Belehallgatott a madarak énekébe, majd felmászott a tisztáson található dombocskára, hol sűrűbb volt a fű, összegömbölyödött, lehunyta szemét, mosolygott valamire és elaludt. Anasztázia saját dolgai után futott. Én meg elkezdtem egyedül járkálni az erdőben, és semmire sem tudtam magam körül figyelni. Az öröm és a bosszúság együttes érzése azonban nem hagyott el.

A tó partján növő cédrus alá ültem és úgy döntöttem, hogy így maradok ülve, meg sem mozdulok, ameddig ki nem találom, mit tehetek, mivel járulhatok hozzá gyermekem alakításához. Ki kell valamit gondolnom, hogy érezze, hogy számára a legfontosabb az apa. Amikor eljött hozzám Anasztázia, eleinte nem volt kedvem vele beszélgetni.

Ugyanis éppen nevetése irányította el tőlem a fiamat. Anasztázia csendben ült mellettem, karjaival átfogta térdeit, gondolataiba mélyedve nézte a tó nyugodt vizét. Ő szólalt meg elsőként:

– Ne haragudj rám, kérlek! Oly nevetségesnek hatott az, ahogyan próbálkoztatok kapcsolatot teremteni. Nem tudtam megállni nevetés nélkül.

– A gond nem abban van, hogy megsértődtem-e vagy sem.

– Hanem miben?

– Nagyon sok olvasó kérdez levelében a gyermeknevelés felől, téged kérdeznek a gyermeknevelés rendszeréről, engem pedig arra kérnek, hogy ezt részletesen tudakoljam meg. És erről a következő könyvemben írjak. De hát mit írjak? Nincs is itt semmilyen rendszer!

Minden a feje tetejére van itt állítva. Nálatok valamiféle „ellen-rendszer” működik! Hát például, megkérdezheti valamelyik olvasó, hogy mit kell az apának tennie egy olyan helyzetben, mint itt, amilyen az enyém is.

– Nagyon pontosan fogalmaztál – ez egy „ellen-rendszer”. Ez az. Ezt írd le pontosan!

– De hát kit érdekel ez? Az emberek olyan könyveket keresnek, ahol le van írva, hogy mit kell a gyermekkel tenni, amikor egyhónapos, majd amikor kettő, és így tovább. Ahol időszakokra osztják a foglalkozást a gyermekkel. Ahol az étkezés rendjét írják le, a nevelés rendszerét a gyermek korától függően. De itt a gyermek minden kénye-kedve teljesen ki van szolgálva! Ez valami határtalan „mindenmegengedés”.

– Mond csak, Vlagyimir, milyen embernek szeretnéd látni a fiunkat, ha majd felnő?

– Hogyhogy milyennek? Természetesen boldog, normális, az életben sikeresen előrehaladó embernek.

– És sok boldog ember van ismerőseid között?

– Hogy hány boldog ember van? Hát teljesen boldog ember, lehet, annyi sok nincs is, mert mindenkinek van valamije, ami nem megy olyan igazán jól. Van ahol nincs elég pénz, vagy a családban akad, ami nem sikerül, vagy valami betegség üti fel fejét. De én azt szeretném, ha az én fiam meg lenne kímélve mindenféle kellemetlenségtől.

– Gondolkodj! Vajon hogy lehet megkímélve, ha tudatosan egy olyan rendszerbe nyomod, kényszeríted, amely szerint mindenki neveltetik? Gondolkodj, lehet, hogy létezik valamilyen törvényszerűség abban, hogy a szülők mind boldognak szeretnék látni gyermekeiket, a gyermekek, pedig, amikor felnőnek, mégis olyanok lesznek, mint mindenki. Nem nagyon boldogok.

– Törvényszerűség? Miben van ez a törvényszerűség? Ha tudod, akkor magad mondd el!

– Gyere, gondolkodjunk el rajta közösen, hogyan is van ez!

– Persze. Az emberek már régóta törik ezen a fejüket. Szakemberek, mindenféle tudósok foglalkoznak vele. Ezért is dolgoznak ki különféle nevelési módszereket, órákra bontva, hogy megtalálják az optimális rendszert.

– Nézz magad körül figyelmesebben, Vlagyimir! Nőnek a fák, növények, a virágok. Hogy lehetne órára bontani az öntözésüket. Nem fogod öntözni a virágokat, ha megered az ég csatornája és az ég vize mossa őket, csakis azért, mert valaki okosan előírta az öntözés napját és idejét.

