Belevágok a közepébe, és aki akar, kövezzen meg, de én úgy eltörölném a tankötelezettséget, mint a sicc! Akinek fontos a gyermeke, az amúgy is tanítaná (taníttatná), nevelné, akinek viszont nem, az nem lenne a többi gyermek kárára. Tudom, hogy mindez a manapság divatos „integrációval” szöges ellentétben áll, ám én ezt akkor is vállalom. Eleget szenvedtem (kollégáimmal együtt) a túlkoros, folyamatosan megbukó, társaikat terrorizáló, tanáraikat a legminimálisabb szinten sem tiszteletben tartó gyerekektől. Minden nevelési elv a kedves emberi szótól a radikális büntetésig csődöt mondott velük szemben.

            No, kedves megkövezők, megdöbbenők, akkor még radikálisabb dolgokkal folytatom: én az iskola intézményének szükségességét is megkérdőjelezem, sőt: tagadom! Ehhez nemcsak az kellett, hogy tíz évet pedagógusként dolgoztam, és az utóbbi időkben végképp elment a kedvem a tanítástól (alapvetően megkérdőjeleztem pedagógiai alkalmasságomat). Főleg úgy jutottam el idáig, hogy legnagyobb gyermekem egy normál, önkormányzati általános iskola diákja lett.

            Az indulás zökkenőmentes volt, lányom nagyon várta az iskolát, élvezte a táskát, tolltartót, könyveket és füzeteket. Minden nap örömmel ment el az iskolába, és vidáman, élményekkel gazdagon jött haza. Kiváló képességű gyerek, a legjobb tanuló az egész iskolában. Ez az iskola alapvetően nem is annyira szörnyű (lehetne sokkal rosszabb is). Egy kedves tyúkanyó a tanító néni, kisiskola, kevés diákkal, egyéni odafigyeléssel, sok szabadban töltött idővel, családias hangulattal. De akkor is, a rendszer része! És ezt a lányom is észrevette!

            „Miért kiabál egyre többet a tanító néni? Miért mindig a tanító néni beszél, és mi nem mondhatjuk el semmiről a véleményünket? Miért marad el állandóan az ének és a tánc, és miért van kevés rajz meg technika-óránk (pont, ami a kéznek és a léleknek szólna)? Miért matekozunk mindig más órák helyett? Miért mondja azt a tanító néni, hogy pótolni kell, hogy le vagyunk maradva? Miért nem vehetem le a pulcsimat az udvaron, ha melegem van? Miért ilyen szürke és unalmas a matekkönyv, mikor elsőben még színes volt és érdekes?”

            Az eleinte lelkes lányom másfél év után már lehangoltan jön haza, unja és utálja az iskolát. És még csak másodikos!

            A gyermekeinket mi próbáljuk meglehetősen szabadon, a test-lélek-szellem hármasságának egyensúlyában nevelni. A lányom imád táncolni és furulyázni, rajzolni és műveket alkotni. Sokat beszélgetünk, sokat mesélek neki(k), meséket is, és az élet dolgairól is. Eközben ő is elmondhat bármit: álmait, gondolatait, véleményét, kritikáit. Viszonylag önálló életre neveljük őket, sokat kell dolgozniuk, segíteni a házimunkában, a testvérek felügyeletében, egyedül kell rájönniük a problémák megoldására, viszont sok dologról (persze az ésszerűség határain belül) ők is dönthetnek. Felmászhatnak egy fa tetejére, vághatnak késsel, és tavasszal már mezítláb járhatnak, ha kedvük tartja.

            Az iskola egy gép. Egy kocka. Általa bezárom a gyermekemet egy olyan világba, ami teljesen elkülönül a való, természetes világtól. Szögletesíti az én túláradó, szerteágazó gondolkodású, érzelmű, képességű gyermekemet! Mint egy fűnyíró: lenyesegeti, ha valahol kilóg a tömegből, ha valamiben más, mint az átlag, a norma. Ránk is sokszor mondjuk, hogy nem vagyunk normálisak, hogy nem egy átlagos család vagyunk. Nem is! Hiszen számomra a ’normális’ a társadalmi normáknak, elvárásoknak való megfelelést jelenti. Mi természetes életet próbálunk élni, a maga teljességében. Az iskola csak egy kis szeletét adja az egésznek, egy apró részletről elhiteti, hogy az a teljesség. És ezt nem akarom!

