatt akar hozzá közeledni. Saját eljövendő gyermekére fog gondolni, őt fogja benső szemeivel látni, annak megszületését fogja óhajtani.

Ilyen feltételek mellett a férfi és a nő olyan pszichikai állapotot érnek el, amely lehetővé teszi számukra, hogy az intimitásból a legmagasabb örömöt, megelégedettséget nyerjék. A jövendő gyermek viszont olyan energiát kap, amely a hagyományos módon születettekből, pontosabban mondva a véletlenszerűen születettekből hiányzik.

– Hogy érzi meg ezt a pillanatot a nő? Honnan tudja meg, mire gondol a férfi? Hiszen a gondolatok láthatatlanok.

– A gyöngédségből! A gyöngéd simogatásból lehet felismerni. A lelki állapot mindig külső jelekkel fejezi ki magát. Az öröm jelei a nevetés, a mosoly. A szomorúságé viszont a szem ennek megfelelő kifejezése, a testtartás, stb. Az adott esetben, gondolom, nem kívántatik különösebb tehetség ahhoz, hogy a nő a szexuális töltetű simogatást meg tudja különböztetni az olyan érintéstől, amellyel a férfi a nőt úgy illeti, mint jövendő gyermekét. Csupán az ilyen hozzáállásnál történik meg az a „valami”, aminek megtapasztalása az összes Földön élő lény közül csupán az embernek adatott meg. Ezt a „valamit” még soha senki nem tudta leírni, tudományosan megmagyarázni. Abban a pillanatban, amikor megtörténik, nem is lehet elemezni. Én, mint pszichológus, csak feltételezhetem, hogy az adott eseményben a legfontosabb nem a két test fizikai egyesülése lesz, hanem valami más, ami ennél felmérhetetlenül hatalmasabb: két gondolat egymásba olvadása. Még pontosabban fogalmazva: két érzéskomplexum egymásba olvadása. A közben nyert megelégedettség és megtapasztalt áldásos állapot jelentősen túlszárnyalja az egyszerű szexuális kielégülést. Időtartama nem olyan korlátozott, mint a közönséges szex esetében. A felfoghatatlanul kellemes állapot hónapokig, sőt, akár évekig is eltarthat. Ez az, ami kialakítja az erős szerető családot. Éppen erről beszél Anasztázia.

Ez azt jelenti, hogy az a férfi, aki egyszer ezt megtapasztalta, többé már nem képes összekeverni az így szerzett érzést az egyszerű szexuális kielégüléssel. Nem képes arra, hogy hűtlen legyen feleségéhez. Szerelmeséhez. A hűtlenségre még gondolni sem gondol. S éppen ettől a pillanattól fogva kezd kialakulni a család. A boldog család!

Van egy ilyen közmondásunk: „A házasságok az égben köttetnek”. Ebben az esetben ez teljesen ezen eseményt tükrözi. Ítélje meg saját maga! Mi manapság az égben köttetett házasság általánosan elfogadott bizonyítéka? Egy levél, amelyet az Anyakönyvi Hivatal állít ki, a sok különböző egyházak szertartásai. Nevetséges, ugye? Nevetséges, de ugyanakkor szomorú is!

Anasztázia pontosan határoz: az égben köttetett házasság bizonyítéka csak a férfi és a nő rendkívül meghitt állapota lehet, melynek következményeként teljes értékű ember születik a Földre.

Magam pedig még hozzátehetem: a korunkban született gyermekek zöme házasságon kívüli. Most pedig… Most elolvasom Önnek szexuálpatológus kollegám kommentárját:

Az „Anasztázia” könyvben leírt férfi és nő közötti szexuális kapcsolat a szex teljesen más jelentését mutatja. Az összes e témáról szóló most létező tankönyvek – az ógörögöktől, indiaiaktól fogva egészen a maiakig – naivnak és nevetségesnek tűnnek, ha összehasonlítjuk őket az Anasztázia által kifejtettek jelentőségével. Minden egyes a szexről írott hozzánk eljutott ősi műben, de még a jelenkorunkban írottakban is, minden kutatás a különböző pozícióknak, a szeretkezés technikáinak és ezek külső atribútumainak a kutatásában merül ki. Eközben azonban az emberek fiziológiai, pszichológiai képességei és lehetőségei különbözőek.

Külön-külön minden egyes ember számára csupán egyetlen pozíció lehet a leghatásosabb és legelfogadhatóbb, amely csupán az ő jellemének és vérmérsékletének felel meg, csak egy konkrét külső atribútumrendszer.

Aligha akad a világon olyan szakember, aki pontosan meg tudná határozni, hogy a rengeteg létező pozíció közül melyik minden egyes konkrét ember számára a legelfogadhatóbb.

Egy hasonló feladat teljesítése érdekében a szakembernek feltétlenül több ezer létező pozíciót kell ismernie, azok minden egyes nüánszát, tanulmányoznia kell a konkrét ember pszichikai képességeit, és ez teljes egészében lehetetlen.

A bizonyítéka annak, hogy a mai tudomány nem oldja meg a nő és a férfi kölcsönös szexuális kapcsolata elméletének problémáját, a meddő nők és férfiak egyre növekvő száma a mai társadalomban. Növekszik az egymást szexuálisan kielégíteni képtelen házastársak száma. Ez az örömtelen kép azonban megváltoztatható.

Az, amit Anasztázia megmutatott, még arról tanúskodik, hogy a természetben létezik egy bizonyos mechanizmus, bizonyos felsőbb erők, amelyek egyetlen pillanat alatt képesek megoldani a megoldhatatlannak tűnő gondot. Ez a mechanizmus vagy valamiféle erők a két ember – a férfi és a nő – belső állapota révén megtalálják a külön és kizárólag az ő számukra legmegfelelőbb állapotot és a kölcsönös nemi kapcsolat módjait.

Kétségtelen, hogy az ilyen esetben megtapasztalt élmény és öröm eljut a legmagasabb elérhető fokra. Teljes mértékben lehetséges, hogy a nő és a férfi ilyen módon együtt megtapasztalt gyönyöre mindig védelmezni fogja a házastársi hűséget függetlenül attól, hogy milyen törvényekkel és rítusokkal lesz szabályozva.

Házastársi hűség! Házastársi hűtlenség! Árulás!

Alexander Szergejevics felállt az asztaltól és állva mondta tovább:

– Anasztázia elsőként mutatta meg e jelenség természetét. Betéve tudom egyes mondatait, egész monológjait. Lám, mit mondott: „A Sötét Erők az emberben azért igyekeznek alantas testi vágyakat ébreszteni, hogy az ember ne tapasztalhassa meg azt a boldogságot, amelyet Isten ajándékozott neki. Ezek az erők mindenféle módot felhasználnak arra, hogy elhitessék az emberrel, hogy az ember a boldogságot – csupán a testi kielégülésre gondolva – könnyen el tudja érni. És éppen ezzel vezetik el az embert az Igazságtól.” Majd tovább… Most… Igen… „Megpróbálnak majd mindent, hogy újabb és újabb testekkel, vagy csak saját testük közönséges és bűnös módon való felhasználásával vegyék birtokba a boldogságot, csupán azért, hogy ösztönösen érezzék, hogy az igazi kötelékből áradó igazi boldogság egyre jobban távolodik tőlük.”

Abszolút hűen van itt ábrázolva a házastársi hűtlenség oka. Ezt úgy is megmagyarázhatom, mint pszichológus. Az egész logikus: a férfi és a nő, azaz a férj és feleség, a szex miatt foglalkoznak szexszel. Intuitív módon érzik, hogy nem kapnak általa elég örömöt, megelégedettséget, szakemberhez fordulnak, kiegészítő szakirodalmat olvasnak. Azt tanácsolják nekik, hogy változtassanak a pozíciókon, a szeretkezés módján, egyszóval a szexuális technikák változtatásának a segítségével foglalkozzanak a nagyobb öröm-gyönyörnek a keresésével.

Figyelje meg, kérem: foglalkozzanak a nagyobb öröm-gyönyörnek a keresésével, kutatásával! Mondani is fölösleges, hogy mivel a férfiak és a nők – ahogy ezt Anasztázia pontosan megjegyezte – ösztönösen tudnak a magasabb szintű lelki öröm létezéséről, keresnek, kutatnak. De… hol e keresés határa? Talán csupán a pozíciók változtatására korlátozódik? Ennek abszolút logikus folytatása a testek változtatása.

«Ó! - kiáltozzák a társadalomban. – Ez a házastársi hűtlenség!». Ugyan már, kérem! Nincs itt semmilyen házastársi hűtlenség. Nincs! Hiszen házasságok sincsenek!

A házasság, melyet egy okmány igazol, nem házassági kötelék. Csupán a társadalom által kigondolt feltételrendszer.

A házassági köteléket egy férfi és egy nő köti azáltal, hogy közösen elérik a legmagasabb lelki állapotot, amelyről Anasztázia mesélt. Anasztázia erről nem csak beszélt, hanem elérésének módjait meg is mutatta. Ez a férfi és a nő kölcsönös kapcsolatának új kultúrája.

– Ön, Alexander Szergejevics, tanácsolja a fiataloknak az intim kapcsolatot a házasság hivatalos megkötése előtti időben?

– Az emberek zöme éppen ezt teszi. Csak szégyenkezünk róla nyilvánosan beszélni. Én azonban azt tanácsolom, hogy ne foglalkozzunk a szexért való szexszel sem a házassági kötelék megkötése előtt, sem pedig utána.

Mi társadalmunkat szabadnak tartjuk. Lehetőségünk van arra, hogy szabadon foglalkozzunk a morális bomlasztással. S mi foglalkozzunk is. De még mennyire!

A bomlasztás iparággá nőtte ki magát. A mozi és a különböző segédtermék-gyártók, a prostitúció, a szex-shoppokból beszerzett gumiból készült nők mind ezt tanúsítják.

E szexuális orgiák hátterében – amelyek arról tanúskodnak, hogy a modern tudomány teljesen képtelen megérteni két ember kapcsolata megszilárdításának a jellegét és rendeltetésének mechanizmusait – Anasztázia szavai a felfedezés erejével hatottak, mint a megvilágosulás.

Én, mint pszichológus, megértettem az Anasztázia által kinyilvánított tézis lélegzetállítóan hatalmas jelentőségét. Anasztázia bemutatta a férfi és a nő kölcsönös kapcsolatának új kultúráját.

Ebben a főszerep a nőt illeti. Anasztázia képes volt Önt is elvezetni e kultúra megértéséhez. Képes volt rá úgy, hogy meglehet, ösztönösen valamiféle ősi civilizáció tudását használta fel. De... mi … Pontosabban a kollegám, a gyakorlatban is bebizonyította… Bebizonyította, hogy erre a férfi is képes…

A kollegám szexuálpatológus. Együtt elemeztük Anasztázia kijelentéseit. Ő beszélt először a kölcsönös kapcsolatok új, számunkra ismeretlen kultúrájáról. A legjobban Anasztázia azon kijelentése döbbentette meg, hogy… Önnek emlékeznie kell rá, Anasztázia mondta, hogy: „Melyik ember akar csupán testi gyönyörök eredményeképpen jönni a világra? Mindenki azt szeretné, ha a Szeretet hatalmas túláradásában, az alkotás iránti vágyban teremtetne és nem a testi szórakozás eredményeképpen születne e világra.” De gyermekeink éppen a testi gyönyörök eredményeképpen jöttek a világra. A feleségemmel gyermeket akartunk, ezért szexszel foglalkoztunk. Sőt! Én még arra sem emlékszem, hogy a feleségem melyik nap fogant. Csak akkor kezdtünk konkrétabban a gyermekre gondolni, amikor teherbe esett. Anasztázia azonban azt mondja, hogy éppen a nemi kapcsolat megteremtése előtti pillanatban kell elérni egy bizonyos adott lelki állapotot és vágyakozást. A kollegám azonban valószínűleg többet értett meg Anasztázia kijelentéseiből, mint én. Vagy több mindenre érzett rá. Meg akarta tapasztalni ezt az állapotot. Azt akarta, hogy gyermekük, fiuk szülessen. Kollegám már túl van a negyvenen. Felesége pedig két évvel fiatalabb nála. Két gyermekük van. Szexszel – ahogy ezt maga is bevallotta – az utóbbi években ritkán foglalkoztak. De a feleségével való beszélgetésüket a gyermekre terelte. A feleség férje óhaján előbb nagyon elcsodálkozott. Azt mondta, hogy számára már túl késő szülni. Viszonyát férjéhez mégis a jobbik irányba változtatta meg. Férje odaadta neki elolvasni az Anasztázia kijelentéseiből összeállított könyvet. Ezután már maga a feleség terelte a beszélgetést nem éppen ugyanarra, hogy ő is szeretne gyermeket, hanem arra, hogy mennyire igaz az, ami a könyvben meg van írva. Egyszer kollegám simogatni kezdte feleségét, miközben nem a szexre gondolt, hanem jövendő gyermekére. Ő ezt valószínűleg akképpen tudta tenni, ahogyan Önök Anasztáziával. Itt a különbség csak abban van, hogy Önt ebbe az állapotba Anasztázia vezette el, de a kollegám azt maga érte el. Hogy ez véletlenszerűen történt-e meg vagy nem, nehéz megmondani, ám kollegám mégis képes volt egy ilyen állapotba jutni. Felesége ugyanilyen szerelmes simogatással válaszolt. Ők ketten már nem fiatalok, természetesen nem érezték azt az erős szexuális ösztönt, mint fiatalkorukban. A jövendő gyermekükről szóló gondolataik minden valószínűséggel a háttérbe szorították a szextechnikákról szóló gondolatokat. Végül… végül ez a bizonyos „valami” mégis megtörtént. Sem a kollegám, sem pedig a felesége nem tudtak visszaemlékezni az intim kapcsolat részleteire. Ahogyan Ön sem, ők sem emlékeznek rájuk. De ahogy Ön is, ők is a reggel felejthetetlen, gyönyörű érzéseiről beszélnek. Kollegám azt mondja, hogy egész életében sem a feleségével, sem a más nőkkel létesített nemi kapcsolat alatt - és ilyen szép számmal akadt – nem tapasztalt soha semmi hasonlót.

Negyven éves felesége most várandós, a hetedik hónapban van. De nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy a felesége szerelmes lett.

– Kibe?

– A saját férjébe, Vlagyimir Nyikolajevics! Csak képzelje el, ez a korábban morgós és picit csípős asszonyság manapság bejár a klinikánkra és várja, mikor fejezi be férje a betegfogadást. Üldögél a folyosón és akár egy szerelmes csitri, szerelmesére vár. Titokban többször megfigyeltem arckifejezését. Ez is megváltozott! Egy alig látható, titkolt mosoly jelent meg az arcán. Már régóta ismerem ezt a családot. Olyan nyolc éve. Ez a lelkében kihunyt szikrájú, kissé kövérkés nő hirtelen tíz évet fiatalodott. Szép lett, eltekintve a világosan látható várandós állapotától.

– De a kollegája viszonya a feleségéhez szintén megváltozott vagy ugyanolyan maradt, mint korábban?

– A kollegám maga is megváltozott. Teljesen abbahagyta az ivást, bár korábban –nem túlzottan ugyan – de mégis fel-felöntött a garatra. Abbahagyta a dohányzást is. A legkedvesebb foglalkozásuk ma a feleségével egyetemben a rajz lett.

– A rajz? És miket rajzolnak?

– Jövendő családi birtokukat rajzolgatják, amelyről Anasztázia mesélt. Szeretnének földet venni és házat építeni rajta… Nem igaz, nem jól mondtam, nem házat építeni, hanem jövendő gyermekeik számára szeretnék itt lerakni majdani édenkertjük szegletének alapjait.

– Jövendő gyermekeik számára?!

– Igen, jövendő gyermekeik számára. A felesége most csak azt sajnálja, hogy fogantatása a városi lakásukban történt és nem saját birtokukon, ahogy azt Anasztázia mondja, a saját kezük által létrehozott Szeretet Terében, ahol az édesanyának várandósága alatt kell tartózkodnia, és ahol a szülésnek meg kell történnie.

Kollegám felesége meg van róla győződve, hogy még egy további gyermeket is meg tud szülni. Ezt kollegám is így hiszi.

Én meg vagyok róla győződve, hogy a fajfenntartás ösztöne, mely az állatokra jellemző, abban tér el az emberitől, hogy az állatok párosodás közben csak a természet hívásának engedelmeskednek. Amikor az ember csak szexszel foglalkozik, az állatokhoz hasonlatos. Az a gyermek, aki egy ilyen folyamat eredményeképpen érkezik a világra, félember-félállat lesz.