– Hát ez azért túlzás! Zagyvaság, amit mondasz, ez nem példa a gyermeknevelésre. Ilyen az életben nem fordul elő.

– De igenis, előfordul, méghozzá lépten-nyomon. Hogyhogy ne lenne rendszer? A rendszer mindig csak rendszer fog maradni. Mindig arra irányul, hogy a szívet, a lelket eltávolítsa még akkor, amikor az ember kicsi és alárendelje őt a rendszernek. Hogy az ember olyanná nőjön, mint mindenki, a rendszer számára megfelelőnek. És így megy ez már időtlen időktől fogva, azért, hogy az emberi lélekben ne történjék meg a megvilágosodás. Hogy az ember teljes szépségében ne tudjon kibontakozni Istentől kapott lelkében. Ő! Az egész Világegyetem Uralkodója.

– Hé, hé, várj! Lassabban a testtel! Beszélj nyugodtan és érthetően! Mit kell tenni annak érdekében, hogy mindez így legyen? Tudod, no, hát azért, hogy úgy nőjenek fel a gyermekek, mint ahogy te is mondod, szabad lélekkel. A Világegyetem uralkodójaként. Ahogy azt Isten akarta.

– Nem szabad őket akadályozni és olyannak kell őket gondolatban látni, ahogy azt Isten akarta. A Világegyetemben a Fény összes Erőinek minden igyekezete arra irányul, hogy minden egyes született embernek a világmindenség legjavát adja át. A szülők kötelessége viszont az, hogy a kitalált dogmák „mély bölcsességével” ne takarják el az alkotó Fényt.

A Földön időtlen idők óta viták folynak arról, hogy melyik rendszer az okosabb. De te magad gondolkozz el rajta, Vlagyimir! Vita csak ott dúlhat, ahol az Igazságot elrejtették! Vég nélküli vitában, a végtelenségig lehetne vitázni arról, hogy mi van a bezárt ajtón túl található helységben. De ha az ajtó nyitva áll, akkor mindenki számára minden világossá válik és nincs tovább miről vitázni, hiszen az Igazságot mindenki saját maga láthatja.

– Na, de hát ezt az ajtót végül is ki nyitja ki?

– Ki van nyitva. Most már csak a lélek és a szellem szemét kell felnyitni, hogy lásson, felismerjen.

– Mit?

– Te a rendszerek felől kérdeztél engem. Az élet részleteire bontott rendjeiről beszéltél, amit az emberek számára valakik könyvekben írnak le. De hát te, saját magad gondolkodj el azon, hogy vajon tud-e valaki saját teremtéséről világosabban beszélni, mint maga a Teremtő?

– A Teremtő semmit sem mond. Ő mindezidáig hallgat. Az ő szavait senki sem hallja.

– Ugyanannak a szónak sok különböző értelme van, amit az emberek gondoltak ki. A Teremtő mindenkivel türelmesen és szeretettel beszél, nem mulandó, csodálatosan szép történések, folyamatok által. A nap virradásával és a hold ragyogásával a víz tükrén, könnyű libbenő ködfátyollal és a harmat gyöngyeivel, az ég kékjével, amely magába fogadja s játszik a fény sugarával. A világegyetemben temérdek világos példa található rá. Csak nézz magad körül! Hozzád is és mindenkihez szólnak, beszélnek.

Különben, ha elmondanám mindazt, amit Anasztázia mondott a gyermeknevelésről, akkor az minden bizonnyal szöges ellentétben állna mindazzal, ami jelenleg ezen a téren nálunk történik.

Már korábban mondtam, hogy az ő egész ősi nemzetségük és családjuk és természetesen maga Anasztázia is, úgy viszonyul az újszülötthöz, mint valamiféle istenséghez, vagy szeplőtlen angyalhoz. Náluk megengedhetetlennek számít megszakítani a gyermek gondolkodási folyamatát.

A nagypapa és a dédpapa hosszú ideig figyelhették, hogy a pici Anasztázia elragadtatással nézeget egy parányi bogárkát vagy virágot, valamiről gondolkodik. Azon voltak, hogy jelenlétük ne vonja magára Anasztázia figyelmét. Csak akkor kezdtek vele kapcsolatot teremteni, amikor a gyermek maga irányította rájuk figyelmét és kapcsolatot akart velük létesíteni.

