Vékony, kavicsos út kanyarodott el a főúttól és vezetett az erdőbe a hegyek között megbúvó kisebb völgyhöz. Az útnak gyorsan vége is lett egy különleges kétemeletes ház – kastély előtt. Még nem volt befejezve. Az ablakrámák nélküli nyílásokból orosz népdal áradt. Gyermekhangok énekelték. A ház még a tajgában látott képekből volt, de itt teljesen reális volt.

Senkinek semmit nem szóltam és különböző építkezési anyagokon átugrálva másztam keresztül, hogy az épületet saját kezemmel érintsem meg. Amikor az épülethez jutottam, láttam, ahogy az ide állított korlát nélküli létrán egy tíz év körüli kislány futott le fürgén, egy halom folyami kőhöz ment, válogatni kezdett belőlük és a köveket egy vödörként szolgáló, régi halas konzervdobozba rakta.

Amikor újra a létra felé indult, hogy fölmásszon rajta, én is utána másztam és a csábítóan szép, a házból áradó, hömpölygő dal irányába indultam. A második emeleten gyermekek, hasonló korúak, mint a kislány maga, és picit idősebbecskék is, sima folyami köveket szedtek elő a vederből, és cementes malterrel a falra ragasztgatták őket, így rakva ki belőlük hihetetlenül szép motívumokat.

Két kislány nedves rongyokkal azonnal tisztára törölgetett minden egyes, a falra felhelyezett követ. Nagy odaadással és figyelemmel végezték munkájukat, miközben énekeltek. Felnőtt nem volt közöttük. Majd később megtudtam, hogy az alapokat, de minden egyes téglát ebben a házban gyermekkezek helyeztek el. A terveket is a gyermekek maguk készítették, de minden egyes sarok elrendezését is ők végezték.

A pici iskola-városban nem egyetlen ilyen ház volt. Ebben a meglepetésekkel teli városban a gyermekek maguk építik a házaikat, kis városukat, jövőjüket és közben énekelnek. Itt egy tízéves kislány képes házat építeni, csodálatosan rajzolni, főzni, táncolni és ismeri az orosz harcművészetek fogásait is.

Az erdei iskola növendékei ismerték Anasztáziát. Ők maguk meséltek nekem róla. Ebben az iskolában 300 gyermek tanul és Oroszország különböző vidékeiről érkeztek.

Itt egyetlen év alatt sajátítják el a tízéves iskola matematikai anyagát, miközben három nyelvet tanulnak hozzá. Ide nem csodagyermekeket vesznek fel, és nem is nevelnek az ide járó gyermekekből csodagyermekeket, itt egyszerűen lehetőséget adnak a gyermekeknek arra, hogy az tárulkozzék ki bennük, ami már amúgy is bennük van.

Michail Petrovics Scsetyinyin akadémikus iskolája az Orosz Államszövetség Oktatásügyi Minisztériumához tartozik. Tandíjmentes s jóllehet az iskola nem csinál magának reklámot, még sincs egyetlen szabad helye sem, sőt egyetlen esetlegesen megüresedett szabad helyére két és félezer pályázója van.

Nehéz szavakat találni, melyek képesek lennének leírni az örömtől ragyogó gyermekarcokat. Az iskolába a Gelendzsikben megrendezett olvasókonferencia után, az olvasók egy kisebb csoportjával indultam, akik hallottak készülődésemről.

Az olvasók között volt egy különleges, az ezotérikában rendkívüli módon jártas nő – Natália Szergejevna Bondarcsuk – színésznő, filmrendező, a Rerich Társaság vezetőségi tagja – aki fellépett az olvasókonferencián, a Rerich társaságról és az ezotérikáról beszélt.

Anasztáziáról sokkal érthetőbben beszélt, mint én. Natália Szergejevnával volt tízéves kislánya is, Másenka. A konferencia után Anapy városába filmfesztiválra kellet volna utazniuk, ahol Másenka kedvenc nagymamájának, a nevezetes Inna Makarovának szintén jelen kellett lennie. De Másenka szavai úgy hatottak, mint villámcsapás a derült égből, mely elővetítette az eseményeket: „Anyuci, kérlek, legalább három napra.