            Múltkor döbbentem rá a helyzet visszásságára. Egy szép tavaszi délelőtt férjemmel (aki itthon, szabadon dolgozik) és három kisebb gyermekemmel kint töltöttük az időt a kertben, munkával és pihenéssel. És én belegondoltam abba, hogy az én nagylányom éppen természetismeret órán ül, bent egy kis teremben, munkafüzetet kitöltve, a növényeket és állatokat rajzról vagy fényképről ismerve – miközben itthon lehetne velünk, kertészkednénk, illatoznánk a virágokat, sétálnánk a gyümölcsfák között, tanulmányozhatnánk a rovarokat, hallgatnánk a madarak csicsergését! Vajon melyik módszerrel ismerheti meg jobban a természetet? Melyik tudást fogja majd a gyakorlatban, a mindennapi életében jobban hasznosítani? Az egyik csak és kizárólag az agyához szól, a másik a testéhez (kezéhez, orrához, füléhez), szívéhez, lelkéhez.

            Mondhatják mások, például a nagyszülők, hogy: „De hát iskolába járni kell! Te is ilyen iskolába jártál, és kibírtad. Néha olyan dolgokat is tanulni, tenni kell, amit nem szeretünk. Mi lesz a továbbtanulással?” Én nem akarom, hogy a gyermekem kibírja, túlélje az iskolát, hogy ne szeresse, amit csinál! Azt szeretném, ha ÉLNE, és nem TÚLélne vagy felnőttként MEGélne. Ne az iskolának tanuljon, hanem az életnek. Ne azért végezzen el egy feladatot, mert piros pont jár érte, vagy ha nem csinálja meg, akkor fekete pont. Ne azért tanuljon, hogy aztán felvegyék egy jó középiskolába (legyen érettségije), hogy aztán felvehessék egy jó egyetemre (legyen diplomája), hogy aztán felvehessék egy jó céghez alkalmazottnak (legyen egy jó állása). Az én gyermekemnek ne állása legyen, hanem hivatása! Ha a nagylányom a rajzait, a zenéjét, a táncát adja a világnak, hát tegye!

            Fontos, hogy értsen ahhoz, amit csinál, jól csinálja, szeresse, és munkájával adjon valamit a világnak, a földnek, szolgálja vele az emberiséget. A fiam hat évesen imád főzni, egyedül süt lángost vagy készít tejbegrízt. Ha az ételeit adja majd a világnak, hát tegye! Szolgálat lehet egy virág elülhetése, egy beteg ember ápolása, egy kályha megépítése. Melyik iskola adja ezt egy gyermeknek? Semelyik, kivéve az Élet Iskoláját!

            Persze vannak alternatív iskolák, a Waldorf, a Rogers, a Montessori, ahol valamennyire másképp, jobban teszik a pedagógusok a dolgukat. Ha ilyen irányba lépünk, akkor jól tesszük, de ez még mindig nem tökéletes. Nekem az a véleményem, hogy ezek az iskolák olyan családoknak valók, ahol a szülők a gyermekeiknek már mást képzelnek el, jobb világot, szebb jövőt, ám önmaguk még nem hajlandók változni. Városi család feje, reggel beülteti a gyereket az autóba, elfuvarozza az alternatív iskolába (amiért csillagászati összeget fizet havonta), aztán elmegy a munkahelyére, ahol leül a gép elé, szolgál egy multit, majd délután elmegy a gyerekért, és megnyugszik, hogy ő megtette a magáét. De hol a szülői példa? A példamutatás a mindennapokban, a családban, az életközösségben?

