A két fivér

(Példázat)

Élt egyszer - hogy mikor, teljesen lényegtelen - egy házaspár. Sokáig nem volt gyermekük. Az asszony hajlott korában ikreket szült: két fiút.  Bizony nehéz volt világrahozataluk, és az asszony, röviddel azután, miután megszülte fiait, a másvilágra távozott.

Az apa dajkákat fogadott a gyermekekhez és igyekezett gondjukat viselni. Gondozta és nevelte is őket egészen tizennégy éves korukig, de amikor a fiúk tizenötödik életévükbe léptek volna, maga is meghalt. Miután eltemették apjukat, a fivérek a szobában üldögéltek - szomorúan.  A két iker. Három perc választotta el őket a világra való érkezésben, ezért az egyikük idősebbnek számított, a másik pedig – fiatalabbnak. A szomorú hallgatás után az idősebb fivér ekképpen szólott öccséhez:

- Apánk, amikor haldoklott, elmondta nekünk abbeli bánatát, hogy nem sikerült átadnia nekünk az élet bölcsességét. Hogy fogunk tudni mi ketten, öcsém, az élet bölcsessége nélkül élni? Bölcsesség nélkül szerencsétlen lesz nemzetségünk szaporodása. Kigúnyolhatnak bennünket azok, akiknek a bölcsességet atyáiktól sikerült átvenniük.

- Ne búslakodj! - mondta a fiatalabb az idősebbnek. - Gyakran mélyedsz magadba, sokat gondolkodsz, bár lehet, hogy az idő úgy rendezi majd el, hogy a bölcsességet éppen az elmélkedésben ismered fel. Én mindent úgy teszek, ahogy te mondod. Élhetek elmélkedés nélkül is, nekem mindegy, mert szeretek élni. Örvendezek, amikor hajnalkor meghasad az ég, és amikor a nap nyugovóra tér. Én majd csak egyszerűen élni fogok, dolgozom a gazdaságban, te pedig – keresed a bölcsességet.

- Egyetértek - válaszolta az idősebb a fiatalabbnak. - Csakhogy a bölcsességet nem lehet megtalálni, ha az ember az otthonában marad. Itt bölcsesség nincs, e helyen  senki sem hagyta, magától senki sem hozza azt el nekünk. Így hát én – az idősebb fivér - úgy döntöttem, hogy mindkettőnk számára és a nemzetségünk számára, mely évszázadokon át él majd tovább, megkeresem, mert meg kell keresnem mindazt, ami a világban bölcs. Megkeresem és házunkba hozom, hogy nemzetségünk utódainak és magunknak ajándékozzam. Magamhoz veszek mindent, ami értékként szüleink után maradt, és bejárom az egész világot. Felkeresem az összes bölcset a világ minden táján, megismerem tanaikat, és majd visszatérek a szülői házba.

- Hosszú lesz a te utad, - mondta együttérzően a fiatalabb fivér. - Van lovunk. Vidd a lovat, szekeret, rakd azt meg minden jóval, hogy ne nélkülözz utadon. Én itthon maradok, és majd várok rád, a bölcsebbre.

Hosszú időre elbúcsúztak egymástól a fivérek. Teltek-múltak az évek. Egyik bölcstől a másikhoz vezetett az idősebb fivér útja, egyik szentélyből a másikba. Ismerkedett a Kelet és a Nyugat tanaival, járt Északon és Délen. Csodálatos emlékezőképessége volt, éles esze mindent gyorsan felfogott és könnyen megjegyzett.

Hatvan évig járta az idősebb fivér a világot. Haja és szakálla bederesedett már. A tudásra szomjúhozó elme egyre vándorolt és ismerkedett a bölcsességgel. Az ősz vándor az emberek között immár a legbölcsebbnek számított. Tanítványok serege követte. Bőkezűen osztogatta a bölcsességet a tudást a szomjazó, kíváncsi elméknek. Elragadtatással hallgatta őt egyaránt fiatal és öreg is. Dicső híre megelőzte, s ez adta hírül az útjába eső településeknek a nagy bölcs érkezését.

A dicsőség nimbuszában, talpnyaló tanítványokkal övezve közeledett az ősz bölcs egyre jobban a faluhoz, ahol született, ahonnan ifjúként, egykor még tizenöt évesen elment, s ahol immár hatvan éve nem járt.

A falu apraja, nagyja kivonult, hogy fogadja őt. Ujjongva sietett elébe fiatalabb fivére - ugyanolyan őszen - és fejet hajtott a bölccsé vált fivér előtt. Örömteli meghatódottságában így suttogta:

- Áldj meg engem, ó, bölcs fivérem! Lépj házunkba! Lemosom lábadról a hosszú út porát. Lépj a házunkba, bölcs bátyám és pihenj meg!

Az idősebb fivér magasztos gesztussal parancsolta meg tanítványainak, hogy maradjanak a közeli dombon, fogadják a hozzájuk járuló emberek ajándékait, folytassanak velük bölcs beszélgetéseket, ő pedig fiatalabb fivérét követve belépett a házba. Megfáradva ült le az asztalhoz a tágas ebédlőben. A fiatalabb fivér pedig meleg vízzel kezdte bátyja lábait mosni és közben hallgatta a bölcs fivér beszédét. A bölcs így szólt hozzá:

- Teljesítettem feladatomat. Megismertem a nagy bölcsek tanait, létrehoztam saját tanomat. Sokáig a házban nem maradok, másokat kell immár tanítanom – ez az én küldetésem. De egyszer, valamikor régen megígértem neked, hogy bölcsességet hozok a házba. Az ígéretet teljesítendő, egy napig maradok nálad. Ezalatt az idő alatt a legbölcsebb igazságok gyöngyszemeit megosztom veled. Íme az első: Minden embernek gyönyörű kertben kell élnie.

A fiatalabb tiszta, gyönyörű hímzéssel díszített törülközővel törölte meg az idősebb fivér lábát, láthatóan igyekezett mindenben annak kedvébe járni és így szólt:

- Tessék, ízleld csak meg! Az asztalon előtted állnak kertünk gyümölcsei, a legjavát én magam szedtem le számodra.

A bölcs magába mélyedve ízlelgette a sok finom gyümölcsöt, majd így folytatta:

- Szükséges továbbá, hogy a Földön élő minden ember saját maga családi fát ültessen, és azt nevelje. Ha majd meghal, ez a fa ivadékaira marad, mint jó emléke. A fa ivadékai számára még a levegőt is tisztítani fogja. Mindannyiunknak jó levegőt kell lélegeznünk!

Tüsténkedett a fiatalabb fivér, hogy a másik kedvében járjon, s így szólt:

- Bocsáss meg, bölcs fivérem, bátyám! El is feledkeztem kinyitni az ablakot, hogy friss levegőt szívhass magadba.

Széthúzta a függönyöket, kinyitotta az ablakot, majd így folytatta: -Tessék, szívjad tüdődbe e két cédrus illatát! E két cédrust abban az évben ültettem, amikor elmentél. Kis gödröcskét az egyik palántának saját lapátommal ástam, lyukat a másiknak pedig azzal a kis lapátkáddal mélyítettem, amellyel gyermekkorunkban te játszottál.

A bölcs gondolataiba mélyedve nézte a fákat, majd megszólalt:

-  Hatalmas érzés a Szeretet. Nem mindenkinek adatik meg, hogy szeretetben élje le az életét. Fontos igazság: Mindenkinek minden nap a Szeretet felé kell törekednie.

- Ó, mily bölcs vagy te, bátyám! – kiáltott fel a fiatalabb. – Oly nagy bölcsességeket ismertél meg, hogy egészen összezavarodtam. Bocsáss meg, még be sem mutattam neked a feleségem! - s az ajtó felé fordulva elkiáltotta magát: - Anyjukom, hol, merre vagy, galambom?

- Hát, itt-e, itt vagyok! - tűnt fel az ajtóban egy vidám idős asszony. Tálcán gőzölgő pirogokat hozott. – A pirogokkal foglalatoskodtam.

A vidám öregasszony a tálcát az asztalra helyezte és bohókásan egy mulatságos pukedlit lejtett a fivérek előtt. Majd a fiatalabb fivérhez, férjéhez lépett és bár suttogva mondta, az idősebb fivér mégis meghallotta:

- De azért, drága férjecském, bocsáss meg nekem! Most mégis elmegyek, le kell dőlnöm.

- Ugyan már, mi lelt, kincsem, galambom, hogy csak úgy heverészni van kedved? Becses vendége van házunknak – az én egyetlen fivérem. Te pedig…

- Nem tehetek róla. Forog a fejem, sőt még egy kis hányinger is környékez.

- Ugyan mitől lett az én fürge galambom rosszul?

- Bizony, lehet, hogy megint éppen te magad adtál rá okot. Lehet, hogy ismét várandós lettem - mondta nevetve az asszony, ahogy ment kifelé.

- Bocsáss meg, kedves bátyám! - mentegetőzött félszegen a fiatalabb fivér - Nem ismeri a bölcsesség értékét, mindig vidám volt és vénségére is mind a mai napig ilyen bohókás maradt.

A bölcs egyre mélyebben elgondolkodott. Gondolkodását gyermeki hangok szakították félbe. Ahogy meghallotta őket, a bölcs így szólt:  

- Minden embernek fel kell ismernie e nagy igazságot: Hogyan kell boldoggá és igazzá nevelnie gyermekeit.

- Ó, mondd, csak mondd, bölcs bátyám! Arra vágyom, hogy boldoggá tegyem gyermekeimet és unokáimat. Nézd, ímhol az én zajos unokáim!

Az ajtóban két hatéves forma fiúcska és egy négy év körüli kislány állt és veszekedtek. Igyekezvén lecsendesíteni a gyerekeket, a fiatalabb fivér így szólt hozzájuk:

- Nosza, mondjátok csak el gyorsan, mi is történt köztetek, ti zajongók! Ne zavarjátok beszélgetésünket!

- Jé!- kiáltott fel a kisebb legényke. - Két nagypapa lett egyből. Melyik a miénk és melyik az, amelyik nem? Ki tud ebben eligazodni?

- Jaj, hiszen itt ül a mi nagyapócikánk, ni! Hát nem látod?- szólt a kislány, majd a fiatalabb fivérhez futott, orcájával lábához simult, a szakállát borzolgatta és így csicsergett:

- Nagyapócika, nagyapócika, elsőként én igyekeztem hozzád, hogy megmutassam neked, milyen táncot tanultam, de a bátyáim rám tapadtak. Az egyik veled akar rajzolni. Ő. Látod, ugye? Kis táblát és krétát is hozott, a másik pedig furulyát és dudát. Ő meg azt akarja, hogy furulyán és dudán játssz neki. Nagyapócika, nagyapócika, dehát én döntöttem el elsőnek, hogy hozzád jövök. Mondd ezt meg nekik, nagyapócika! Zavard el őket!

- Nem igaz. Elsőnek én indultam rajzolni, csak ezután döntött az öcsém úgy, hogy furulyán fog játszani, - jegyezte meg hóna alatt egy vékony deszkával az egyik unoka.

- Ti ketten vagytok, nagyapócikák. Ti döntsétek el, - ciripelte a kislányunoka, - hogy ki indult el elsőnek? Döntsetek úgy, hogy én voltam az első, mert különben keservesen sírni fogok.

Mosolyogva és szomorúan nézett a bölcs fivér. Bölcs választ keresve ráncolta homlokát, de semmit sem szólt. A fiatalabb fivér buzgólkodni kezdett, nem hagyta, hogy az így rájuk telepedett csend tovább nőjön, ezért gyorsan kikapta a gyermeki kézből a furulyát és gondolkodás nélkül így szólt:

-  A köztetek lévő perlekedés tárgya voltaképpen nincs is. Táncolj, kis ugribugri szépségem! Én majd kísérlek a furulyán. A dudán segít nekem játszani az én kedves zenészem. Te pedig, festőművészkém, fesd meg azt, amit a zene hangja tár eléd! Rajta! Fesd meg, hogy táncol a balerina! Gyerünk! Egy-kettő! Lássunk munkához!

A fiatalabb fivér vidám, gyönyörű melódiát játszott a furulyán és az elragadtatott unokák egyszerre végezték azt, amit mindig is jókedvvel tettek. A dudát megszólaltatva igyekezett a melódiában nagyapjától le nem maradni a leendő nagyhírű zenész. Akár az igazi balerina, úgy forgott-pörgött kipirult arccal a pici lány, örömmel lejtve táncát. A majdani festőművész pedig vidám jelenetet festett a kicsi táblájára.

A bölcs sokáig hallgatott. De amikor a vidámságnak vége szakadt, ráébredt valamire… Felállt és ekképpen szólott:

- Emlékszel, öcsém, apánk régi vésőjére és kalapácsára? Hozd őket ide! Kőbe akarom vésni a legfőbb tanulságot. Most elmegyek. Valószínűleg vissza többé már nem térek. Ne tartóztass, ne is várj vissza!