Anasztázia megerősítette, hogy abban a pillanatban, amikor azt figyelgettem, hogyan nézeget valamit a kis Vlagyimir a fűben, akkor a kis Vlagyimir nem csupán a bogárkákkal ismerkedett, hanem az egész világmindenséggel.

Anasztázia szavaival élve a bogárka a fűben jóval tökéletesebb szerkezet, mint bármelyik mesterséges módon alkotott, éppen ezért primitív építőjáték.

Az a gyermek, amelynek lehetősége van kapcsolatot teremteni ezekkel a tökéletes lényekkel, az maga is tökéletesebbé válik, mint amikor csak élettelen, primitív tárgyakkal tart fenn kapcsolatot.

Ezen túl, ahogy ő állítja, minden egyes fűszál, pici bogár kölcsönös kapcsolatban áll az egész világmindenséggel és a továbbiakban segítenek a gyermeknek felfogni a világegyetem lényegét és benne önmagát, saját rendeltetését. A mesterségesen létrehozott tárgyaknak nincs ilyen kapcsolatuk és a gyermek agyában helytelenül állítják föl a prioritásokat és az értékeket.

Arra az ellenvetésre, hogy azok a feltételek, amelyek között korábban ő maga is és most a fiunk is nevelkedik, nagyon nagymértékben különböznek azoktól, amelyek között a mi civilizált világunkban a gyermekeket nevelnünk kell, Anasztázia ezt válaszolta:

– Már akkor, amikor magzatként, még az anya méhében van, de még inkább, amikor a látszólag magatehetetlen gyermek külvilágra érkezik, a Fény Erői a Világegyetemben ujjonganak. Ujjonganak annak az epekedő reményben, hogy ez az újonnan érkező szeplőtlen ember, Isten hasonmása, az ő jó uralkodójuk lesz és a Földről irányuló Szeretet Fényét fogja erősíteni.

A Teremtő már előre mindent előkészített számára. A Világegyetem a pici bogár által, a fa, a fű, az állatok, a látszólag vadállatnak tűnő állatok által készen áll arra, hogy jó dadája legyen a külsőleg még parányi, pöttömke embernek, a Teremtő nagyszerű teremtményének. Az embert a Teremtő Fényes Ihletettségének kitörésében alkotta meg. És a Teremtő az ember számára teremtette meg a Földi Paradicsomot.

A Teremtő e magasabb teremtménye fölött senkinek és semminek nincs hatalma. Az Ő Szeretetének és Fényes Ihletettségének kitörése egy pillanat műveként bele van helyezve mindenkibe, aki a világba születik.

A mérhetetlen nagy Világegyetem összes teremtménye közül csupán egyetlenegy gyakorolhat hatást sorsára, egyetlenegy tud az ember, az Isten, a Paradicsom és az ember szerencsecsillaga közé helyezkedni.

– Vagyis ez azt jelenti, hogy a világon van valamilyen lény, mely erősebb Istennél?

– Semmi sem erősebb, mint az Isteni Ihletettség. De van erejében hozzá hasonló, amely képes Isten, a gyengéd nevelő és az angyalokhoz hasonló kisded, az ember közé állni.

– Hát az meg ki, hogy hívják ezt a valakit?

– Ezt a lényt szülőnek nevezik.

– Hogyan?... Ugyan hogy történhetne olyan, hogy a szülők kívánnának gyermeküknek szerencsétlenséget?

– Mindegyik boldogságot kíván. Csak az utat, mely a boldogsághoz vezet, felejtették el. Ezért követnek el erőszakot nemes szándékkal.

– Be is tudnád állításaidat bizonyítani?

– Te a különböző nevelési módokról beszéltél. Csak gondolj az egészbe bele. Különböző nevelési módszerek vannak, holott Igazság csak egyetlenegy van. Már maga ez a tény azt mutatja, hogy a nevelés rengeteg különböző, az Igazságot nélkülöző utakon halad.

– Hogy lehet megkülönböztetni az igaz rendszert az igaztalantól?

– Kitárt lelkeddel próbáld látni az életet. Tisztítsd meg elmédet a terméketlen hiúságoktól, és akkor majd megpillantod, látni fogod a világot, a Világegyetem Teremtőjét és magadat is.