Az igaz, valódi ember csak akkor tud megszületni, amikor az ő megteremtésénél csupán az emberre jellemző energiák és érzések lesznek jelen: a szeretet, a jövendő látásának a készsége, az alkotás-teremtésnek a teljes tudatosítása. Ennek a megnevezésére a szex fogalma nem alkalmas. Megszentségteleníti az adott folyamatot. A megfelelőbb szó itt „együttes teremtés”. Amikor a férfi és a nő olyan állapotba jutnak, amelyben megvalósul az együttes teremtés, akkor a közöttük létrejött kötelék, a házasság, a mennyekben köttetik. Ezt a köteléket nem az okmány, nem a rítus erősíti meg, ezt valami sokkal hatalmasabb és jelentősebb fogja erősíteni, és ezért lesz szilárd és boldog. S nem kell arra gondolni, hogy csak fiatalok léphetnek ilyen kötelékre. A kollegám esete bizonyítja, hogy ez elérhető különböző korú emberek számára is. Az ilyen kötelék csak abban az esetben lehetséges, ha képesek megérteni az Anasztázia által elmondottak jelentőségét.

– Akkor viszont mi történik? Mindazok, akiknek az igazolványában a házasság anyakönyveztetéséről pecsét van, voltaképpen nem is házasok?

– A pecsét a személyi igazolványban csupán a társadalom által létrehozott szabály. Az igazolások, a különböző népek körében, különböző korokban alkalmazott eltérő rítusok csak külsőségeikben tértek el, de lényegük ugyanaz volt – a lélekre kifejtett hatás: hogy a két ember közötti kapcsolat művi úton való megteremtésének legalább fizikailag látható jele legyen. Anasztázia ezt pontosan látta, amikor így beszél róla: „A képmutató kötelék iszonyatos. A gyermekek! Érted, Vlagyimir, a gyermekek! Ők érzik az ilyen szövetség mesterkéltségét, hazugságát. A gyerekek kezdenek kételkedni mindenben, amit a szülők mondanak nekik. Ők a hazugságot tudatalatti szinten már fogantatásuk pillanatában érzik. És rosszul érzik magukat miatta”.

Kiderült, hogy a természetben létezik egy nem mesterséges, hanem természetes, Isteni kötelék. Hogy ezt hogyan lehet elérni, a mai embereknek meg lett mutatva.

– Vagyis ez azt jelenti, hogy még a házasoknak is – itt a személyiben pecséttel rendelkezőkre gondolok – ténylegesen ismételten házasságra kell lépniük párjukkal?

– Pontosabban mondva, nem ismételten, hanem valóságosan.

– Ezt sokak számára nehéz lesz megérteni. Minden országban hozzászoktak, hogy a szex a gyönyör legmagasabb forrása és sorban mindenki a gyönyör miatt foglalkozik vele.

– Mindez hazugság, Vlagyimir Nyikolajevics! A férfiak kilencven százaléka képtelen kielégíteni a nőket.

A mítosz, hogy rengeteg ember a szextől nyeri a legmagasabb szintű élvezetet, csak pszichológiai szuggeszció. Az ember szexuális ösztönét az üzleti ipar használja ki. A legálisan és illegálisan kiadott és terjesztett pornó folyóiratok pénzügyi csatornák. Éppen ezek szédítik az embereket. A filmek, amelyekben a minden hájjal megkent szupermenek könnyedén kielégítik partnereiket, szintén csupán üzleti húzások.

Egyszerűen félünk, szégyenkezünk egymás előtt beismerni, hogy nincs megfelelő partnerünk. De a vitathatatlan tény továbbra is fennáll. A megkötött házasságok hatvan százaléka széthullik. A családok fennmaradó negyven százaléka is távol áll attól, hogy tökéletes legyen. Erről az állandó házastársi hűtlenség, a virágzó prostitúció tanúskodik.

Az a megelégedettség, amit manapság a szex által nyerünk, távolról sem teljes. Csupán piciny része annak a megelégedettségnek, amely az ember sajátja, s amelyet valódi „együttes teremtés” által nyernek ketten, amikor teljesítik isteni rendeltetésüket, amit egész életünkben hiába keresünk.

 „A helytelen helyen keresgélünk!” Ezen állítás helyességét kétségtelenül maga az élet bizonyítja.

Anasztázia, aki valamilyen ősi civilizáció képviselője, amelyről történészeinknek halvány gőze sincs, megbontja a kialakult sztereotípiákat. E kultúra tökéletességére utal a várandós édesanyához fűződő kapcsolat.

E kultúra megváltozhatatlan feltétele az, hogy a várandós édesanyának kilenc hónapig azon a helyen kell tartózkodnia, ahol fogant, és itt is kell szülnie. Mennyire komoly ez?

A modern tudomány eszköztárában található információk és az összehasonlító elemzés segítségével be lehet bizonyítani ezen állítás előnyét. A hely neve, ahol a fogantatásnak létre kell jönnie, és ahol az édesanyának gyermekét ki kell hordania: „a Családi Birtok”. E birtokon a férfi és a nő saját kezével egy kertet hoztak létre, ahol különböző növények nőnek. A fiziológusok nem fogják tagadni a várandós édesanya helyes táplálkozásának fontosságát. Erről sok-sok tudományos és áltudományos munka íródott. Na és? Talán minden várandós édesanyának át kellene ezeket tanulmányoznia? Minderről megfeledkeznie és szorgalmasan tanulmányoznia az irodalmi forrásokat: táplálékként mit és hogyan használjon fel? Nehéz ilyet elképzelni.