Csak három napra! Ameddig te a fesztiválon leszel, kérlek, rendezd úgy el, hogy itt maradhassak ebben az iskolában!” És az elkényeztetett Másenka három napra ebben az iskolában maradhatott, anyja nem kis meglepetésére, aki szomorúan megjegyezte: „Látszik, hogy sok mindent nem adunk meg gyermekeinknek, ráadásul szeretetünk dacára, bár nem tudatosan, mégis meglopjuk őket.“

Natália Szergejevnával volt egy filmoperatőr is, aki filmre vette, amit a gyermekek Anasztáziával való kapcsolatukról meséltek. Arról, hogyan értelmezik életüket. Az alábbiakban bemutatom a gyermekekkel folytatott beszélgetésemet, akik a ház – kastély építésével voltak elfoglalva. A gyermekeknek mi ketten Natália Szergejevnával tettünk fel kérdéseket:

– Az embernek az a benyomása, hogy a házatok mindegyik téglája hatalmas erejű fényes energiával van feltöltve.

– Igen, ez így is van – válaszolta nekünk egy idősebb vörös hajú kislány. – Nagyon sok múlik az embereken, akik megérintik őket. Mi mindezt szeretettel végezzük, igyekeztünk hozzáállásunkkal a jövőbe csak jót, örömtelit vinni.

– Ki az épület tervének a szerzője, az oszlopoké, a rajzoké?

– Mi. Mindnyájan. Ez a mi együttes, közös gondolatunk.

– Ez azt jelenti, hogy mindenki, aki itt dolgozik, az csak látszólag foglalkozik saját dolgával, de lényegében egy közös gondolat megvalósításában vesz részt?

– Igen, minden este összeülünk a tűznél, ahol átgondoljuk, modellezzük a következő napot. Képeket képzelünk el, amelyek a házunkban lesznek.

A nálunk tanulók közül néhányan az építészek szerepét vállalták, ők konkretizálják, egyesítik az együttes, közös munkát.

– Milyen képe van az épületnek, amelyben mi most vagyunk?

– Szvarog képe, a tűzben lángoló égi kezdeté. Ez itt, a burkolóköveken található szimbólumokon látható.

– Lehet közöttetek vezetőt, kapitányfélét találni?

– Van ugyan vezetőnk, de általánosan az együttes, egyetemes gondolat működik itt – a láva, ahogy azt mi nevezzük.

– Jól értettem? A gondolat-láva? Ismételjétek csak el nekem még egyszer!

– Igen, az állapot, hozzáállás, a kép, óhaj.

– Itt nálatok mindenki megelégedettséggel, örömmel dolgozik, mindenki mosolyog, mindenki szeme ragyog, mindenki vidám?

– Igen, a mi életünk ilyen, azért, mert az tesszük, amit akarunk, azt, amit tehetünk, azt, amit szeretünk.

– Azt mondtad, ugye, hogy minden kőnek megvan a maga pulzusa, ritmusa?

– Azt. És a szíve naponta egyszer – egyetlen egyszer dobban.

– Minden kőnél így van, vagy vannak kövek, amelyek szíve kétszer dobban?

– Az összes kő pulzusa ilyen. Szívük naponta egyszer dobban.

– Nem tűnik nektek úgy, hogy a ti házatok olyan, mint a templom?

– A templom – nem forma, hanem állapot. Például a boltozat csak egy bizonyos állapotba segít jutni. A formát az érzés mintázza ki. És nem véletlenül érkezett hozzánk olyan forma, mint a botozat, a kúp – az Ég felé, az Égbe törekvő igyekezet, az Égből alászálló Áldás.

– Tudna ez a ház, ahol minden követ jóságos kezek helyeztek el, gyógyítani?

– Természetesen.

– Valóban gyógyít?

– Igen, valóban.

A kislányokon felejtettem szemem, néztem, néztem őket, akik folyami kövekből egy díszítést raktak ki a terem falára. A kislányok egészen egyszerűen voltak öltözve, régimódi ruhákba, mégis egyfajta rendkívüli, nem mindennapi szépséget sugároztak magukból. Szépek voltak. Ekkor felötlött bennem a gondolat: „Hol ismerkedünk meg jövendőbeli feleségeinkkel? A táncparketten, partikon, fürdőhelyeken.

