A Bibliában ez áll: „…termésükről ismeritek meg őket.“ (Máté 7, 15). Scsetyinyin akadémikus termései – a boldogságtól sugárzó gyermeki arcok és a gyermekek szüleinek sugárzó arca, melyek az ő iskolájában tanulnak.

Akkor tehát ki ez az ember? Natália Szergejevna Bondarcsuk – nem csupán Oroszország érdemes művésze, hanem a Rerich Nemzetközi Központ vezetőségi tagja is (az ENSZ társadalmi szervezete) – azt mondta:

– Beszélgettem én már a világ különböző országából származó számos híres prédikátorral, tanítóval, de sehol sem voltam ennyire ledöbbenve, mint itt. Lehet azért, mert itt egy nagy Bölccsel találkoztunk. Bölccsel nem csupán azért, mert ismeri az ősi Védákat, számára sok olyasmi ismeretes, ami sokunk számára ismeretlen.

Én is szeretném elmesélni Michail Petrovics Scsetyinyinnel való találkozásomból szerzett tapasztalataimat, de én az oktatás területén nem vagyok szakember, és az én meghatározásaim nem lesznek pontosak, ezért megpróbálom minden magyarázat nélkül átadni itt azt, amit ő maga mondott.

Natália Szergejevna, filmoperatőre, Michail Petrovics és én az iskola folyosóján mentünk. A hallban, mely a folyosótól nem volt fallal elválasztva, az egymáshoz illesztett asztalok körül különböző korú gyermekek ültek, mindegyikük valamilyen számomra felfoghatatlan dologgal volt elfoglalva és sem mi, sem a filmoperatőr kamerája nem zökkentette ki őket munkájukból.

Néhányan az asztal körül ülő gyermekek közül néha felálltak, valahová elmentek, majd újra visszatértek. Majd a falra felakasztott táblákhoz mentek, ahol számok voltak, vagy egyszerűen gondolataikba mélyedve sétálgattak a helységben. Voltak, akik egymással beszélgettek, valamit bizonygatva, egymásnak valamit magyarázva.

– Michail Petrovics, mi történik itt? – kérdezte Natália Szergejevna.

– Itt voltaképpen találkozási kísérletek zajlanak. Ha a találkozás megtörténik a gyermekek a tízéves iskola matematikai anyagát egyetlen év alatt el tudják sajátítani. Ez a cél, a feladat. Ez azokkal a gyermekekkel történik meg, akik képesek találkozni olyanokkal, akik hasonló tudással bírnak. Fontos azonban, hogy mennyire lesznek nyitottak a kapcsolataik.

Térbeli struktúrájuk képes egymástól információt átvenni. Ilyen az emberek között általánosan ismert jelenség – a szerelem az első látásra, amikor a szerelmesek fél szóból is értik egymást. Az egyik még ki sem mondta, de a másik már meg is értette.

Látják, hogy itt mindent megteszünk annak érdekében, hogy a gyermekek szabadok, oldottak legyenek. Itt nyugodtan feltehetnek bármilyen kérdést, felállhatnak, járkálhatnak. A legfontosabb a kapcsolatokat védelmezni.

Nagyon fontos, hogy a gyermek a jó kapcsolatok kialakításán dolgozzon. És az, aki szervezi a folyamatot, az is. Ezért nem szabunk korlátokat. Amint látják, nem fektetünk hangsúlyt a korra sem. Itt a tizenöt éves Ivan Alexandrovics mellett a tízéves Mása ül. De itt találjuk Szergej Alexandrovicsot is, egyetemi diákot, bár az is igaz, hogy ő az idén fejezi be az egyetemet.

– És hány éves az egyetemet végző diák?

– Szergej Alexandrovics az idén tölti be a tizenhetet.

– És ő tizenhét évesen fejezi be az egyetemet?

– Tizenhét éves ebben az életben, de mi általában véve a kor elvét igyekszünk nem használni. Ez nagyon fontos. Figyeljék meg, kérem, hogy itt a tanítók úgymond összekeverednek a diákokkal. Igaz azonban az is, hogy ez egy önálló csoport. Itt azok vannak, akik nem vehetnek részt a ház építésében.

Előttük az a feladat áll, hogy egy év alatt sajátítsák el a matematika tízéves iskolai tananyagát, azért, hogy majd tudásukat azoknak a gyermekeknek tudják átadni, akik most az építkezésen dolgoznak. És ez meg is fog történni. Azért, mert megszületik bennük az integráció elemei kölcsönös összeegyeztetésének a rendszere.