 Az ősz bölcs tanítványaival ahhoz a kőtömbhöz ment, amely eltérítette az ösvényt. Azt az ösvényt, mely a vándorokat a bölcsesség keresésére házukból, otthonukból messzi országokba hívta. Nyugovóra tért a nap, leszállt az éj, de az ősz bölcs egyre vésett. Egy feliratot vájt a kőbe. Amikor az elfáradt ősz öregember befejezte munkáját, tanítványai a következő feliratot olvasták a kövön:

«Mindent, amit keresel, vándor, magadban hordozol. Abból minden egyes lépéssel csak veszítesz, de újat helyébe nem találsz».

Anasztázia elhallgatott, amikor befejezte a példázatot és kíváncsian nézett a szemembe. Biztosan arra gondolt, hogy vajon mit értettem meg belőle.

- Én, Anasztázia, a példázatból megértettem, hogy minden bölcsességet, amelyekről az idősebb fivér beszélt, a fiatalabb fivér a való életben valósított meg. Csak azt nem értem, hogy ugyan ki tanította meg a fiatalabb fivért mindezekre a bölcsességekre?

- Senki. A Világegyetemi Bölcsességek mind benne vannak minden egyes emberi lélekben már a lélek teremtésének pillanatától fogva - mindörökre. Csak éppen a bölcsek – ravaszul, saját javukra bölcselkedve - gyakran elterelik a lelkeket attól, ami a legfőbb.

- A legfőbb? Dehát hol, miben van - a legfőbb?

Már ma bárki kezdheti építeni saját Házát-Hazáját

- A legfőbb, Vlagyimir, az, hogy már ma bárki hozzáláthat építeni saját házát-hazáját. Saját maga által érezheti Istent és élhet a Paradicsomban. Manapság csak egyetlen pillanat választja el az embereket a Földön a Paradicsomtól. A belső tudatosság minden emberben. Amikor a tudatosodást nem gátolják a posztulátumok… Akkor, Vlagyimir, figyelj csak...!

Anasztázia hirtelen vidám lett. Kézen fogott, s vonszolt magával a tóhoz, ahol a part homokos volt. Kilátszott a föld és még futtunkban mondta gyorsan:

- Most. Most mindent meg fogsz érteni. És az emberek is mind, az olvasóim, az olvasóid, meg fogják érteni.

Ők majd saját maguk által határozzák meg a Föld lényegét és ráébrednek saját rendeltetésükre. Most, Vlagyimir, figyelj! Most, mi, gondolatainkban házat fogunk építeni! Én is, te is és mind az olvasók is. Biztosíthatlak! Higgy nekem, hogy minden ember gondolata megérinti Isten Gondolatát. A Paradicsom Kapuja tárul majd ki. Gyere, gyere, siess! Lerajzolom neked egy vesszővel a tó partjára… Együtt építjük meg a házat azokkal, akiket a jövőben megérintenek a sorok, amelyeket te írsz majd le. Minden emberi gondolat egyetlenegy gondolatba folyik össze. Isten képessége megvan az emberekben arra, hogy a valóságban testesítsék meg az elgondoltakat. És a Földön nem egyetlen ilyen ház fog majd állni. Az ilyen házakban minden ember mindent képes lesz megérteni, tudatosítani. Egyedül ő maga lesz képes megérezni és megérteni az Isteni Vágy törekvéseit. Házat-Hazát fogunk építeni! Ők, én is és te is!

-Anasztázia, várj! Rengeteg sok mindenféle házterv van már, amelyekben ma az emberek élnek. Mi jó van abban, ha te még egy tervet terjesztesz elő?

- Vlagyimir, te ne csak hallgasd, amit mondok. Érezd azt! Érezz át mindent, amit majd rajzolok és gondolatban te magad fejezd be a tervet és mindenki rajzolja velem együtt. Ó, Istenem! Emberek, kérlek benneteket, legalább próbáljátok meg!