Eljövendő feleségeinket kicsinosítva, kifestve, divatosan kiöltözve, vonzóknak látjuk, hosszú formás lábak és a test egyéb közszemlére tett részei megszédítenek. Ezt vesszük nőül mind, de amikor nőnk a sminket lemossa arcáról, az ember jobban megnézi, hát bizony látja, hogy a konyhában a madárijesztők leghitványabbika ül, mindenért morog, figyelmet, szerelmet követel, kér számon.

Micsoda szerencse és boldogság egy egész életen át egy madárijesztővel élni, de miről lehet vele beszélni? Az ilyen ráadásul még azt is megköveteli, hogy anyagilag is el legyen látva. Hát igen, nem volt szerencsém, mondaná az ember. De lehet, hogy mi magunk, éppen mi csak ilyeneket érdemlünk?

Természetesen, ilyeneket érdemlünk! Éppen azért, mert olyan tökkelütött idióták vagyunk, hogy a sminket, a szemfestéket és a hosszú formás lábakat vesszük feleségül! De hát kinek lesz olyan szerencséje, hogy olyan nőt vegyen feleségül, mint amilyenek ezek a lányok itt, akik a falat kövekkel díszítik.

Ők szép házat tudnak építeni, szeretettel ételt főzni, idegen nyelveken társalogni, okosak, ügyesek, szépek, és ha majd felnőnek, biztos, hogy kozmetikumok nélkül is szépek lesznek. Biztos, hogy sokaknak lesz kedvük ilyen nőt feleségül venni, de kihez lesznek hajlandók feleségül menni?“ Ilyen egyszerű ruhácskákba öltözött szépségeknek tettem fel a kérdést:

– Mondjátok csak, kihez mennétek ti feleségül, milyennek kell lennie a férjeteknek? Milyen tulajdonságai legyenek?

Az első kislány rögtön, gondolkodás nélkül rávágta:

– Jóság, türelem és olyan legyen, aki szereti a hazáját. Olyan embernek, akinek tisztessége és méltósága van.

– Hogy értelmezitek a tisztességet ti?

– Az én számomra a tisztesség – egyetlen kifejezéssel elmondva: az a tisztesség ért, hogy orosz lehetek.

– De mit jelent az, hogy orosz ember?

– Az egy olyan ember, aki szereti a Hazáját. Ez mindenekelőtt olyan ember, aki szereti a Hazáját, kitart mellette, és soha sem hagyja cserben. Egyetlen pillanatban sem, még a legnehezebben sem. Ő maga Oroszhon részének tartja magát.

– És a ti gyermekeitek a hazáért fognak élni?

– Igen!

– Vagyis a férjeteknek ebben osztoznia kell veletek?

A másik kislány erre így válaszolt:

– Olyan embernek kell lennie, aki képes meleget és fényt adni más embereknek. Ha Fény és melegség árad majd ki belőle, akkor az őt körülvevőknek is jó lesz, a mi családunknak is. Az az ember, akinek szelleme gazdag, egészséges, annak olyan kincse van, mely semmi máshoz nem hasonlítható.

Mivel a legkisebb kislánynak a videokamerával készített felvétel alatt semmilyen kérdést nem tettek fel, neki is feltettem a kérdést és válaszul ezt felelte:

– Lehet, hogy amíg én felnövök, a legjobb férfiak már mind nősek lesznek, de az én férjem úgyis nagyon jó lesz, rendes és boldog, mert én magam teszem majd őt azzá, én majd segítek neki, úgy, mint Anasztázia.

Ekkor láttam és megértettem, hogy Anasztázia megosztja képességeit ezekkel a gyermekekkel. Miért pont a Scsetyinyin iskolájában tanuló gyermekekkel? Hát azért, mert Michail Petrovics Scsetyinyin – maga is egy nagy mágus, aki a Szeretet Terét alkotja, továbbra is kitartóan ezen munkálkodik és ez a Tér egyre nagyobb és nagyobb lesz.

Ezek a vörös hajú Anasztáziák most még picik. De egyszer felnőnek! Elindulnak, hogy máshol a Földön is létrehozzanak ilyen oázisokat, amíg az egész Föld tele nem lesz.

Amikor a különleges ház – kastély első emeletének termében álltam és nézegettem a faldíszítményeket és festményeket, melyeket gyermeki kezek hoztak létre, de amelyek hasonlatosak a nagy mesterek mesterműveihez, olyan érzés ébredt bennem, hogy a Földkerekség legpompásabb, legfényesebb és legjobb szentélyében vagyok.