A mi kollektív ősemlékezetünk ismeri a világegyetem felépítését és a világűr térségeiben fellelhető életmódokat. Ezért nagyon fontos, hogy ne adjunk teret annak a gondolatnak, hogy a gyermekek bármit is nem tudnának. Ha valaki a magyarázók közül magában teret enged egy ilyen gondolatnak, akkor az ő diákjai a magyarázott dolgot nem is fogják tudni. A

magyarázó számára az a legfontosabb, hogy a feladatok megoldása érdekében kapcsolatba lépjen a tanulóval. Ha ez megtörténik, akkor majd az oktatás magától, simán fog menni. Az is ugyanolyan fontos, hogy a figyelmet ne valaminek a megtanulására, annak a megjegyzésére összpontosítsuk. Ne engedjük magunkba a gondolatot, hogy itt valaki tanít. Az együttes működés során a gyermekek többé már nem érzik, ki a tanuló és ki a tanító.

A feladatok megoldásának a folyamatában a szükséges ismeretek megszerzésre kerülnek és ténylegesen is végbemegy az emlékezés arra, ami elfelejtődött. Ez egy reflexkör, emlékeznek Pavlovra, ugye: inger–válasz. Ha szükséges, megoldom a feladatot.

Rendkívül fontos, hogy az, amit a gyerekek csinálnak, annak közvetlen kapcsolata legyen a környezetükben lévőkhöz. És most nem saját magukért tanulnak, ez is rendkívül fontos. Most az a feladatuk, hogy átadják az elsajátított anyagot másoknak. Számukra nem az osztályzat a fontos. Tudatosították, hogy néhány napon belül mindent másoknak kell majd elmagyarázniuk.

A tanítási folyamat kezdete adott. Mindenki számára adott egy csoport. Figyeli, hogyan dolgoznak az építkezésen azok, akiknek át kell adnia tudását és ismereteit, és azzal törődik, hogy az ő csoportja ne maradjon le a többitől. Nagy jelentőséggel bír az indíték, a másokért végzett szolgálat. És ha itt valamit megtanulnak, akkor az az, hogy értik a másik ember lelkét, igyekezetét, gondolatait. Itt nem a matematika a fontos, hanem az ember, aki a matematikát felfogja.

Nem a matematika a matematikáért fontos, hanem a matematika az Igazság felé haladó és irányuló mozgás érdekében. És minél nagyobb jelentősége van az indítéknak, vagyis a „miértnek”, annál sikeresebb az ismeretek területén az előrehaladás.

Fontos az őszinteség légkörében tartózkodni, közben nem szabad sértődöttnek, ingerültnek lenni. A „nem így” szavak itt nem léteznek. Az ősi orosz nyelvben a mozgás nem áll meg, nincsenek rossz szavak. Egyetlen ősi nép sem jelölt rossz szóval egyetlen jelenséget sem. Nem létezik ilyen – ilyenre nem szabad összpontosítani.

Nem létezik olyan, ami ne lenne jó. Ha egyszer az ember zsákutcába jutott, akkor a szavak, amelyek segítenek innen kijutni, ilyenek: visszatérni jobbra, balra, fölemelkedni, vagyis olyanok, amelyek megmutatják, merre kell menni és nem a „helytelenül állsz” állapot rögzítése a fontos. Manapság a ruszofóbok gyalázkodnak, amikor azt mondják: „elmondani oroszul”, közben e kifejezés alatt a szalonképtelen szavakat, kifejezéseket értik. Ez azonban nem az orosz nyelv. Kobzev nagyon pontosan kifejezte ezt a gondolatot:

Őseink, a szlávok,
a nagy jelentőségű dolgok között
a szavaknak, mondásoknak
mindig különleges tiszteletet adtak.

Ez így van. Éppen ezért, azok szókincse, akik gyerekekkel dolgoznak, legyen mély értelmű, nagyon megfontolt. Az olyan véletlen szavakat, melyek az elmét eltérítik, ki kell zárni. Nagyon nagy jelentősége van az érzéssel átfűtött szavaknak.

Az Igazság, az örökség, az szellemi. A gyermeket be kell vezetni a természetes világegyetemi folyamatba – az örök önújrateremtésbe. Ha ez így van, akkor ajándékozunk a gyermeknek öröklétet, az élet, a tényleges létezés örömét. Nem látszólagos formákat: látod, fiam, vettem neked inget, nadrágot, cipőt… – most már meg is halhatok.

De ugyan mit adtunk fiunknak? Hiszen ajándékaink csupán egyetlen szezonra valók! Ha fiunkra tiszteletreméltó nevet, becsületet, alkotásunkat, barátainkat, virágzó országot hagyományozunk, akkor az Igazság létezésének értését, az élet bölcs értését adjuk neki át. S bizony, ha így van, csak akkor mondhatjuk: „Fiam, én a legfontosabbat hagyom rád: boldog leszel. Veszel majd magadnak ingeket, házakat fogsz építeni, most már tudod, hogyan kell mindezt csinálni.”

Amikor Scsetyinyin akadémikus szavait hallgattam, tekintetbe véve azt is, hogyan viszonyul a gyermekekhez és azok ő hozzá, ráébredtem, hogy mindez egybevág azzal, amit Anasztázia mondott a gyermekekről és elcsodálkoztam: „Miféle módon tudnak ugyanúgy, vagy majdnem ugyanúgy gondolkodni ők ketten: a magányosan, remeteként a szibériai tajgában élő nő és ez őszfejű akadémikus? Voltaképpen miért is beszélget velem egyáltalán?