Anasztázia valamiféle örömteli izgalomtól szinte remegett. Az emberekhez fordult és bennem egyre erősebb érdeklődés ébredezett terve iránt. Előbb egyszerűnek tűnt, de ugyanakkor olyan érzés támadt bennem, mintha Anasztázia, a remetenő, valamiféle rendkívüli titkot fedett volna fel mindenki előtt. Az egész titok a rendkívüli egyszerűségben rejlett, de ha mindent sorjában kell elmesélnem, akkor az egész így történt:

Anasztázia folytatta:

- Először is válaszd magadnak ki a Földön található összes, számodra lehetséges hely közül azt, amely megtetszik neked, egy olyan helyet, ahol élni szeretnél. Ahol azt óhajtanád, hogy esetleg gyermekeid is éljék életüket. Ahol dédunokáid számára is jó emlékké leszel. Ezen a helyen az éghajlatnak megfelelőnek kell lennie. Ezen a helyen vásárolj magadnak örök időkre egy hektárnyi területet.

- De földet manapság csak úgy egyszerűen senki sem vásárolhat magának. Földet most csak ott árulnak, ahol eladni akarnak.

- Igen, sajnos így történik. Széles, tágas az ország, de nincs rajta egy hektárnyi terület sem, amely a tiéd volna, ahol gyermekeid, utódaid számára paradicsomi zugot hozhatnál létre. Éppen ezért itt az idő, amikor ezt be kell indítani. Az összes létező törvény közül a legkedvezőbbeket máris fel lehet használni.

- A törvényeket, természetesen, nem ismerem mind, de meg vagyok róla győződve, hogy nincs olyan törvényünk, amely lehetővé tenné, hogy mindenki örökre hozzájusson egy bizonyos nagyságú földhöz. A farmereknek ugyan bérbe adnak több hektárnyi területet is, de nem hosszabb időre, mint kilencvenkilenc évre.

- Rendben. A kezdetben rövidebb időre is megteszi, de máris szükséges olyan törvényt hozni, amely lehetővé tenné, hogy mindenkinek „Háza-Hazája”, földje legyen. Ettől függ a gazdaság felvirágzása. És ha nincs komoly törvény, akkor ez azt jelenti, hogy alkotni kell egy ilyen törvényt.

- Ezt könnyű mondani, nehéz megtenni. A törvényeket az országgyűlés, a Duma hozza. Ennek kell az alkotmányba valamilyen kiegészítést vagy fejezetet beiktatnia. A Dumában viszont a pártok egymással hadakoznak, sehogyan sem sikerül nekik megoldaniuk a földdel kapcsolatban felmerült kérdéseket.

- Ha nincs egy ilyen erős párt, hogy törvénybe iktassa mindenki számára a hazát, akkor szükséges minél gyorsabban egy ilyen pártot alapítani.

- Ki fogja megalapítani?

- Azok, akik a megalkotott Házról-Hazáról, Otthonról fognak olvasni és tudatosítják, hogy mit jelent a haza mindenki, minden ma és a jövőben élő ember számára a Földön.

- No, no, no! Csak lassan a testtel, ami a pártokat illeti. Inkább mesélj a te rendkívüli házadról! Kíváncsivá tettél. Ugyan miféle újdonságot vihetsz még a tervezésbe? Rendben. Tételezzük fel, hogy valakinek sikerült egy hektárnyi területet vásárolnia. Nem paradicsomba illő kertet, de valamilyen egyszerű, parlagon heverő, dudvával telenőtt területet, mert jobbat amúgy sem adnának. Tehát az ilyen ember ott áll a saját hektárnyi területén és hogyan tovább?

- Vlagyimir, gondolkozz! Álmodozz te magad is! Te mit tennél, amikor majd saját földeden állsz?

Hozzászólások

Csodálatos! Írta : Ez az e-mail cím védett a spamkeresőktől, engedélyezni kell a Javascript használatát a megtekintéshez. dátum: 2009-10-25 15:06:09 Sajnos én még nem olvastam a 4. részt, de alig várom, hogy megvehessem! Ez gyönyörű, és megsimogatta a szívemet!

úő Írta : Ez az e-mail cím védett a spamkeresőktől, engedélyezni kell a Javascript használatát a megtekintéshez. dátum: 2009-12-07 17:11:37 egész jo

xd vagyok Írta : Ez az e-mail cím védett a spamkeresőktől, engedélyezni kell a Javascript használatát a megtekintéshez. dátum: 2009-12-07 17:13:08 nekem is

segitség Írta : Ez az e-mail cím védett a spamkeresőktől, engedélyezni kell a Javascript használatát a megtekintéshez. dátum: 2009-12-07 17:15:21 segítsetek szerintetek ez jó prózának

Szóljon hozzá!

• Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
• A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
• A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.