A Szeretet tere

A decemberi Anasztázia-találkozón kisebb nézetkülönbség alakult ki köztünk arról, hogy hol is legyen az iskola, hol alakuljon ki először a Szeretet tere. Valaki azt mondta, hogy ő csak az alföldi rónaságon tudja ezt elképzelni. Másvalaki vízpartot javasolt. Felmerült, azt is, hogy egy erdő közepén legyen. Én például a hegyek-dombok fontosságát hangsúlyoztam. Aztán itthon töprengtem el azon, mit is tettünk. Már megint a különbségekről beszéltünk, ahelyett, hogy az egységet, a közös képet erősítettük volna! Mert a kép alapjaiban véve Egy és Közös. Cél lebeg előttünk, amit el szeretnénk érni, de ehhez számtalan odavezető út létezik.

                 Miért ne lehetne ilyen az ország több pontján is? Sőt, már el is kezdődött hasonló, hiszen élőfalvak alakulnak, közösségek szerveződnek, egymást érik a szertartások, elvonulások, programok, rengeteg ember lép hasonló útra. Én már nagyon erőteljesen érzem, hogy a különálló kisebb-nagyobb körök egyre többször metszik egymást, nincs olyan, hogy egy eseményen ne találkozna az ember ismerősökkel; olyannyira, hogy előbb-utóbb teljesen összeérnek majd ezek a körök és egyetlen naggyá állnak össze. Egyik barátunk pesszimista véleménye szerint a tudatos emberek aránya kis hazánkban csupán 10% lehet, vagy még annál is kevesebb. Elképzelhető, ám azt is tudni kell, hogy számuk nem egyenes arányban növekszik, hanem hatványozottan. Iszonyatos változás előtt áll az ország, s a világ, nemsokára elérjük a kritikus tömeget, és akkor majd robbanásszerűen megugrik ez a szám, a tudatosak magukkal rántják a többieket is. Az engem körülvevő rengeteg negatív példa ellenére én ebben nagyon bízom.

                A tanulság tehát, hogy mindenki a saját külön kis világában valósítsa meg a Szeretet terét, és ha jól csinálja, akkor az otthonából a szeretet átsugárzik a közvetlen környezetére, hatással lesz a falura vagy a városra, ahol él, s ezáltal egész Magyarország egy hatalmas Szeretet terévé válik. Sőt úgy gondolom, hogy a folyamat ezzel nem áll meg, hiszen szükséges az, hogy a földrészeket, az egész Földet, s majdan a teljes Univerzumot áthassa a Szeretet. Örökérvényű az igazság, hogy „Ami bent, az kint”, avagy „Amint kicsiben, úgy nagyban is”. Sőt itt lehetne még idézni a környezetvédők mozgalmának szlogenjét: „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” Azt akarjuk, hogy változzon meg a világ? Akkor kezdjük a változás magunkkal!

                Egyszer valaki sopánkodott, hogy: „Jaj, fogy a magyar! Mit tegyünk?” Erre valaki frappánsan azt válaszolta: „Szüljél/nemzzél gyermekeket!” Szükség van arra, hogy új lelkek öltsenek testet, főként Kárpát-hazánkban, ezért mi fontosnak tartottuk a nagycsalád eszményét. Négy gyermekünk van, és a későbbiekben szívesen fogadunk még újakat, hogy segíthessük nevelkedésüket, és hogy tanulhassunk tőlük.

Nemrégiben olvastam egy tervezett „öko-városról”, ami engem teljesen elborzasztott. Úgy vélem, a közösségi élet és a fenntarthatóság csak kisebb színtéren, falvakban képzelhető el. Számomra nem megvalósítható a szeretet tere koszban, bűzben, zajban, betondzsungelben. Ezért hát mi egy kis faluba költöztünk, Máriahalomra, Budapesttől negyven kilométerre. Itt aztán közel lehet az ember a természethez. Az ablakomon kinézve fákat látok, lankás domboldalt, és néhány bioházat – este pedig a csillagos eget. A Szeretet terét én egy ilyen ökoházban tudom elképzelni. Itt nincs az ember műanyagokba csomagolva, a vályogfalak lélegeznek, és „Földanyát érzem a talpam alatt”. Csupa természetes anyag vesz körül, fa-fa-fa mindenütt, fonott nád-kosarak, kristályok, lágy kelmék, növények, és olyan dísztárgyak, melyeket mi alkottunk. Lobog a tűz a kályhában, alfelünket melegíti a tapasztott padka.

                Ha manapság meghalljuk a „térrendezés” szót, akkor mindenkinek a Feng Shui juthat eszébe. Pedig a magyaroknak is kiváló szabályaik, hagyományaik vannak a térrendezésre. Erről szól egyik „Bibliám”, Színia: „A magyar ház mágikus titkai” című könyve. Amikor elolvastam, egyrészt számtalanszor tört rám a felismerés, hogy „Igen, ezt én is így gondolom! Tényleg, ezt eddig is így csináltam!” Azaz a leírtakat már öntudatlanul is számos területen alkalmaztuk otthonunk berendezésében. Talán segítségünkre volt az is, - amit akkor persze teherként éltünk meg, - hogy gyakorlatilag minden évben új lakásba/házba költöztünk, és mindig előttünk állt a kihívás, hogy „sz…-ból is várat építsünk”. Mostani otthonunkban pedig még tudatosabban éljünk ezekkel az eszközökkel: az égtájakhoz kapcsolódó színekkel, anyagokkal, a régi magyar jelképek használatával…

                Ám a legfurfangosabb lakberendezési fortélyok sem érnek semmit, amikor az otthonban nincs lélek. Az nem is otthon, csupán lakás. Amikor néha az Otthon magazint lapozgatom, látok sok olyan ház-belsőt, amin látszik a szakember keze, minden részlet aprólékosan kidolgozva, a lélek viszont nincs jelen. Olyan, mintha nem is élnének abban a térben. Hiszen benne van a szóban „Szeretet tere”. Saját otthonukat szeretettel kell megtöltenünk, és szívünket-lelkünket beleadnunk.

Ha pedig magunkban, családunkban és otthonunkban meg tudtuk mindezt valósítani, akkor már „csak” élnünk kell szeretetben, és mindezt sugároznunk is kifelé. Nincs szükség semmilyen erőszakos propagandára, nem kell ráerőltetnünk magukat másokra, hogy attól majd ők hű de megváltoznak. Elég egy kedves mosoly, egy hívogató szó, egy tál frissen sült pogácsa. A gyermekeimre gondolok most. Akik persze, mint minden más gyerek, ordítoznak, veszekednek, verekednek, szemtelenkednek, és így tovább, s tovább… De aztán elég egy mosoly, egy ölelés, egyszerűen csak az, hogy a gyermek létezik – és minden gond egy szempillantás alatt elillan. Mi is csupán a saját létezésünkkel jelenthetünk mások számára példát. Hányszor hallottam már másoktól, hogy mi vagyunk a minta-család! Ilyenkor keserédesen bólogatok, és felidézem azokat a helyzeteket, amikor nem tudtam helyt állni anyaként, háziasszonyként vagy feleségként. Ám annyian mondták már ezt, hogy rádöbbentem: ebben talán tényleg lehet valami. Lehet, hogy valóban árad belőlünk kifelé a szeretet, amit mások is megéreznek bennünk és otthonunkban.