Miért fogadott olyan szívélyesen, terített asztallal, miért vendégelt meg? Végigvezetett bennünket az iskolán, mindent megmutatott. Miért? Ugyan mit jelentek én a tanári hivatás számára? Semmit. Egy közepes, hármas tanuló. De Anasztázia valahogy itt is elintézte a dolgokat.“

Természetesen megértettem, hogy Scsetyinyin iskolájába csak Anasztáziának köszönhetően jutottam el. De Anasztáziáról Scsetyinyinnel nem beszélgettünk. Mindenféle általános dolgokról beszélgettünk és minden alkalommal, amikor megérkeztem, elmentem megnézni, hogyan folytatódik a különleges ház – templom építése. A könyvről röviden ennyit mondott: „Nagyon pontos könyv.“ Semmi többet!

Néhány nap múlva azután, hogy a konferenciára érkezett emberek egy csoportjával az iskolában tartózkodtunk, megmutattam nekik Nasztyenkát és megkértem őt, hogy melegítse fel őket tekintetével, a következő dolog történt: Michail Petroviccsal az iskola folyosóján mentünk, én pedig tekintetemmel Nasztyenkát kerestem. Kerestem, mint mindenki, intuitív módon keresi azt, ami fényt bocsát ki.

– Fényét vesztette Nasztyenka – mondta hirtelen Scsetyinyin – most azon vagyok, hogy visszaadjam erejét. Úgy, ahogy sikerül is, de nagyon nehezen. Idő kell hozzá, hogy összeszedje magát.

– Mi az, hogy fényét vesztette? Miért? Hiszen erős. Mi történt?

– Igen, erős. De érzelmi kitörése is nagyon erős volt.

Scsetyinyin irodájában álltam lehangoltan, mérgesen saját magamra. De miért? Kinek vagy minek a kedvéért akartam bizonyítani? Bizonyítani tekintet nélkül Anasztázia szavaira: „Sem a testem, sem a nyilvánosság előtt végzett csodák nem gyújtják meg a hitetlenkedőkben a hit fényét… inkább még növelik azok ingerültségét, akik másféle világnézetet nem tűrnek el.”

– „Kész! Elég, vége! – gondoltam magamban, többet nem fogok semmit sem bizonygatni, írni sem fogok többet. Elég! Befejeztem!“ Ekkor Scsetyinyin hirtelen ezt mondta:

– Az írást, Vlagyimir, nem szabad abbahagyni.

Majd hozzám lépett, vállamra tette kezét, szemembe nézett és dalra fakadt. Az ősz hajú akadémikus magas hangon énekelt, de még ennél is elképesztőbb volt az, hogy hasonlóan énekelt, mint ahogy Anasztázia énekelt nekem a tajgában.

Az iskola kijárata felé indultam, a hallban gyerekek nyüzsögtek, mégis megpillantottam Nasztyenkát. Egy széken ült. Elmentem hozzá. Nasztyenka felállt, felemelte fejét és fáradt szemei egy pillanatra felragyogtak, fényt és meleget árasztottak.

Megértettem: energiáját és szíve melegét adja, teljes energiáját és melegét, hogy segítsen annak a másiknak, a szibériai Anasztáziának, álmának valóra váltásában, mely immár az ő közös vágyukká vált. De hát hogy létezik ez? Miben rejlik e vágy ereje? Miért éppen ezek a gyermekek?... Teljes önfeláldozással… És ez a gyermeki tekintet… vajon elég-e egyetlen élet, hogy az ember legalább részben méltó legyen ilyen tekintet, pillantás fogadására? Hangosan pedig csak ennyit mondtam:

– Hát akkor, szervusz, Nasztyenka! – Magamban pedig csak ennyit: „Nem kell, Nasztyenka. Köszönöm. Bocsáss meg nekem…”

– Elkísérem a bácsit. Elkísérjük Lénával a kocsihoz.

Amíg a kocsi nem fordult el, állandóan néztem a távolodó, egyre kisebbé váló alakokra, akik az úton, a lámpa alatt a ház–templom mellett álltak. A búcsúzásnál nem integettek. Kezüket mindkettőjük felemelte, tenyereiket a távozó autó irányába tartották. Tudtam, hogy miért. Scsetyinyin még korábban elmagyarázta. Ez a mozdulat azt jelenti: „A jóság sugarait küldjük neked, hogy veled legyenek, bárhol is vagy“. És újra rám tört a mindent felégető gondolat. „Mit kell tennem, hogyan kell méltóvá válnom sugaraitokhoz?“

Részlet az Oroszország Zengö Cédrusai III
A Szeretet Tere könyvből 

Szóljon hozzá!

• Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
• A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
• A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.