            Aki most ezt olvassa, mondhatja: „Könnyű ezeknek a Tihanyiéknak, de hát nem mindenki teheti ezt meg! Nem mindenki élhet így, falun, szabadon, természetesen. Nekem itt a lakáshitel, a kocsitörlesztés, a rezsi a tandíj… Én nem változtathatok az életemen!” Hát nekem van egy jó hírem: De igenis változtathat, bárki, bárhol is éljen, bármelyik pillanatban, akár most azonnal! Én is városban nőttem fel, én is elmentem reggel otthonról a bejelentett munkahelyemre, én is gázzal fűtöttem és fizettem is érte nem keveset. Most meg falun élünk vályogházban, kályhával fűtünk, szabadon munkálkodunk, éljük mindennapjainkat a természetben, a barátokkal, és éljük ünnepeinket a magyar (ezáltal egyetemes) hagyománynak megfelelően, az isteni rend szerint. Az interneten olvastam egy férfi vallomását, aki azért gürcölt, hogy a hiteltörlesztéseit ki tudja fizetni, de már nem bírja tovább. Most azonban elhatározta, hogy eladja a lakását, kifizeti a banknak a pénzt, aztán „ágyő”, leköltözik vidékre. Vesz egy kis parasztházat, gazdálkodni fog, örömteli munkával, könnyed lélekkel éli majd napjait.

            Hogyan is képzeljük mi el az Élet Iskoláját? Először is nem magányos magántanulókkal, úgy, hogy az anyuka/apuka az íróasztal mellett okítaná csemetéjét. Gyermekeink velünk együtt élnék napjaikat, a családon és a közösségen belül. Mi végeznénk a természet rendjéhez, a nap ritmusához alkalmazkodva, az ünnepkörnek, hagyományoknak megfelelően a dolgunkat, amibe ők bekapcsolódhatnak, és a tevékenységek közben tanulnának, szereznének tapasztalatot. A Mi szó nemcsak minket, szülőket takar, hanem a közösség bármely tagját (van köztünk szakács és fafaragó, festő és énekes, zenész és kályhaépítő, pedagógus és masszőr…). A tevékenységek körébe beletartozik a házimunka, a természetben végzett munka (kertészkedés, tájépítészet, állatgondozás), a művészeti tevékenységek (festés, ének, zene), a kézművesség (fafaragás, szövés, agyagozás). Emellett persze sor kerül az olvasásra, mesére (mivel sok könyvünk van, látják a példát, hogy olvasunk itthon - lányom már elsőben egész könyveket olvasott ki), az írásra (levelezés, naplóírás, rovásírás), „matekra” is (számolás a mindennapi tevékenységek közben, mérések). Sor kerül a szolgálatra: kistestvér gondozása, idősek segítése, betegek ápolása. Sor kerül a mozgásra (jóga, tánc, harcművészet, lovaglás). Nagyobbaknál a valós magyar és egyetemes történelemre, valós és képzeletbeli utazásokkal földrajzra, a csillagok, az időjárás, a föld tanulmányozására, a fizikai és szellemi világ, az ember minél teljesebb megismerésére. A manapság szajkózott számítógépes ismereteket felhasználói szinten pikk-pakk megtanulják majd, az idegen nyelveket pedig élőben, főleg szóban, a hozzánk érkező külföldi önkéntesek segítségével sajátíthatják el.

Jó lesz-e? Megéri-e? Elégedett, boldog felnőttekké válnak-e? Ezekre a kérdésekre majd a jövő adja meg a választ. Azt már tudjuk, hogy a hagyományos rendszert nem akarjuk. És mivel tudjuk, hogy a régi minták szerint már nem akarjuk nevelni a gyermekeinket, és mi is hajlandóak vagyunk elvetni a régi sémákat, talán együtt sikerül jobb világot, boldog jövőt teremtenünk.

Tihanyi Andrea

Máriahalom – Boldogfalva, 2009. Tavaszhó idusán

Szóljon hozzá!

• Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
• A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
• A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.