Ez az érzésem valószínűleg abból ered, hogy a házat, annak minden négyzetmilliméterét gyermeki kezek simogattak végig szeretettel, és ezért határtalanul több fényes energiával van tele, mint bármelyik más templom.

Ekkor ez a gondolat ötlött fel bennem: „Rendbe szedjük, rekonstruáljuk a templomokat és kolostorokat, s hozzá modern módszereket és vasbeton szerkezeteket alkalmazunk. Az egészet manapság már nem is annyira nehéz megtenni, aztán a jól végzett munka érzésével a templomba lépünk és kérni, könyörögni kezdünk: „Uram, áldj meg engem!“

De az Úr nem áld meg bennünket. Azért, mert figyelmét a gyermekeknek szenteli, akik ilyen és hasonló rendkívüli házat – templomot építenek. És azzal fog törődni, hogy a gyermekeknek már nincs több cementjük, hogy nem elég a tégla és a deszka a padlóra. És Isten szeretettel fog áldani minden embert, aki segít nekik.

Én sajnos nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne mutassam a pici csírákat. Nem álltam ellent, amitől éppen Anasztázia félt. A következő történt:

A kívülre felállított konyhaasztalok között haladtam, amelyek mellett gyermekek dolgoztak, amikor hirtelen lágy melegséget éreztem, mintha hősugárzót irányított volna valaki rám. A melegség érzése hasonlított ahhoz, ami Anasztáziából árad, amikor összpontosít, és tekintetét rám irányítja.

Azzal a különbséggel, hogy ezúttal ez nagyon gyenge volt, mégis megálltam és oldalt pillantottam, hogy megállapítsam, honnan is jön. Egy tizenegy éves kislány ült a szélső asztalnál és rizsszemeket válogatott. Rám nézett és mosolygott. Mellé ültem. A kék fényben égő szempár tekintetének közelségétől még inkább melegem lett. Megkérdeztem tőle:

– Hogy hívnak?

– Jó napot kívánok. Nasztyának.

– Tehát te pillantásoddal fel tudsz másokat melegíteni, ahogy Anasztázia teszi?

– Meg tetszett érezni?

– Igen.

A kis Nasztyenkának ugyan nem olyan mértékben, de hasonló képessége volt, mint Anasztáziának. Másokat pillantásával tudott felmelegíteni. Hozzánk jött és az asztalhoz ült Natália Szergejevna Bondarcsuk is. Az operatőr bekapcsolta a kamerát. Nasztyenka a zavar legkisebb jele nélkül, tovább folytatva munkáját, válaszolni kezdett a kérdésekre.

– Honnan szerzitek tudásotokat, képességeiteket?

– A csillagokból.

– Mit értettél meg azáltal, hogy kapcsolatban vagy a szibériai Anasztáziával?

– Nagyon fontos érteni és szeretni a Hazánkat.

– Miért olyan fontos?

– Azért, mert a Haza – az, amit a mi távoli és közeli szüleink alkottak.

– Kik a te szüleid? Hol dogozik az édesapád?

– Az én papám tanító. Abban az iskolában, ahol ő tanít, szintén jó, de itt jobb.

– Úgy éltek itt, mint egyetlen, boldog, egybeforrott család. Nem felejtitek el a szüleiteket?

– Ellenkezőleg. Egyre jobban és jobban szeretjük szüleinket, jó gondolatokat küldünk nekik, hogy nekik is jó legyen.

A videokamera tovább rögzítette a beszélgetést, én pedig nagyon kívántam, hogy Nasztyenka megmutassa a kétkedőknek, mit jelent a melegítő tekintet. Megkértem tehát:

– Nasztyenka, mutasd meg sok embernek, hogy milyen a másokat felmelegítő tekintet. Ott a kamera, nézz bele az objektívbe, melegítsd fel azokat, akik majd nézni fogják a filmet.

– Egyszerre mindenkit – nagyon nehéz. Lehet, hogy nem sikerül.

De én tovább kérleltem. Megismételtem kérésemet. Ekkor Nasztyenkával pontosan az történt, ami Anasztáziával az erdőben, amikor akarata erejével, sugarával távolra menekített ki egy férfit és egy nőt az őket fogva tartók karmai közül. Ezt a jelenetet az első könyvben írtam le.