Sőt, még ha minden várandós nő tanulmányozná is ezeket a tudományos értekezéseket, feltétlenül egy másik megoldhatatlan feladat előtt állna: honnan szerezze be az ajánlott termékeket?

Tegyük fel, hogy adott egy nagyon gazdag modern házaspár. Anyagi lehetőségeik lehetővé teszik, hogy megvásároljanak mindent, mi szem-száj ingere. Illúzió! Nincs az a pénz, ami lehetővé tenné, hogy meg lehessen vásárolni azt, amit egy várandós nő megkíván, mégpedig abban a pillanatban, amikor azt óhajtja. Itt arra gondolok, hogy nincs az a pénz, amiért például olyan minőségű almát vásárolhatnánk, amilyet saját kertjében tud leszakítani egy várandós édesanya az almafáról és azonnal el is tud fogyasztani.

A következő aspektus pszichológiai jellegű, de nem kevésbé jelentős, mint a fiziológiai. Képzeljünk el és hasonlítsunk össze két helyzetet:

Az első általános, amely az emberek zömével megesik. Vegyünk egy fiatal, anyagilag közepesen, vagy a közepestől jobban álló családot. A várandós nő férjével egy panellakásban él. Vajon tud-e egy ilyen nő a megfelelő minőségű táplálékhoz jutni? Nem! A mai üzletek – még a legdrágább szupermarketek sem – tudnak minőségi élelmet kínálni. A tartósított, mélyhűtött élelmiszeripari termékek az ember számára nem természetesek. A piacok? Még a piaci termékek is, finoman mondva, kétes minőségűek. Sőt, a táplálkozásra használt növények termesztésénél már a maszekok is megtanulták használni a különböző vegyi adalékokat. Az egyik dolog az, amikor saját maguk számára termesztenek, másik az, amikor eladásra. Ilyenkor azon igyekezetük, hogy kapjanak is érte valamit, arra vezeti őket, hogy különböző stimulátorokat használjanak. Ezt mindenki tudja, és az emberben, amikor ilyen mesterséges eredetű élelmet fogyaszt, természetesen felébred a nyugtalanság érzete.

A nyugtalanság érzete! A nyugtalanság a modern ember állandó kísérője.

A várandós nőt úton-útfélen a folytonosan fennálló szociális kataklizmákról, az ökológiai szerencsétlenségekről szóló végeláthatatlan információáradat támadja. Tudatában és tudatalattijában is egyre növekszik a nyugtalanság az eljövendő gyermek sorsa miatt. De hol, miben vannak a pozitív tényezők? Ilyenek egyszerűen nincsenek és nem is lehetnek a létezés ilyen szörnyeteges feltételei mellett, amelyekre mi magunk ítéljük önmagunkat.

Még a jól és csinosan berendezett lakásban is egyszer megszokjuk a környezetünket. A lakás többé már nem örvendezteti szemünket az újdonság erejével. De hozzászokunk ahhoz is, hogy a lakásban a dolgok elavulnak, elromlanak, ugyanúgy hozzászokunk ahhoz a tényhez is, hogy a vízvezetékből folyó víz nem alkalmas a fogyasztásra. A várandós nő mindezt egyszerre, hirtelen kezdi érezni. Ezért nem marad számára egyéb, mint reménykedni, hogy „talán, mégis…”. A „talánban” való reménykedés az egyedüli, amire még támaszkodni tud, amikor a kilátástalanság nyomása alatt van.

A másik esetben a nő, amikor a Szeretet Tere veszi körül – ahogy Anasztázia nevezi –, a fiziológiai szükségleteinek kielégítésén kívül hatalmas pszichológiai feltöltést kap.

A modern tudomány meg tudja világítani és be tudja bizonyítani Anasztázia majd minden egyes állításának igazát. Állításai meghökkentően egyszerűek és logikusak. Csak csodálkozni tudunk azon, hogy vajon mi a sok bölcselkedő beszéd közepette miért nem fordítottunk rá figyelmet.

Anasztázia ugyanakkor titokzatos, a modern tudomány által megmagyarázhatatlan jelenségekről is szól:

„Három fő pontot, a létezés első három szintjét kell a szülőknek bemutatniuk saját teremtményüknek”.

Majd Anasztázia azt mondja, hogy a létezés e három pontjának, szintjének egybeolvadása érdekében – mégpedig a Családi Birtokon belül – a következőnek kell megtörténnie: „Kettejük gondolata a Szeretet-Szerelemben olvad egybe… Íme, ez az első szint. Ennek a neve a szülői gondolat…A második szint, pontosabban mondva, az emberi szint akkor születik meg, s gyújt az égen új csillagot, amikor a testek Szeretet-Szerelemben, a csodálatos Teremtésre irányított gondolatokkal olvadnak eggyé…És a harmadik szintnek, az új szintnek, azon a helyen kell megtestesülnie, ahol a gyermek megfogant, ott kell a szülésnek is megtörténnie. S itt az apának is jelen kell lennie. S ekkor emel hármójuk fölé a mi hatalmas mindnyájunkat hőn szerető Atyánk koszorút-koronát.”

Kétségtelen, hogy a gyermek ugyanazon a helyen – a gyönyörű Családi Birtokon – történő fogantatásának, kihordásának és megszületésének előnyeit a fiziológusok is és a pszichológusok is tudományosan be tudják bizonyítani. Ám Anasztázia ennél sokkal fontosabbat mond. Azt mondja, hogy az adott esetben létrejön a születendő ember teljes kapcsolata a Világegyetemmel. Miért? Hogyan? Mennyire fontos az adott hozzáállás az eljövendő ember sorsára nézve? Ezt a modern tudósok csupán feltételezhetik.