– Hol van a lélek szeme, hol a nem közönséges szem? Hát ki tud ebben az egészben eligazodni? Beszélj mindenről inkább konkrétabban! És egyszerűbb nyelvi fordulatokkal, kifejezésekkel. Azt állítottad, hogy a beszéded az enyémhez lesz hasonló, mégis másképpen beszélsz. Engem meg saját nyelvezetedre térítesz. Érzem, hogy másképpen beszélsz.

– Csak egy picit másképpen. Majd képes leszel megjegyezni a lényeget. Az én beszédem keveredni fog a tiéddel. De ne aggódj, ne szégyelld a szavaid szerkezetét, beszéded sok-sok ember számára lesz érthető. Sok lélek számára megnyitja azt, ami ott belül lappang bennük, magukban. Valósuljon meg a lélekben a Világegyetem költészete!

– Ugyan mire jó mindez? Nem akarom, hogy az én beszédemet csak úgy akárki megváltoztassa.

– De hiszen te magad sértődtél meg, amikor nyelvezetedet egy újságíró nyersnek nevezte. Én viszont azokkal együtt, akik a könyvet olvassák, megtehetem, hogy nyelvezeted nyersből az összes zengő nyelvezetek közül a legjobbá válhasson.

– Hát jó, akkor legyen így, de addig is jobb egyszerű nyelvezetet hallgatni. A kérdés amúgy is összetett, érthetetlen. Hogy megy ez végbe? Miért? Nevezetesen az, hogy a szülő zárja el gyermeke előtt a boldogsághoz vezető utat. De hát voltaképpen, hogy ez így is van-e, arról meg kell bizonyosodnom.

– Jó, ha meg akarsz róla bizonyosodni, idézd fel saját gyermekkorod képeit.

– Hát ez nehéz lesz. Nem mindenki tud visszaemlékezni saját gyermekkorára.

– De vajon miért? Vajon nem azért-e, mert az emlékezet, az érzéseket kímélendő, lenyirbálja azt, ami terméketlen, meddő, puszta? Megpróbálja eltávolítani a kilátástalanság sugalmazását. Kitörölni azt is, amit édesanyád méhében éltél meg, amikor a világi harcmezőt érezted édesanyád átélésein, tapasztalatain keresztül. Akarod, hogy segítsek tovább emlékezned?

– Rendben. Segíts! Mi volt tovább és tűnt el az emlékezetből?

– Tovább már nem akarsz emlékezni arra, hogyan feküdtél te, a Világegyetem uralkodója, egyedül, magatehetetlenül a kiságyban. Szorosan pólyába kötözve, szinte bilincsbe verve és helyetted mosolyogva mások döntöttek arról, hogy mikor kell enned, aludnod. Szerettél volna mindent megfontolni, felfogni, megérteni. De téged e helyett elég gyakran inkább a magasba dobáltak. „Ugyan miért?“ – ezt nem sikerült megértened.

Amikor egy picit megnőttél, rengeteg szótalan és lélektelen dolgot láttál magad körül, de nem lehetett őket megérinteni. Csak azokat tudtad megérinteni, amelyeket neked adtak. És te ebbe beletörődtél, s megpróbáltad megérteni, miben rejlik a neked nyújtott csörgő, zúgó, búgó játékok tökéletessége. De te azok abszurd primitivizmusában azt, ami nem is volt, és nem is lehetett benne, nem tudtad megtalálni.

Mégsem adtad fel, tovább kerestél, kezeddel megérintetted, sőt, megpróbáltál bele is harapni, de mindhiába. Úgy sem találtál rá magyarázatot. Ekkor ingott meg először az, aki azért született, hogy a Világegyetem ura legyen. Úgy döntött, hogy semmiről sem dönthet, elárulták azok, akik a világra hozták és te is elárultad saját magadat.

– Te az én életem eseményeiről beszélsz. De hát ki vagyok én? Ugyan különböztem-e más gyermekektől?

– Én konkrétan rólad beszélek. És azokról, akik az adott pillanatban hallanak engem.

– Ez azt jelenti, hogy a Világegyetemben sok uralkodó van, ha már mindenki annak születik? Hát hogy lehet ez? Miféle uralkodó az, ha ugyanazt a dolgot temérdek más személy is uralja? Vagy esetleg éppen ezért kell lennie több Világegyetemnek?