Akkor ott Anasztázia rögtön megmondta:

– Erre én képtelen vagyok, mások ezt már korában beprogramozták, ebbe én nem tudok közvetlenül beavatkozni. Ők most erősebbek.

Ennek ellenére azonban, amint kérésem megismételtem, teljesítette óhajomat. Teljesítette, s közben jól tudta, hogy bele is pusztulhat.

A kis Nasztyenka a kérés másodszori kérlelő megismétlése után megpróbálta azt teljesíteni. Nasztyenka kétszer levegőt vett, visszatartotta lélegzetét, egy bizonyos időre lehunyta szemét, majd nyugodtan a kamera objektívjébe kezdett nézni. Erre az operatőr elbűvölten megdermedt. Ekkor Natália Szergejevna Bondarcsuk gyorsan levette fejéről a kendőt és letakarta Nasztyenka arcát. Ő elsőként vette észre, hogy a gyermek teste remegni kezdett és mennyire elsápadt az arca.

Megértettem: nem szabad lett volna megismételnem a kérést. Ezentúl nem érdemes az energiát a hitetlenekre pazarolni. Ez amúgy is csak még inkább növeli haragos, rossz ellenállásukat.

Az ide érkező emberek nem tudták megállni, hogy ne érintsék meg a gyermekeket. Megérintették őket, ölelgették, simogatták, mint a kiscicákat. És minek hoztam magammal a felnőttek egész csoportját? Hiszen tudtam, hogy az iskolába amúgy is sok különböző bizottság, mindenféle szintű küldöttség jár, de egyszerű magánemberek is. Ide járnak nézelődni, kielégíteni kíváncsiságukat, megérinteni az iskola gyermekeiből kiáradó áldásos boldogságot.

És meg is érintik ezt az áldásos boldogságot és ez a boldogság is megérinti őket, és el is veszik azt, s közben érte cserébe saját magukból, saját maguktól semmit sem adnak. Lehet, hogy Anasztáziának igaza van, amikor azt mondja: „Ha szent helyből kiáradó áldásos boldogságot igyekszel befogadni és elvenni, gondolkodj el azon, hogy cserébe érte te magad e helynek mit adhatsz. És ha nem tanultad meg kiárasztani magadból a Fényt, minek fogadnád azt te magad, hiszen akkor azt úgy őriznéd, mint lámpást a sír.“

Én szintén kíváncsiságból jöttem az iskolába. Hála Anasztáziának, fogadott engem Michail Petrovics Scsetyinyin, a gyerekek még az asztalt is bőségesen megterítették és mindenkit, aki velem érkezett, megvendégeltek. Mi itt azonban nem csak felszolgált ételt vettünk el az asztalról. Az eleven gyermeki szemekben égő tűz mérhetetlenül többel ajándékozott meg. De vajon mi érte cserébe mit tudunk nekik adni? Mint pártfogók, megsimogatjuk a buksi fejüket? Annyira haragudtam magamra, hogy otthagytam a látogatók csoportját, egyedül álltam és gondolkodtam.

Egyszerre csak hirtelen a számomra már ismert Lena és Nasztyenka jött oda hozzám.

– Tessék megnyugodni, elengedni magát – mondta csendesen Nasztyenka. – A felnőttek mindig ilyenek. Úgy érzik, meg kell simogatniuk, ölelniük. Azt gondolják, hogy a legfontosabb megölelni. A bácsi pedig ma már kora reggeltől csak idegeskedik. Tessék velünk jönni a tisztásra, ott majd beszélünk Anasztáziáról. Tudom, hogy milyen térben van éppen most.

Amikor a tisztásra érkeztünk, a filmoperatőr, aki csatlakozott hozzánk, megkért:

– Gyerünk, készítsünk a lányokkal még egy interjút! Biztos kitűnő felvételek lesznek, nézd, milyen gyönyörű a táj, sőt, semmi sem zavar.

– Lehet, hogy nem is kell már! Biztosan ki is fárasztották őket a mindenféle kérdések.

– De veled amúgy is szívesen fognak beszélni. A látogatókat, újságírókat nem nagyon engedik be az iskolába. De most kiváló alkalmunk nyílt. Kár lenne kihagyni. Én hivatásos operatőr vagyok, értsd ezt már meg.