Megpróbáltam összevetni azt, amit Anasztázia mond, azzal, amit a ma annyira népszerű horoszkópok jövendölnek. Magától adódott a kérdés, hogy a három pillanat melyikét lehet az ember születése számára legfontosabbnak tekinteni: a gondolatot, a fiziológiai fogantatást vagy a kisdednek az anya méhéből való előbukkanását?

Az ember születésének általánosan elfogadott dátuma az anyaméh elhagyásának a pillanata. Ettől a pillanattól fogva számítják a horoszkópok. Ma azonban a tudomány már elismeri, hogy bár a magzat az anya méhében van, mégis él, érez. S ha már így van, akkor az ember már létezik. Már leszületett. Mozog, az édesanya érzi, hogyan rugdalózik pici lábaival, dögönyözi őt kezeivel. Lehet, hogy az ember születésének sokkal pontosabb dátuma a pete sperma általi megtermékenyítésének a pillanata volna? A fiziológia szempontjából nézve ez a momentum sokkal pontosabban meghatározza az ember születésének a pillanatát. De… A sperma találkozása a petével nem oka a folyamatnak, hanem következménye. E találkozást megelőzi a két ember gondolata. Lehet, hogy éppen e gondolatok határozzák meg a születés dátumát? A három pillanat közül mára a magzat e világon való megjelenésének a pillanata van elfogadva. Holnap viszont lehet valami más is általánosan elfogadott. Anasztázia elmélete szerint az ember születésének a dátuma az a pillanat, amikor megtörténik a három már említett aspektus egybeolvadása. És ennek megvan a maga vitathatatlan logikája. Mi azonban – itt a mai tudományt is, de a vallási tanításokat is értem – erre még gondolni sem merünk.

– De hát mitől kellene félnünk?

– Van mitől… Tudja, Vlagyimir Nyikolajevics, ha elismerjük, hogy Anasztázia állításai vitathatatlanok, akkor ugyanúgy el kell ismernünk, hogy ha azon kultúra embereivel hasonlítjuk magunkat össze, amelyet ő képvisel, akkor mi nem vagyunk teljes értékű emberek. A ma élő emberek zöménél egy vagy két alkotóelem, amely a teljes értékű ember sajátja, nincs jelen. Hát ezért félünk erről nemcsak beszélni, de még gondolkodni is. Pedig el kellene róla gondolkodnunk…

– Nem lehet, hogy azért nem beszélünk, és azért nem gondolkodunk róla, mert ezek az állítások túlontúl vitathatók?

– Ellenkezőleg! Túlontúl vitathatatlanok!

Elsősorban: Csak gondoljon bele! Vajon ki fogja vitatni azt, hogy a legerkölcsösebb és pszichológiailag a legtelítettebb az a helyzet lesz, amelyben nem az erkölcsi bomlás, hanem a jövendő gyermekről szóló gondolat előzi meg a sperma és a pete találkozását.

Másodsorban: Abszolút vitathatatlan az is, hogy a várandós édesanyának teljes értékű táplálékot kell kapnia, kerülnie kell a stresszt. Erre ideálisnak mutatkozik a saját birtok, amelyről Anasztázia beszél.

Harmadsorban: Az ismert környezetben, a megszokott helyen a szülés sokkal áldásosabb lesz a vajúdó nő számára, de – ami a legeslegfontosabb – az újszülött számára is. Ez szintén vitathatatlan tény úgy a pszichológusok, miként a fiziológusok számára is. Egyetért mind e három ponttal?

– Természetesen, egyetértek.

– Hát látja, vitathatatlanok és nem csupán a tudósok számára. Következésképpen nem tagadhatjuk e három jótékony alkotóelem egyetlen egységbe való kapcsolásának áldásos hatását.

Mint pszichológus feltételezhetem, hogy a térben az ilyen összekapcsolódás alkalmával pszichikai reakció megy végbe. Erre az egész Világegyetem válaszol, reagál. Fogadja az újszülöttet, és információs kapcsolatot létesít vele.

– Lehet. De milyen jelentősége van itt annak, hogy milyen precizitással állapítjuk meg az ember születésének a dátumát?

– Hatalmas! Globális! Meghatározza azt, hogy milyen szinten érzékeljük a világot. Ha az első helyre helyezzük a magzat világrajövetelét, akkor ebből adódóan a világ érzékelésének első helyén az anyag áll.

Ha viszont a férfi és a nő szándékai összeolvadásának a pillanatát állítjuk első helyre, akkor az első helyre a tudatosság kerül. Ennek következtében két különböző kultúra jön létre, amelyek meghatározzák életmódunkat. Az első esetben elsőbbséget az anyag kap, a másodikban viszont a szellemiség. Erről már régen perlekednek az emberek nyíltan is, titokban is. Számomra most azonban nyilvánvaló, hogy e perlekedés teljes egészében értelmetlen. Anasztázia nem csak e két fogalom egyetlen egységbe való olvadásáról beszél, hanem egy harmadik fogalomról is. Állításaira építve felállíthatjuk a teljes értékű ember születésének az elméletét, és annak megvalósításának lehetőségét. Ez egyszerű és mindenki számára hozzáférhető. De vajon miért nem valósítjuk meg saját lehetőségeinket? Miért van káosz a tudatunkban és miért rohanásban telik az életünk? Ez itt a kérdés!

– Hát én azt gondolom, hogy a születés dátumaként azt a napot és órát lehet venni, amikor a kisded édesanyja méhéből napvilágra érkezik. Csak pontosabban kell megnevezni: a világra való érkezés időpontját.