– Csak egy Világegyetem van. Egyetlenegy. Oszthatatlan. De mindenkinek megvan benne a saját tere. És az egésznek ez egysége is az embertől függ. Minden egyes embertől.

– Hát az enyém, az én terem hol van?

– Elveszett. De meg fogod találni.

– Mikor sikerült elveszítenem?

– Amikor feladtad magadat.

– Mit jelent az, hogy „feladtad”? Olyan voltam, mint minden többi gyerek.

– Te is, mint minden gyermek, a hozzátartozók jóságába, szüleibe vetett hittel, de egyre gyakrabban fojtottad el vágyaidat és elfogadtad azt, hogy te csak egy semmirevaló, semmit sem tudó gyermek vagy.

De az érzések, amelyek gyermekkorodban erőszakkal születtek benned, igyekeznek veled maradni egész életeden át, sőt, testet ölteni utódaidban is. Iskolába jártál, mint mindenki. Ott, az iskolában, azt mesélték neked, hogy az ember majomtól származik. Milyen primitív volt! Mily bután hitt Istenben!

Azt mesélték, hogy csak egyetlenegy vezér van. Ő mindent tud. Őt a nép választotta. Ő a legtiszteletreméltóbb és legokosabb. Te pedig erről a vezérről önfeledten verseket szavaltál, lelkesülten dicsőítetted.

– Nem csak verseket szavaltam és dicsőítettem azt, akit megszabtak, hanem én magam is hittem benne.

– Igen, sokan szavaltak verseket. Egymással még versenyeztek is, hogy ki tudja jobban dicsőíteni. Te pedig igyekeztél első lenni.

– Akkor mindenki igyekezett így cselekedni.

– Igen, az egész rendszernek szüksége volt arra, hogy minden emberben egyforma igyekezet működjön. Így erőszakot követett el mindenki ellen. Megtörte az igyekezetet, hogy saját magát védelmezze.

De egyszerre csak, amikor már életed egy részét leélted, rájöttél, hogy rengeteg rendszer létezik és ezek a rendszerek különbözőek. Aztán megtudtad, hogy lehet, hogy az ember sosem volt majomszerű. A legbölcsebb vezér pedig a legbutább zsarnok volt. A te nemzedéked helytelenül élte le életét. Most pedig egy másmilyen rendszerben kell élnie.

Apa, szülő lettél. Meg sem fordult a fejedben, hogy elgondolkodj rajta. Lányodat átadtad az új rendszernek, mintha ez lenne a boldogság netovábbja. Már nem gondolkodsz, mint korábban. A csörgők értelmetlenségén sem akadsz már fenn.

Elismerve, elfogadva az erőszakot saját magad ellen, gyermeked ellen te magad is erőszakot követsz el. Az évezredek múlnak, a rendszerek változnak, egyik a másik után jön és megy, s mindegyiknek egy a célja: téged, az uralkodót, a legbölcsebb teremtményt, lelketlen rabszolgává változtatni. A rendszer a szülőknek köszönhetően szüntelen létezik. És azoknak köszönhetően, akik saját magukat a legbölcsebb tanítóknak nevezik.

Új tant hoznak létre és vele együtt ugyanakkor egy új rendszer is születik. Ha csak egy picit jobban megfigyeljük, világosan lehet látni: a régi törekvés mozgatja az újat is. Célja, hogy elválasszon téged Istentől. Közétek álljon, elzárjon az élettől, rávegyen téged is, Istent is, hogy neki dolgozzatok. És te, Vlagyimir, most arra kérsz engem, hogy egy másik rendszert hozzak létre. Nem tudom teljesíteni kérésedet, te magad nézz inkább körül. Csak lelkeddel, szellemeddel próbálj erre ráeszmélni.

– És mondd, Anasztázia, a mi fiunk? Ő itt az áthatolhatatlan tajgában él, állatokkal körülvéve, még semmilyen erőszakot nem ismert meg?

– Nem ismer sem erőszakot, sem félelmet. Egyre nagyobb bizonyosságot szerez afelől, hogy az embernek van minden alávetve és ugyanakkor az ember felelős mindenért.