Kezembe vettem hát a mikrofont és így szóltam a lányokhoz:

– Interjút kell veletek készítenem. Kérdéseket fogok nektek feltenni, ti pedig válaszoltok a kérdésekre. Nem utasítjátok vissza?

– Ha kell, akkor kell, tessék feltenni a kérdéseket – válaszolta Lena és Nasztyenka még hozzátette: – Hát persze, persze, mi majd válaszolunk.

A lányok sorba álltak, elrendezgették hosszú vörös copfjukat, és figyelmesen várták a kérdést.

Két banális kérdés után elhallgattam, mert rájöttem, hogy hasonló banális, szokványos kérdéseket tesznek nekik fel az ide érkező felnőttek mind, a különféle bizottságok tagjai is, de az újságírók és ők, ezek a gyermekek, képesek bármilyen témáról beszélni, amelyről nem mindegyik élete javát már megélt felnőtt képes. Igaza lehetett annak a kozák polgármesternek, aki ezt mondta:

– Az én fiam még csak három hónapja jár ebbe az iskolába, de máris érzem, hogy nekem magamnak kell még tovább tanulnom, különben mellette bizony tuloknak fogok kinézni.

És különben is, vajon mi mind nem alázzuk-e meg gyermekeinket buta kérdésekkel, amikor tudatosan ugyanezeknek a gyermekeknek azt sugalmazzuk, hogy többre nem képesek? Szótlanul álltam a gyermekek előtt, kezemben a mikrofon és láttam az arcukon, hogy mindezt átérezték velem együtt, megértették, hogy zavarban vagyok, és nem tudom, miről beszéljek velük. Én ezt nekik ott akkor becsületesen be is vallottam.

– Nem is tudom, hogy miről beszélgessek veletek, mit kérdezzek tőletek.

Ekkor egy kiváltképp nevetséges helyzet alakult ki. Ott állunk mi ketten az operatőrrel, két felnőtt férfi, előttünk két lányka, energetikailag egymást támogatva, még egy pillanatra sem habozva, gyorsan igyekeztek nekünk elmagyarázni, hogyan kell interjút készíteni, hogyan kell egy másik emberrel beszélgetni.

– Tessék megnyugodni, tessék magát elengedni, fontos lazítani tudni! A legfontosabb őszintén beszélni. Arról tessék beszélni, ami érdekli.

– Ne tessék ránk gondolni! A másik emberre kell gondolni, amikor vele beszélünk, de a bácsi ne gondoljon rám, ha gondja van. Tessék ellazulni!

– A szívével tessék bennünket kérdezni, mi majd válaszolunk, ne ránk tessék gondolni!

– De ha nem tetszik tudni, akkor esetleg majd mi magunk mesélünk valamit…

Mosolyogva mentek a tisztáson, imitt-amott megérintettek egy-egy növényt és beszéltek. A Világegyetem ismeretének mélysége, a lelkükből áradó tisztaság, a jóságtól ragyogó szemek, a nyugalom és biztonság állapotába juttattak minket. Az operatőr távolról filmezett bennünket, anélkül hogy váltotta volna a képeket.

Később nem egyszer néztem végig Natália Szergejevna jól sikerült videokazettáját. Néztem, hogy mennek a vörös hajú kis fehér mágusok a virágzó réten. Majd megnőnek! Háromszáz van belőlük ebben az iskolában.

Nem azért írok erről az iskoláról, hogy bárkinek, bármit is bizonygassak, hanem azért, hogy megörvendeztessem azok szívét, akik olvasták könyveimet, akik megértették és megérezték Anasztáziát.

Ha valakit felháborít az, hogy mit és hogyan írok, akkor ne olvassa. Kritikából már amúgy is kijutott nekem több mind elegendő. Kritizáltak már engem az elbeszélés stílusáért, de a nyelvtani hibákért, és az úgymond üzleti fogásból eredő kitalációkért is. De ez teljesen mindegy, mert már a következő könyvet írom.

De ha könyveim nem tetszenek, akkor inkább ne is olvassák azokat. Az események benne keményebbek, mint az előző könyvekben, de az elbeszélés módja amúgy sem sokkal jobb. Majd még teljesen felidegesítik magukat.

Részlet az Oroszország Zengö Cédrusai III
A Szeretet Tere könyvből 

Szóljon hozzá!

• Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
• A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
• A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.