– Lehet. Teljes mértékben lehetséges! De a születés pillanatáról azért majd kérdezze meg Anasztáziát.

– Megkérdezem. Számomra is érdekes lenne megtudni, hogyan és pontosan mikor születtem én, mikor született a fiam.

– Az Ön fia… Ön tanácsért fordult hozzám, én pedig a magam gondjairól beszélek… Bocsásson meg, tisztára megfeledkeztem! Sok minden gyűlt össze a szívemben. Tudja, hetente háromszor tartok fogadónapot. Az emberek a gondjaikkal jönnek ide.

Mindenki szokványos kérdéssel fordul hozzám: hogyan nevelje a gyermekét, hogyan lépjen kapcsolatba a fiával vagy a lányával. A gyermek viszont már öt, tíz vagy esetleg már tizenöt éves is. Ha azt mondom valakinek: Már késő nevelni, komám!” – azt jelentené, hogy megölöm benne az utolsó reményt. S ezért van bizony, hogy voltaképpen csak vigasztalásra futja.

– Hát igen, az én fiam is már majdnem öt éves. Akkor ez azt jelenti, hogy én is elkéstem?

– Önnek, Vlagyimir Nyikolajevics más a helyzete. Az Ön fia mellett ott van Anasztázia. Nem minden ok nélkül nem engedte meg Önnek, hogy „bedobja” a gyermeket a mi világunkba. A gyermeket ő maga neveli, összhangban egy másmilyen kultúrával.

– Ez tehát azt jelenti, hogy mi ketten a fiammal másféle kultúrából származunk és ennek okán sosem értjük majd meg egymást?

– A szülők és a gyermekek mindig is úgymond különböző kultúrák, különböző világnézet képviselői. Minden nemzedéknek megvan a maga prioritása. Persze a különbség nem annyira erőteljes, mint az Ön esetében. Az én tanácsom az, hogy még mielőtt találkozna és beszélne a fiával, kérje ki Anasztázia tanácsát arról, hogy lehetne ezt a legjobban megtenni. Fogadja figyelmesen mindazt, amit majd mond Önnek. Hiszen Ön sok mindent olvasott, rengeteget elmélkedett a gyermekek neveléséről. Most majd Anasztáziát jobban meg fogja tudni érteni.

– Nem mindig tudom megérteni, amit mond. Néha még hosszú idő múlva sem. Bizonyos kijelentései kételyeket váltanak ki bennem. Misztikusak és bizonyíthatatlanok. Sok mindent nem is nagyon hozok nyilvánosságra abból, amit mond, mert gyakran inkább fantasztikumra hasonlít és…

Alexander Szergejevics hirtelen tenyerével az asztalra csapott és erélyesen, sőt durván félbeszakított:

– Erre nincs joga! Ha az Ön képességei nem engedik, hogy bármit is tudatosítson, akkor adja meg a lehetőséget, hogy ezt mások tegyék meg.

Nem tetszett nekem a pszichológus erélyessége, sem az, amit mondott. Nem először hallottam és olvastam ilyen indíttatású nekem szánt megjegyzéseket. Fájt! Amikor ilyeneket hallottam, az volt az érzésem, hogy én csak valami „bólogató János” vagyok, akinek pusztán az a szerep jutott, hogy a lehető legpontosabban adja vissza a tajgai remetenőtől hallottakat. A nagy tudorok, akik hasonló nyilatkozatokat tettek, azonban nem vettek mindent figyelembe. Úgy döntöttem, helyrerázom a pszichológust, aki hirtelen agresszív kezdett lenni:

– Ön minden bizonnyal azokhoz tartozik, akik képesek minden elhangzottat megérteni. Én nem vagyok pszichológus, nincsenek tudományos rangjaim, de számomra is érthető az egyszerű igazság: ha nyilvánosságra hozom Anasztázia minden misztikus, nem bizonyítható kijelentését, akkor az emberek mindenhez, ami a könyvekben meg van írva, úgy fognak viszonyulni, mint a meséhez. Azzal, hogy bizonyos misztikus kijelentéseket nem hozok nyilvánosságra, talán ugyanakkor megmentem azt, ami racionalitással bír.

– Konkrétabban is meg tudná mondani miféle misztikumról van itt szó?

– Hát, persze! Például arról, hogy Anasztázia azt mondta, hogy a Világmindenségből összeszedte a legjobb hangkapcsolatokat, elrejtette őket a könyv szövegében és ezek majd jótékonyan fognak hatni az olvasókra.

– Igen, erre én is emlékszem. Nagyon jól emlékszem. Ez még az első könyvben van. Még azt is mondta, hogy a hatás fokozódik, ha az olvasó olvasás közben a természetben fellelhető hangokat fog hallani.

– Tehát emlékszik rá? És arra is, hogy ezek a szavak nem csak a könyv szövegében fognak zengeni, hanem ott vannak a borító belső oldalán is. Emlékszik rá? Ezt a kiadók tanácsolták, hogy felkeltse az olvasók érdeklődését. Meg is tettem…

– Helyesen!

– Helyesen?! Tudja, hogy éppen ez a kijelentés, amely a borítón jelent meg, riasztott vissza sokakat a könyv megvásárlásától? Sokan reklámtrükknek vélték. Erről még a sajtóban is írtak. Ezért le is vettem néhány kiadásról. Sokan gondolják, hogy ez misztikus, kitaláció.

– Idióták! Hát tényleg… tényleg ennyire el tud a társadalom tudata sorvadni? Vagy talán a szellemi restség iktatja ki a tömegek logikus gondolkodását?