Ezután következhet a közösség, amiben élünk. Sajnos egyre többen vannak közöttünk magányos farkasok, pedig az élet mit sem ér, ha nem vesznek minket körül szerető emberek. Említhetném rögtön a jószomszédi viszonyt. Egy kis fát aprítunk a szomszédasszonynak, aki egy tál kókuszgolyóval állít be hozzánk. Szívesen megetetjük a szomszéd macskáját, ő pedig néhány órát eljátszik gyermekünkkel. És aztán mehetünk tovább az életközösségig. Sajnálom azokat, akik a városokban, lakótelepeken vagy bérházakban vadidegenként élnek egymás mellett (bár hozzá kell tenni, hogy ez az ő saját döntésük). Édesanyám 12 (!) emeletes panelházban lakik, és azt sem tudja, kik élnek tőle néhány méterre. Amikor (ritkán) ellátogatok hozzá, szívesen köszönök akár idegeneknek is, és szóba elegyedek bárkivel a liftben vagy a lépcsőházban, ugyanúgy, ahogyan nálunk falun az utcán elcsevegek az emberekkel. Vidéken ez könnyebben megy, bár akadnak olyanok, akiket taszít a túl közeli kapcsolat, a szóbeszéd, a pletyka. Ezek ellen csukott füllel, ám mosolygó szemmel könnyen lehet védekezni. És akkor jöhet a közös filmnézés, a baráti beszélgetések, a gyermekek együtt nevelgetése, családi napközi, táncház és gyermekklub… Mind-mind egy-egy apró szeretetmorzsa!

Látszólag semmit sem írtam most Anasztáziáról, az egy hektáros családi birtokokról, a kiskertekről – de hiszen azokról bárki olvashat a könyvekben. Most csak azt próbáltam itt érzékeltetni, hogy mi hogyan próbáljuk megvalósítani a Szeretet Terét. Akiknek van kedve ezt megtapasztalni, és hozzánk ellátogatni, azokat szívesen látjuk otthonunkban!

Törvények

                Éjszaka törvényekről tűnődtem. Nem a természet fizikai, kémiai, biológiai törvényeiről beszélek, még csak nem is a jogi paragrafusokról, hanem inkább kozmikus szellemi törvényekről. Mégpedig azért jutott mindez az eszembe, mert végre tapasztalok! Amiről eleddig csupán spirituális könyvekben olvastam, azokat végre-valahára kezdem megélni.

                Az első ilyen az áramlás törvénye. Ennek felismerése segített ahhoz, hogy megszabaduljak ragaszkodásaimtól. (Na jó, ezen a férjem bizonyára nagyot derülne, inkább fogalmazzunk így: erre törekszem. Vagy: sikerült néhány ragaszkodásomtól megszabadulnom.) Tárgyakat halmoz fel az ember, aztán attól tart, elveszíti őket. Én az utóbbi időben gyakorlatilag nem vásárolok ruhát, mert úgyis kapok. Innen, onnan, amonnan. Eleinte csak kimondtam, hogy meguntam a régi szoknyámat vagy pólómat, és szükségem lenne újakra; egy idő múlva meg is kaptam őket. Most már, hogy gyorsítsam az áramlást, előre kirakom a megunt, kinőtt ruhákat, így hamarabb érkezik más. Jön, megy, jön, megy. Ez így történik a törvény szerint. Minden nap-éj-egyenlőségkor (vagy épp az aktuális költözködésünk előtt) kiselejtezem azokat a holmikat, amikre nincs szükségünk. Örömmel tölt el, hogy ami egy ideig a miénk volt, azzal most másokat segíthetünk. A sarki padra kitett zsákjaink mindig eltűnnek másnapra, úgyhogy biztosan megéri ez az adok-kapok. Így van ez a pénzzel is. Néhány évvel ezelőtt minden hónap végén az egyre üresebb pénztárcánk látványa kész stresszt jelentett számomra. Nem hittem el, még sokadik tapasztalásra sem, hogy amikor jön a szükség, megérkezik a segítség. Azóta gond nélkül adok kölcsön valakinek hó elején, tudván, hogy máshonnan visszajön. Átáramlik rajtunk a pénz, a tárgyak, az energia.