– Hát nem erőszak az, vagy legalábbis egy pici erőszak, amikor az alvás után a medve nyalogatta kakás popsiját? Amikor mászott előre, a medve csak ment utána, újra nyalintott a popón egyet, és ő leesett. A gyerek leesett. Láttam, hogy az ilyen tisztálkodási mód nem tetszett neki. Éppen ezért kapott a medve orra után, hogy persze, elege van, többé már ne nyaldossa nyelvével.

– És a medve abba is hagyta a nyaldosást. Kicsit később meg fogja érteni ennek a tisztálkodási módnak az értelmét, de ezt most még játéknak értelmezi, ő maga játszik a medvével és azt akarja, hogy a medve szaladjon utána.

– Te azt mondtad, hogy az ember a legokosabb a Világegyetemben, de a mi fiunkat mégis állatok nevelik. Nem teljesen normális ez. Egyszer a tévében is láttam már egy felnőtt embert, aki még gyermekként farkasokhoz került. Amikor felnőtt és emberek fogadták magukhoz, sokáig nem tudott emberi nyelven beszélni és úgy tűnik nekem, hogy szellemileg fogyatékos is maradt.

– A mi fiunk számára az állatok mind nem tanítók, nevelők, hanem jóságos, ügyes dadák és őszintén szerelmesek belé. És kétségkívül bármelyik pillanatban készek életüket adni a rájuk bízott pici emberért.

– Sokáig tartott, amíg beidomítottad őket? Segédkeztek neked a nagypapa is és a dédpapa is?

– Minek idomítani őket? A Teremtő már maga régen mindent elrendezett.

– Hát hogy tudott Ő mindent előre látni? Hogyan tanítson be minden egyes állatkát, melyik mikor mit, tegyen? Ott a tisztáson, amikor figyeltem a fiunkat, egyszer csak a mókusokra irányította a figyelmét, az egyik megtetszett neki. E mókus felé nyújtotta kezét, elmosolyodott, elrikkantotta magát, „e” mondta, és a mókus hanyatt-homlok rohant hozzá, méghozzá éppen az, amely neki tetszett meg.

A pici azután játszott vele, megfogta a mókus lábát, simogatta bozontos farkát. Hogy láthatta előre a Teremtő, hogy ilyen helyzet adódhat, és hogy tanította be erre a mókusokat?

– A Teremtő bölcs. Ő mindent egyszerűbben és zseniálisabban rendezett el.

– Hogyan?

– Az olyan emberből, aki mentes az agressziótól, a harácsolástól, félelemtől és még sok másmilyen később szerzett sötét érzéstől, a Szeretet Fénye árad. Ez a Fény láthatatlan, de erősebb a Nap világától. Ez a Nap éltető ereje. A Teremtő úgy rendezte el, hogy csak az ember tudjon ily hatalmas képességgel rendelkezni. Csak az ember! Csak ő képes minden élőt felmelegíteni. Éppen ezért vonzódik hozzá minden élő.

A pici Vlagyimir a mókusokra irányította tekintetét. A mi pici fiunk, pillantását csak egyre vetette, figyelmét rá összpontosította, ezért éppen ehhez a mókushoz hatolt el az ő szívének melege. A mókus megérezte e melegnek az áldásos hatását, annak forrása felé vetette magát és jó volt neki a gyermekkel játszania. A fiunk így bármilyen állatot magához tud hívni.

Hála a Teremtőnek, minden újszülöttben vannak ilyen képességek. Amikor a Szeretet Terében tartózkodnak és semmi sem tette még tönkre a gyönyörű kezdetet.

A Szeretet Tere a gyermek édesanyjának méhéből ered, indul ki, aztán onnan terjed tovább. Csak az embernek adatott meg a lehetőség, hogy tökéletesebbé, avagy tönkre tegye a Szeretet Terét.

A nagypapa megtanította a sast, már hallottad, ezzel valami újat hozott a Térbe. Már ősidők óta igyekeznek ezt megtenni az őseim, apáim, anyáim. Holnap különleges nap lesz, majd meglátod, mi fog történni. A jövőre nézve a holnapi nap nagyon komoly nap lesz.

 
Részlet az Oroszország Zengö Cédrusai III
A Szeretet Tere könyvből

Szóljon hozzá!

• Kérjük, hogy a hozzászólása kapcsolódjon a cikk témájához. Egyebek törlésre kerülnek.
• A biztonsági kód a spam kiszűrésére szolgál.
• A hozzásszólása mentéséhez a kód átmásolása és a sárga hátterű keret adatai szükségesek.