– Miben van itt a szellemi restség? Ha amúgy sem lehet bebizonyítani.

– Bebizonyítani? Ugyan mit kell itt még bizonygatni? Ez a kijelentés egyszerűségét tekintve nem egyéb, mint egy zseniális pszichológiai teszt, amely egyetlen pillanat alatt és könnyűszerrel bizonyítja, hogy ki a sorvadó szellemi képességekkel rendelkező tiszta tökkelütött. Ha az ilyenek még a sajtóban is fellépnek, akkor éppen így bizonyítják önön maguk tökkelütöttségét: nézzétek és lássátok, milyen tökkelütöttek vagyunk! Zseniális teszt ez!

– Mi ebben a teszt? Ezt a kijelentést nem lehet bizonyítani.

– Nem lehet? Hát tényleg azt gondolja? De hiszen itt nincs is mit bizonyítani. Az, amit Anasztázia mond, az egy axióma. Csak ítélje meg saját maga! Bármelyik könyv szövege – figyelje meg kérem – levél, vagy bármely szóbeli felszólalás hangok összekapcsolódásából áll. Eddig érthető? Egyetért velem?

– Hát, általában így van. Igen, egyetértek. Minden könyv szövege hangok összekapcsolódásából áll…

– Látja, milyen egyszerű az egész? Még ezen egyszerű tényen is fönnakadtak azok, akik lusták logikusan gondolkodni.

– Lehet… Hiszen Anasztázia megmondta, hogy megtalálta és a Világmindenség térségeiből összegyűjtötte a legjobb hangkapcsolatokat és ezek jótékony hatást fognak gyakorolni az olvasókra.

– De hiszen ebben egyáltalán nincs semmi misztikus. Ítélje meg saját maga! Amikor Ön ilyen vagy amolyan könyvet olvas, egy újságban vagy folyóiratban cikket, nincs az Önre semmilyen hatással? A szöveg válthat ki Önből közömbösséget, de ugyanakkor fel is dühítheti, megelégedetté teheti, de haragot is gerjeszthet vagy örömöt is adhat. Igaz? Érti? Egyetért velem?

– Egyet.

– Remek! Ami pedig Anasztázia szövegeinek jótékony hatását illeti, ezt az bizonyítja, ahogyan az olvasók az olvasottakra reagálnak. Nem recenziókról van itt szó, amit meg is lehet rendelni. A jótékony hatást az alkotói lendület, késztetés bizonyítja. Erről számtalan vers és dal tanúskodik, amelyeket az Ön olvasói írtak. Hiszen én magam is öt hangfelvételt vásároltam. Dalokat, amelyeket Anasztáziához írtak. Egyszerű, vagy éppen ellenkezőleg rendkívüli emberek írták. Megvettem ezeket a felvételeket és hallgattam őket. Maga az élet bizonyította mindazt, amit Anasztázia mondott. Hiszen a versek az olvasottak hatására születtek. Ön pedig azzal jön itt, hogy „misztika”. Nincs joga Anasztázia cenzora lenni!

– Rendben. Bocsásson meg! Köszönöm a tanácsait.

Már kezem az ajtó kilincsére helyeztem, hogy elhagyjam a pszichológus rendelőjét.

– Várjon még, kérem, Vlagyimir Nyikolajevics! Látom, hogy megsértődött. Bocsásson meg, ha úgy érezte, hogy hangom túl szigorú. Nem akarom, hogy így váljunk el egymástól!

Alexander Szergejevics, testesebb, idősebb ember a rendelő közepén állt. Gondosan begombolgatta köpenyét, majd így folytatta:

– Értse meg kérem, hogy Ön köteles mindent leírni, amit Anasztázia mond! Még akkor is, ha az elmondottak az Ön számára, az én számomra, vagy más számára is értetlenül hangoznának. Még akkor is. Fontos, hogy ők megértsék!

– Kik azok az ők?

– A fiatal nők, akik még képesek egészséges gyermekeket szülni. Ha megértik, biztosan minden megváltozik… De valahogy keveset beszéltünk a fiáról, éppen róla, aki miatt hozzám fordult.

– Persze, miatta jöttem.

– Nem tudok Önnek semmi konkrét tanácsot adni. Az ön helyzete túlságosan rendhagyó. Lehet, hogy valamilyen képeskönyvet kellene vinnie neki a tajgába. Például a történelemről. Öltözzön fel szépen! Lehet, hogy merő képtelenség az, amit most mondtam, de valahogy szeretném, ha valóságunkat kellemes, nem túl durva fényben tüntetné fel.

– De hát hogyan? Retusáltan és megszépítve?

– Nem erre céloztam. Hiszen Ön maga lép saját gyermeke elé, mint valóságunk képviselője, amivel a gyermek szemében kompromittálja saját magát.

– Miért kellene nekem egyedül felelnem társadalmunk minden visszásságáért?

– Ha Ön a fiának megmutatja, hogy képtelen bármit is jobbra fordítani a társadalomban, kinyilvánítja tehetetlenségét. Kompromittálja saját magát a fia előtt. Gondolom, hogy a fia úgy van nevelve, hogy nem tudja megérteni, hogy az ember számára bármi is lehetetlen volna.

– Úgy tűnik, hogy igaza van, Alexander Szergejevics. Köszönöm a részletes tanácsot. Tényleg jobb lesz, ha a gyermek szemében életünket egy picit megszépítem. Persze, megéri, különben még azt gondolja majd, hogy…

– Megszorítottuk egymás kezét és – nekem úgy tűnt – jó szívvel búcsúztunk egymástól.

Szóljon hozzá!

• Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
• A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
• A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.