A vonzás törvényét az utóbbi néhány napban olyan erősen tapasztalom, hogy néha szabályosan megrémít. Úgy kezdődött, hogy jött egy vágy: szükségem lenne fém-szélcsengőre. Néhány nap múlva kaptunk négyet! Egyszerre romlott el a régi számítógépünk, és a kölcsön-laptopunk. Csak kimondtam: szeretnék egy jó működő gépet. Pár napon belül egyik ismerősünk megjavította a laptopot, egy barátunktól pedig kaptunk kölcsönbe egy másikat, amin még Internetezni is tudunk. Nem szerettem volna a régi munkámat pedagógusként folytatni, de éreztem, hogy eljött az idő, amikor dolgoznék néhány órát. Nem árt egy kevés pénz, meg kikapcsolódás is a hosszú ideig tartó kismama-időszak után. Szintén néhány nap kellett ahhoz, hogy kapjak egy kis fordítást, valamint felkértek, hogy legyek a falu sajtósa. Ez olyan munka, amit szinte szórakozásnak érzek, de ehhez szükségem volt egy diktafonra. Meg is kértem édesanyámat, hogy szerezzen egyet a párjától. Másnap egy ismerősöm felajánlott nekem, hogy használhatom vadonatúj diktafonját, tegnap pedig másvalakitől kaptam kézhez egyet.

Elég egy tiszta gondolat, amit tisztán kimondott szavak követnek, és az sem árt, ha ezeket a tiszta szavakat nemcsak kimondjuk, hanem papírra vetjük. Tudjuk: „A szó elszáll, az írás megmarad”, bár nagyon sajnálom, hogy sokat szerint megszűnőben van az a világ, amikor az adott szó (például az ősi magyaroknál, az indiánoknál) szent volt. Viszont néhány dologra oda kell figyelni a teremtéskor. Az egyik az, hogy semmit nem szabad erőltetni! A kigondolt, kimondott, leírt szavainkon nem szabad túl sokáig morfondíroznunk, nincs szükség semmiféle kényszerre. A legjobb az, ha ezeket a szavakat egyszerűen elengedjük, hagyjuk, hogy elszálljanak a világegyetembe, pont oda, ahonnan a segítséget várjuk. Nem szabad előre – az agyunkkal – kigondolni, hogy ki fog segíteni, mert a segítség néha attól érkezik, aki egyáltalán nem jutott volna eszünkbe. Azt se próbáljuk meghatározni, hogy mi módon kapjuk meg a segítséget. Édesanyám azt mondta, hogy ha ilyen jól megy nekem mostanság a teremtés, igazán imádkozhatnék egy Lottó-ötösért, hogy legyen végre egy saját lakásunk. Azt válaszoltam: Dehogy kell nekem Lottó-ötös! Még csak azt sem kötöm ki, hogy mennyi pénzre van szükségem. Lényeg, hogy azt kérem: megvásárolhassuk a házat, amiben élünk.

Amit adunk, azt kapunk. Ezt a tanítást legelőször egy edzésen szemléltették velünk. Körben álltunk csapattársaimmal, de arccal nem a kör középpontja felé, hanem oldalvást, úgy, hogy mindenki az előtte álló hátát látta csak. Edzőnk elindított egy mozdulatot – ütés, pöckölés, simogatás, stb. -, ami a mögöttünk állótól hozzánk is elért, majd mi is továbbadtuk azt az előttünk állónak. Két fontos tanulságot leszűrtem ebből a gyakorlatból. Az első az, hogy nem attól kaptam vissza a mozdulatot, akinek adtam. Jó – azaz sajnos rossz – példa erre az, amikor az apát felidegesíti a főnöke, majd este hazaérve jót üvölt a feleségével; aki ezután egy kis semmiségen felkapva a vizet, pofon csapja a gyerekét; ő erre bosszúból belerúg a kutyába, az állat viszont dühében jól beleharap a férfiba. A másik, hogy nem úgy jön hozzám vissza, ahogyan én adtam. Bizonyára mindenki emlékszik gyerekkorából a Postás-játékra, amikor egymás fülébe súgva kellett egy mondatot a feladótól a címzettig eljuttatni. Mindig jó nagy marhaságok sültek ki belőle! Tehát lehet, hogy én reggel csúnyán beszélek a szomszédommal, este viszont nekem lesz gyomorgörcsöm. Mindez a gondolat szintjén is működik: ronda gondolatok jutnak eszembe a főnökről, majd megtudom, milyen gonosz pletykák terjednek rólam a faluban. A megoldás: „Szólj, gondolj, tégy jót, s minden szó, gondolat és tett tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád.”

Tihanyi Andrea

Máriahalom

2009. fergeteg hava

Szóljon hozzá!

• Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
• A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
• A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.