Zaklatott volt. Valahogy el kellett magyaráznia utazásainak szükségességét. Érthetően elmagyaráznia pici leánykájának. Mivel semmi jobb nem jutott az eszébe, elkezdett neki a munkájáról beszélni, s közben megmutatta neki a képernyőn a rakéták modelljeit, vázlatait.

− Próbáld megérteni, Dásenyka! Nekünk, természetesen, jó itt. Azoknak is, akik a szomszédban élnek, azoknak is jó. Ám a világban vannak más helyek, más országok is. Ott pedig sokféle fegyver van… Azért, hogy megvédjük a mi gyönyörű kertünket, barátnőid kertjeit és házait, az apukáknak néha el kell menniük. A mi országunknak is sok modern fegyverrel kell rendelkeznie, hogy megvédelmezze lakóit… Nemrégen pedig… Dásenyka… érted, nemrégen egy másik országban, nem a miénkben, egy új fegyvert találtak fel… Ameddig ez erősebb, mint a miénk… Nézd, itt van, ni, a képernyőn, látod, Dásenyka? Ivan Nyikiforovics a számítógép billentyűzetére ütött és a képernyőn egy rendkívüli alakzatú rakéta ábrája jelent meg.

− Nézd csak, Dásenyka! Ez az a hatalmas rakéta… és ennek a testén ötvenhat további kis rakéta van. A nagy rakéta az ember parancsára felrepül és elindul annak a pontnak az irányába, amelyet mutattak neki, hogy ebben a pontban megsemmisítsen mindent, ami él. Ezt a rakétát bizony nagyon nehéz lelőni. Ha bármilyen tárgy megközelíti, beindul a fedélzeti számítógép, a testéről leválik a kis rakéták egyike és megsemmisíti a tárgyat.

A kis rakéta gyorsasága nagyobb, mint a nagyé, mivel ez az indítás kezdetén a nagy tehetetlenségi gyorsaságát használja föl. Ahhoz, hogy egyetlen egy ilyen szörnyet le lehessen lőni, ötvenhét rakétát kell vele szemben indítani. Abban az országban, ahol ezt az úgynevezett kazettás rakétát előállították, máig csak három mintapéldány van. Különböző helyekre, aknákba vannak elrejtve, mélyen a föld felszíne alá, de rádióhullámon leadott parancsra fel tudnak szállni. Terroristák egy kisebb csoportja máris egy sor országot zsarol, s nagy robbantásokkal fenyegetőzik. Nekem meg kell fejtenem a kazettás rakéta fedélzeti számítógépének a programját, Dásenyka.

Ivan Nyikiforovics felállt és járkálni kezdett a szobában. Tovább beszélt, egyre jobban elmélyült gondolataiban, s szinte teljesen megfeledkezett a számítógép mellett álló kicsi lányáról. Ivan Nyikiforovics a monitorhoz ugrott, amelyen a rakéta külső képe volt látható, a billentyűkre ütött – és a képernyőn a rakétaegység üzemanyagellátó rendszere jelent meg, majd a lokátorok berendezéseinek a vázlata, ismét egy összkép. Váltogatta a képeket a képernyőn s már nem is figyelt kicsi leánykájára. Hangosan töprengett:

− A valóságban minden szegmenst lokalizáló felszereléssel látták el. Hát persze, természetesen, mindegyiket. A program viszont nem lehet eltérő. A program egy és ugyanaz…

Ekkor a szomszéd számítógép vészjelző hangon megszólalt, azonnali figyelmet követelve. Ivan Nyikiforovics a szomszéd számítógéphez fordult és szinte elakadt a lélegzete. A képernyőn az alábbi szöveg kezdett villogni: „Riadó X”, „Riadó X”. Ivan Nyikiforovics fürgén végigfutott ujjaival a billentyűzeten, ekkor a képernyőn egy katonai egyenruhába öltözött férfi képe jelent meg.

− Mi történt? − kérdezte tőle Ivan Nyikiforovics.

− Három különleges robbanást észleltünk, − válaszolta a férfi. − Kiadtuk a parancsot az egész védelmi rendszer 1. fokú készültségére. A kisebb erejű robbanások folytatódnak. Afrikában földrengést észleltek. Senki sem tud magyarázattal szolgálni. A legújabb beérkezett adatok szerint a bolygó összes katonai blokkja 1. fokú készültségben van. Támadó ország nincs meghatározva. A robbanások folytatódnak. Igyekszünk rá magyarázatot találni. Részlegünk minden egyes munkatársa megkapta a parancsot a helyzet elemzésére. A képernyőn megjelent férfi gyorsan és katonásan, precízen fogalmazva beszélt, majd a végén – feszültséggel hangjában – még hozzáfűzte:

− A robbanások folytatódnak, Ivan Nyikiforovics, a robbanások folytatódnak, kikapcsolok…

A képernyőről eltűnt a katonai egyenruhába öltözött férfi képe. Ám Ivan Nyikiforovics továbbra is nézte a kihunyt képernyőt és feszülten gondolkodott. Lassan, gondolataiba mélyülve visszatért karosszékéhez, amely mellett ugyanúgy, mint korábban ott állt a kicsi Dása. Ivan Nyikiforovics megrettent a hihetetlen feltevéstől. Azt látta, hogy pici lánya, mereven, leeresztett, mozdulatlan szemhéjjal nézi a képernyőn megjelenített modern rakéta képét. Dása teste hirtelen megrezzent, majd megkönnyebbülten fellélegzett, lenyomta az „enter” gombot. Amikor egy újabb rakéta ábrája jelent meg, a kislány leeresztette szemhéját, és mereven nézni kezdte azt.

Ivan Nyikiforovics csak állt, teste mintha lebénult volna, képtelen volt elmozdulni helyéről, csak magában ismételgette lázasan a kérdést: „Csak nem Dása robbantgatja fel őket? Gondolataival robbantja fel őket, mert nem tetszenek neki? Dása robbantja fel őket? Tényleg? De hogyan?” Meg akarta állítani leánykáját, szólt is hozzá, ám nem volt ereje ahhoz, hogy hangosan ejtse ki a szavakat, csak suttogta: „Dása, Dásenyka, kislányom, hagyd abba!” Kosztyik, aki az egész jelenetet oldalról figyelte, hirtelen felpattant, húgához ugrott, gyengéden popsijára ütött és gyorsan elhadarta:

− Na tessék, Dáska, látod, most még a papát is megijesztetted. Ezért én most már veled két napig nem fogok beszélni. Egy napot az anyuci miatt és egyet az apuci miatt. Hallod? Hallod, hogy az apucit,… mondom,… az apucit megijesztetted?

Dása, − fokozatosan visszatérve összpontosított lelkiállapotából − bátyjához fordult és rimánkodva, esedezve nézett a szemébe. Kosztya látta, ahogy Dása szemei könnyel telnek meg. A kislány vállára helyezte kezét és már kevésbé szigorúan, mint korábban, így szólt: „Jól van, no, azzal, hogy nem beszélek veled egy picit túloztam, de reggelente a cipőfűződet egyedül fogod megkötni. Nem is vagy már olyan pici!” Majd e szavakkal folytatta: „Azért eszedbe ne jusson sírni!” − és szeretettel megölelte Dását. A kislány arcát Kosztya mellébe fúrta, vállai remegtek, amikor keserűen ismételgette: „Ismét megijesztettem. Lehetetlen vagyok. Azt akartam, hogy jobb legyen, de megijesztettem.” Galina a gyermekeihez lépett, leguggolt és megsimogatta Dása fejecskéjét. A kislány azonnal az anyja nyakába vetette magát és csendben sírni kezdett: